A franciatanárnő
Edit arra riadt, hogy nyílik a könyvtár ajtaja, ahová már percek óta bámult. Előtte egy nyitott könyv hevert, de nem volt kedve olvasni. Nem volt forgalom, csak egy idős férfi böngészgette az újságokat ezen a téli délutánon, zárás előtt egy fél órával. Péntek volt, de Edit még annak sem tudott örülni, hogy mindjárt vége a hétnek. Szombatonként zárva volt a könyvtár a takarékosság miatt. De mint megtudta, hiába, az egy évvel ezelőtti racionalizálás, mikor a városi könyvtárat összevonták az iskolák könyvtáraival, és lerövidítették a nyitvatartási időt is, nem hozott eredményt. Ezért két hónap múlva nem fogják meghosszabbítani a szerződését.
Egy harminc év körüli férfi lépett be. A fogasra tette a kabátját, amely alól előtűnt elegáns zakója. Mire a könyvtárosi asztalhoz ért, Edit már állva várta, segíthet-e valamiben. Az utóbbi időben szinte már túl nyájasak voltak a betévedő olvasókhoz a kolléganői és ő is, mindenki féltette a munkahelyét.
Francia nyelvkönyvet keres, mondta a férfi. Edit odavezette a polchoz, előre szégyenkezve a szegényes kínálat miatt. Volt ott egy kezdő és középhaladó tankönyv a „Tanuljunk nyelveket!" sorozatból, még a nyolcvanas évek elejéről, nem sokkal újabb kiadásban egy társalgási zsebkönyv és egy nyelvtani összefoglaló, az olvasóteremben pedig egy hasonlóan régi kézi- és nagyszótár.
Nos, ő igazából nyelvvizsgára szeretne felkészülni, ahhoz kellene valami, mondta a férfi, miután végignézte a könyveket. A mosolyában volt valami csibészes, de egyébként úriemberkülseje volt. Itt végzett a helyi gimnáziumban, magyarázta, most a második diplomájához van szüksége még egy nyelvvizsgára, a gimnáziumban pedig franciát tanult, azt szeretné felfrissíteni. Milyen nyelvből van már nyelvvizsgája, kérdezte tőle Edit. Angolból, válaszolta a férfi, angolt tanít a szomszéd város gimnáziumában. Egyébként, ha már találkoztak, folytatta, Editről azt hallotta, hogy francia szakot végzett. Nem vállalná esetleg, hogy felkészíti?
Edit hirtelen nem tudta, mit mondjon. Igaz, hogy néhány éve könyvtár-francia szakos diplomát szerzett, de franciát kevés helyen tanítanak errefelé, neki sem sikerült tanárként elhelyezkedni, és igaz, hogy a helyi gimnáziumban van franciaoktatás, de ott egy középkorú házaspárnak bebetonozott állása van. Az ő diákjaik pedig hozzájuk járnak korrepetálásra, vagy ha nyelvvizsgára készülnek. Aztán rögtön arra gondolt, milyen jól sikerült a tanítási gyakorlata, külön dicséretet is kapott, leíró nyelvtanból is mindig ötös volt. Valahol mindenkinek el kell kezdeni, és egy kis plusz pénz is jól jönne. Megadta a férfinak a telefonszámát és a címét, megbeszélték, hogy szerda este hatkor találkoznak Edit lakásán.
Hétfőn Edit szabadnapos volt, beutazott a megyeszékhelyre, miután a hétvégén az interneten kiválasztott egy megfelelőnek tűnő nyelvvizsgafajtát. Egy tesztkönyvet kellett hozzá szereznie, amely a megyei könyvtárban sem volt meg, de úgy gondolta, ez a befektetés egy-két óra alatt megtérül majd, ezért megvette a könyvesboltban. A következő két napon azt tanulmányozta munkaidő alatt is, otthon pedig előszedte egyetemi jegyzeteit, régi tankönyveit, hogy felfrissítse tudását. Egyedül élt az anyjával, aki félrevonult a konyhába arra a másfél órára, míg tanítványa nála volt. Edit feltúrta a ruhatárát, hogy az órára valami elegánsabbat vegyen fel, végül egy fekete szövetszoknya és egy fehér blúz mellett döntött.
Először a bemutatkozást gyakorolták. Sándornak hívták, 32 éves volt, házas, volt már egy kétéves kisfia is. Most épp magyar szakra járt, valaki nyugdíjba készült, és az iskolában szükség lett egy új magyarosra. Otthon rengeteg különórát tartott, és még a sportot is be tudta iktatni a napirendjébe. Időnként késve érkezett a tanítványai miatt, de mindig vidáman, „Jó estét, kolléganő!"-t köszönve Editnek, akinek a nevét sms-ben mindig th-val írta.
Mikor már csak öt nap volt hátra a nyelvvizsgáig, hirtelen beköszöntött a tavasz. Edit a ragyogó napsütésből nem sokat érzékelt, mert a legutóbbi racionalizáláskor a szakiskola pincéjébe költöztették a könyvtárat. Így ráadásul déltájban éretlen kamaszok hangoskodtak az olvasóteremben, buszukra várva, ami ellen a könyvtárosnők többször ki is fakadtak, de aznapi randalírozásuk Editben nem is tudatosult. Délelőtt már aláíratták vele a megszüntető határozatot, ez volt az utolsó napja itt.
Sándor is ma jött hozzá utoljára. Edit nem akarta lemondani az órát, nehéz lett volna új időpontot találni, és kellett a pénz is, ki tudja, mikor lesz újra munkája. Igyekezett összeszedni magát, de az órán el-elkalandozott a figyelme, míg végül kibuggyantak a könnyei is. Nem akarta elmondani, hogy munkanélküli lesz, de valami magyarázatot adnia kellett viselkedésére. Nem jutott eszébe semmi, amivel szépíthette volna a valóságot, úgyhogy végül is kibökte, mi bántja.
Jólesett ennek az erős férfinak a vigasztalása, aki odahúzta hozzá a székét, átkarolta, csókot nyomott a feje búbjára, és azt hajtogatta, hogy minden rendbe jön. Mikor Edit percek múlva felemelte a fejét, tekintete találkozott a férfiéval. A szemében most a derű mellett együttérzést és bátorítást látott. Nem tiltakozott Sándor egyre hevesebb csókjai ellen sem, kábultan adta át magát a biztonságot árasztó testnek, észre sem vette, hogy kerültek az ágyra. Szeretkezés után ágyban maradt, rámosolygott Sándorra, aki közben felöltözött. Bágyadt hangon köszönt el tőle, majd elaludt. Csak mikor reggel felébredt, akkor vette észre, hogy Sándor a nyelvóra árát az asztalon hagyta, de a szokásos háromezer helyett most ötezret adott. Megsajnált, gondolta Edit, nem hagyva felszínre törni a nyugtalanító érzést, hogy a férfi ezúttal a nyelvórán túl a szeretkezésért is fizetett.
Egy hónap múlva Sándor újra meglátogatta. Egy nagy csokor virággal köszönte meg Edit munkáját. A nyelvvizsga sikerült, de ő egészen beleszeretett ebbe a nyelvbe, mondta, és megkérdezte Editet, vállalná-e, hogy tovább tanítja franciára. A nő igent mondott; nem sikerült még új munkát találnia, és a munkanélküli segély mellé igencsak elkelt egy kis kiegészítés.
Sándor újra eljött hetente egyszer, és az órák hatvan perc után rendre szeretkezéssel folytatódtak, a férfi pedig mindig ötezerrel fizetett ezután. Edit szó nélkül elfogadta, sohasem kérdezte, miért. Nem érzett szerelmet, de vágyott a férfi közelségére. Arra számított, hogy majd elviszi valahová, moziba, színházba vagy étterembe, de hiába várt. Pedig egészen kivirult, vett néhány csinos új ruhát is, azokat viselte, mikor a férfi jött, és már sminket is használt, amit korábban soha, annyira szürkének és esetlennek érezte magát kapcsolatuk előtt. De végül is miben bízhatna? Hogy otthagyja miatta a családját? Hiszen még azt sem kockáztatta meg, hogy együtt lássák őket.
Pénzzavara egyre nőtt. Arra gondolt, hogy íme, sikeresen felkészített valakit a nyelvvizsgára, miért ne vállalna újabb tanítványokat? Feladott a helyi lapban egy hirdetést: „Nyelvvizsgára, érettségire készülsz? Vagy csak egy kis segítségre van szükséged? Fiatal, tapasztalt tanárnő jó hangulatú óráin megtanít a franciára".
