Zeke Gyula
Balázsolás
(Nyári zárlat)
Nem szeretem a nyarat. Van, aki a krémest nem szereti, van, aki a nőket, van, aki a futballt, én a nyarat nem szeretem. Nem szeretem benne, hogy nap mint Nap. Hogy nem tudok hová menni, mert utánam jön. Nem hagy normálisan felöltözni, nem vehetek mellényt és zakót és nyakkendőt az ingemre, hovatovább trikót sem az ingem alá, csak a csatak van és a hőség mértéktelen bősége, mintha rendre és csak azért is valóra válna az ördög éves terve. Nem szeretem már azt sem, ahogy elkezdődik, a három fokozatát. Az iskolai nyár még hagyján, „We don’t need no education”, ez legalább annyira igaz, mint amennyire nem, az élet tele van ilyen fél-, ilyen félelmes igazságokkal, de rendben, pihenjenek csak a kölykök, gyermekeim. Jön azután a csillagászati nyárnak a kezdete, későn, mint egy elhalasztott válás, június 21-én. Csak annyi benne a jó, hogy onnantól kezdve szűkülnek a napok, napról napra kevesebb a fény, amely a látás legfőbb akadálya, kerék- avagy inkább: gömbkötője, mondhatjuk, hiszen ha olyan bolygón élnénk – Ó, ti szerencsétlen ottaniak! – amelynek két szemközti napja van, sosem láthatnánk az alkonyt, sosem az óvó, megnyugtató sötétséget, nem beszélve a csillagokról, amelyek ideig-évig még a drága Cholnoky Lászlóban is tartották a lelket. Minderre következik végül július eleje táján a szellemi összeomlás, bezárnak a nagy könyvtárak és a levéltárak, már semmit nem lehet elintézni és megcsinálni, mindenki kiveszi, úgymond, a szabadságát, már azt sem hagyják dolgozni és gondolkodni, aki akar, minden leáll és nyaralni kell. Mi több, örülni kell a nyárnak, mert a többség így tartja helyesnek, és nem szereti, ha a kisebbség arckifejezésének alapvonásain nem tükröződik az őt semmibe vevő többség létezése feletti öröm. Bármilyen többség elvárása ez bármilyen kisebbséggel szemben, tekintet nélkül a szerepek alkalmi átfedésére, ami önmagában mutatja, milyen nyárban élünk. (Életrevalóságom teljes hiányára utal e körülmények közt, hogy a számomra megfelelő borús őszökön, hideg teleken és szeszélyes tavaszokon egyaránt forró nyarat kívánok a könyvelőmnek, akit az a két negyvenhat fokos hét tart életben, amelyet augusztusban férjével az Égei-tenger valamely elhagyott – állítja, vannak még ilyenek – partszakaszán és az „olyan, de olyan meleg”, égkék vízben tölthet.)
Meglehet, öregszem is. Már évtizedek óta úgy várom a nyár végét, mint boldogtalan iskolás koromban a kezdetét vártam, hisz az évnyitó és az évzáró közti idő csak földtörténeti léptékkel volt mérhető, és még a nyár is végtelen volt a maga két és fél hónapjával. Életem újabb körülményei úgy hozták, hogy Zamárdiban várom, családostól. Szerencsémre olyan fokú már vagy két évtizede a rokonjárás, hozzánk jönnek szeretteink az ország és a világ minden tájáról, hogy nem kell sokat a parton hevernem, és fürdenem is – melynek során tiszta víz leszek – csak olykor. Ehelyett autónkkal szállíthatom őket, bevásárolhatok és főzhetek, velük tölthetem a hőségtől igásló módjára lassuló időt, kártyázunk és sörözünk, beszélgetünk és alkalmazkodunk egymáshoz, ez utóbbival megy el a legtöbb idő. Zamárdinak, mint e forró nyaralás helyszínének, ráadásul külön jelentősége támadt a számomra, két szempontból is, ezek sarkalltak e tárca írására.
Ott van mindenekelőtt Munkácsy úr, a fodrász, akit jövőbízó szülei világra jövetele alkalmával a Mihály névvel indítottak el az élet útján, de aki szerencsémre a festészetnél szerényebb, ám annál ősibb borbélymesterségre adta a fejét. Nyaranta így, amikor már tűrhetetlenül a szemembe lóg a hajam, meglátogatom őt. Nem teketóriázik, és sokkal erősebb keze van, mint Marikának, a budai fodrásznőmnek, akivel szemben e nyári alkalmak során igazolt hűtlenséget követek el. Munkácsy úrnak kivált a hajszesszel való masszírozása áldásos, lehűti koponyámban a túlhevült velőt, tovaűzi belőle az agyvérzésről való képzelgéseket, a szédülten száguldó erek, ciklámen patakok és bordó delták így nem öntik el fehér sejtjeimet, hanem a következő évben is sérülékeny medrükben maradnak.
Még erősebb vonzerőt gyakorol rám, örökké szomjas vándorra, a Partyfészek, Benkő Balázs 2007. júniusában nyílt helye. Különös, páratlan alkotás ez már építészetileg is. Megálmodója a geometria egyik ősi kérdését oldotta meg, a kör (jellegű nyolcszög) négyszögesítését. A víz és a part felé pazarul nyitott, nagyjából négyszög tetőzetű főépület közepén ugyanis egy kör alapú pult helyezkedik el, amelynél állva előbb-utóbb minden vendég sörhöz jut. Kisebb-nagyobb monitorok függnek a falakon, a vendég így nem csupán a politika nyári fejleményeiről értesülhet első kézből, de megtekintheti a jelentős sporteseményeket is, mint idén a futball EB-t és az olimpiát. A mellékhelyiségek légterét nagy testű pókok felügyelik, megbízhatóan teszik a dolgukat, szúnyogcsípéstől így a kritikus percben sem kell tartania senkinek. A kétoldali nyitottság révén a külső és a belső terek elkülönítése nemigen lehetséges, mindenhonnan el lehet jutni mindenhová, a hagyományos értelemben zárható helyiségek kicsik, és csak segédfunkciókat látnak el. Az álldogáló vagy épp ülő vendég arcát kedvesen paskolja a balatoni szél, amely a viharban oly erőre kap, hogy a pult üres poharakkal és értékes italokkal zsúfolt belterét hatalmas plasztik-paravánokkal kell védeni előle. A sört sem tanácsos ilyenkor a korsóban tartani, mert az maga is szertelen hullámzásba kezd. Hogy a hely nyitva van, és nem zár be az időjárás viszontagságai közepette sem, azt Balázs mindig nyitott tetejű, piros, s vele nagyjából egyidős Volkswagenje tudatja velünk, amely személyének és helyének is afféle guruló logója.
A Partyfészekben persze nem csupán állni, de komolyan ülni, és rómaiak módjára heverészni is lehet. Ha a füvön fekvést, alvást és horkolást amolyan civilizáció előtti állapotnak tekintjük – okkal zajlanak viták e kérdésben ma is a szak- és a szépirodalomban –, úgy meg kell állapítanunk, hogy a hely ülőalkalmatosságai formai tekintetben számos korszakon ívelnek át. Magam leginkább azt a hat súlyos, rendre fehérre festett középkori asztalt és a hozzájuk tartozó támlás padokat kedvelem leginkább, amelyek a parti oldal felől keretezik kedves szöghajlásban a helyet. Ó, milyen pompás odatelepedni! Az ugyancsak vaskos háttámlák oly magasak, hogy az ember királynak érzi magát, akit az egész nép szeret. Az arányok egyneműségének fellazításaképp azután szintén fehér, ám kifejezetten tömzsi és alacsony székek szédelegnek a társaságok és egyének változó szükséglete szerint könnyű ütemben e hat, nyitott bokszok módjára egymásnak támaszkodó szentély körül. Az ülve ivók és evők számára oly fontos árnyékról öreg fűzek és fiatal platánok gondoskodnak, amit megtanulhattunk becsülni az utóbbi években, a nyílt vendégterek fölött megsokasodott reklámernyők korában, amelyek védenek ugyan az eső és főként a Nap tömeggyilkos sugarai ellen, ám felhős és enyhe időben is eltakarják az eget, vagyis épp attól a kozmikus távlattól fosztanak meg, amelynek elnyerése végett szabad térben ülve enni és inni szokás. Középkort mondottam, de a fehérség, a kecs és a támlák díszítése révén az egészben van valami art decós is. A további ülőalkalmatosságok sora a bárszéktől az óriás műbőr pamlagokon, vasvázas kerti székeken, különféle puffokon és menetképtelen autókból kiszedett üléseken át egészen a római kerevetekre emlékeztető fa nyugágyakig ível, ám a helyet kicsit is jelentősebb forgalom esetén már a romkocsmákra jellemző jövés-menés uralja.
A Partyfészek gasztronómiája is egyedülálló. A körpultot mellmagas fal is védi a tó felől érkező északi széltől, s itt, e fal és a fehér asztalsor közti sávban helyezkedik el Balázs nyári konyhája, ez a kedves szentély, amely három bográcsállásból, egy téglahengeren álló gáztűzhelyből valamint hagymától, paradicsomtól, paprikától és különféle tégelyektől tarkálló munkaasztalokból és egy örökkön forró sparheltből áll. Ez utóbbin Balázs vagy az épp megbízott segédszakács hölgy húszas évekbeli vasalóval sütik a húst, májat, velőt. A sparhelt kéményéből fafüst száll az égbe, amelyet a civil műanyagégetés évről-évre terjedő borzalmas szagainak fojtogatásában ugyancsak értékelnünk kell. Pár méterre asztalunktól áll ugyanis az a hasábfafarakás, amelyik a Partyfészek önironikus kerítésének is tekinthető a sétány felőli oldalon, s amelynek fogyása sok marhapörkölt, lecsó, paprikás krumpli és rizses hús születését és a gyomrokban való elégedett átváltozását is jelzi. A tönk és a fejsze oly szelíden áll e farakás mellett, hogy az ember megfeledkezik a bűnhődésről. E sosem sok tételből álló, mégis mindig változatos, és valami finom ízt mindenkinek tartogató gasztronómiai kínálat nem csupán azért érdekes, mert Balázs képzett szakács, hanem mert pesti helyén, a Fészek Klub pincesörözőjében nem gyakorolhat meleg konyhai tevékenységet. Így minden felgyűlt főző vágyát és ötletét itt, a forró nyárban valósíthatja meg.
A Partyfészek mindezek mellett nyílt koncertaréna, afféle balatoni Woodstock is, sokkal inkább, mint a tőszomszédságában évről-évre megrendezett Balaton Sound, melynek zajtermelésével csak az öt nap alatt keletkező plasztikmocsok mennyisége vetekszik – eltakarítása több markoló- és egyéb célgép egyheti munkájába kerül. Hogy mindenestől a zenének épült, azt különös falmintázata is mutatja, egyik oldalán a Brahms Magyar táncok, a másikon pedig a Liszt Rapszódia első taktusainak kottája (vagy ez esetben inkább: partytúrája) látható. Emlékszem a fölfestésükre, Balázs úgy állt az állványokon, mint valami reneszánsz festősegéd a székesegyházban. Mivel egy nyáron negyvenöt-ötven koncert zajlik, alig akad élőzene nélküli este, hiszen a Partyfészek a balatoni helyek nagy többségéhez hasonlóan csak két, olykor két és fél hónapon át tart nyitva. A zenekarok és szólisták listája a legváltozatosabb, a 100 Folk Celsiustól kezdve Somló Tamáson, Gerendás Péteren, Lakatos Szoszón, Fekete Jenőn vagy Szabó Leslie-n át a legkeményebb heavy metal bandákig terjed, de minden évben itt énekel és játszik igen átütő zenei erővel az értelmileg és testileg sérült muzsikusokból álló Nem adom fel együttes is. (Koncertekben egyébiránt a pesti Fészek pincesörözőben is szinte minden este részünk lehet.) A különféle zenei nemzedékek és stílusok keverése Balázsnak azért sem okoz gondot, mert apja nem más, mint a hazai rockélet egyik legendás őstársulatát, az Omegát alapító Benkő László, akinek minden év augusztus 20-án adott estje a Partyfészek zenei kínálatának fénypontja. (A szó szoros értelmében is az, mert összekapcsolódik az ünnepi tűzijátékkal, amely a környék államalapításban vétlen kutyáit az őrületbe kergeti.)
Nem szóltam még Balázs összetéveszthetetlen nevetéséről, amely a legegyszerűbb kijelentő mondatai többségét is olyképpen kíséri, mint uszály az udvarhölgyet, és amely ritka frekvenciája révén a Partyfészektől légvonalban mintegy háromszázötven méternyire álló nyaralónk teraszáról is hallható – a legnagyobb forgalomban is. Egy kecske, egy szatír és egy színházi komikus minden életvágya és -ereje egyesül ebben a nevetésben, amellyel Balázs mindenkit levesz a lábáról, a beszélni még nem merő dedtől a legkülönbözőbb nemű, foglalkozású és eredetű egyéneken és családokon át a nyolcvannégy éves apósomig, aki horgászni jár a partra, miközben Balázs lecsóját eszi és a sörét issza. Henri Bergson, a kecses filozófus könyvet szentelt a nevetésnek, Balázs a jelek szerint az életét szentelte neki. Abban a könyvben található ez a figyelemre méltó félmondat: „a nevetés nem lehet maradéktalanul igazságos”. Úgy látom, Balázs tisztában van evvel a cseppet sem vigasztaló, mégsem vigasztalan ténnyel, és a nevetését ennek a szolgálatába állította. Egyszerre tud védeni és ítélni vele, elgyengíti az erőset és felemeli az esendőt, sosem nevet ki senkit, de nem vesz részt semmiféle mellébeszélésben, csak parádézik, ha már ilyen furcsa az élet. A derűs kapcsolatteremetés igazi művésze, valódi áldás ebben az öngyűlölő, frusztrált országban ott, Zamárdi partjainál.
A nyár fontossága számomra nem csupán az eddig mondottakban áll, van egy külön terhe is. Míg a többség időélményét az év hivatalos, naptári halála, a Szilveszter uralja, az én évem tíz hónapos, amely lassú agóniával valahol a nyár közepén esik össze, hogy szeptember elején azután ismét föltámadjon. Ám akárhogy igyekszem és figyelek, sosem érzékelem az agónia végét, ott visszhangzik a fülemben szeptember eleje táján a nyár sűrűjéből egy halk roppanás, mintha ág, vagy őzláb tört volna el, de sosem tudom megmondani, mikor és hol bukott térdre az évem, hiába voltam „ott” lelki és testi valómban. Balázsnak köszönhetően most ekként tudok emlékezni egy napra, július 8-ra. Vasárnap volt, és a 100 Folk Celsius basszusgitárosa a kiterjedt zenészség, a rokonok, a barátok és az érdeklődő vendégek számára hétszáz tojásból készített hagymás rántottát reggel kilenc és tíz között egy tíz centiméter mély, s mintegy hetven centiméter átmérőjű serpenyőben. Hármasban vártunk az adagunkra az öcsémmel és a fiammal, melyet elsőként kaptunk meg a söreink mellé, mert lágy állagú rántottát óhajtottunk, amely az osztás kezdeténél, a serpenyő széléből volt legkönnyebben kimerhető. Balázs hozta és tette elénk fehér tányérban, kenyérrel, erős paprikával, bőségesen. Ott, abban az omló omlettben állt meg az időm, hogy azután minden erejét összeszedve vánszorogjon tovább.
