Gyürky Katalin
„Mert kell egy hely…”
A Gyulai Várszínház Erdélyi Hetéről
A szerencsét hozó hetes szám bűvöletében, azaz idén hetedik alkalommal, hét napon keresztül, hét előadást felvonultatva rendezték meg 2024. július 29-e és augusztus 4-e között a Gyulai Várszínház összművészeti fesztiválján belül az úgynevezett Erdélyi Hetet, azaz a keleti határunkon túli magyar színházak bemutatkozását. A Gyulai Várszínház igazgatója, Elek Tibor gondos válogatásának hála egyfelől minden egyes nap más-más erdélyi teátrum lépett színpadra, másfelől műfaji vonatkozásban is változatos, egymástól eltérő korosztályokat megszólítani képes produkciók övezte minifesztiváli estéket tölthetett el a Várszínház különböző játszóhelyein a szakma és a nagyérdemű egyaránt.
Azt, hogy az Erdélyi Héten szereplő előadások összeválogatásának fent említett törekvései maradéktalanul megvalósultak, néhány példával támasztanám alá: a korosztályi „szórás”, azaz a különböző korcsoportok színházba invitálásának vágya beteljesüléseként a mesének is beillő, kilenctől kilencvenkilenc éves korig élvezhető musicalt, A padlást, az egykoron Ken Kesey híres regényén és Miloš Forman filmjén nevelkedett, ma középkorú nézőközönséget vonzó Száll a kakukk fészkére című előadást, vagy épp a szakmából (és az életből) is kifelé tartó bohócokról szóló, így az idősebb nézőket (is) megszólítani képes Bohóc kerestetik című produkciót említeném. A különböző tematikájú és műfajú előadások egy hétbe sűrítése céljából pedig a minifesztiválra meghívott, a magyar – és erdélyi – történelem kérdéseit boncolgató Boszorkány című tragédia vagy a Csárdáskirálynő című monumentális operett, a geopolitikai helyzetet megdöbbentő dramaturgiával elénk táró Iráni konferencia, vagy a fiatalos lendületű, örökérvényű, mégis a mai világunkra vetített problémákkal foglalkozó, műfaját tekintve „egyveleg” Madarak című előadás a jó példa.
Mindezen törekvéseken túl azonban, egyfajta „víz alatti áramlásként” a minifesztivál darabjai, szóltak volt akár a fiatalabbaknak, akár az idősebbeknek, lettek légyen akár zenések, akár prózai előadások, közös motívummal is bírtak. Mégpedig a várás, a várakozás képezte ezt: ez a sokszor reményt adó, máskor az ismeretlensége miatt félelmet ébresztő, vagy esetleg mint az utolsó szalmaszálba kapaszkodás lehetőségét jelentő emberi szituáció így vagy úgy, de jelen volt, előkerült az Erdélyi Hétnek mind a hét produkciójában. Hogy hogyan, arra az alábbiakban – az egyes darabokra külön-külön, illetve az egymással való összefüggéseikre is kitérve – igyekszem rávilágítani.
Bár a minifesztivált nem a Presser Gábor – Sztevanovity Dusán – Horváth Péter szerezte, a nagyváradi Szigligeti Színház előadta A padlás nyitotta, mégis, a fent említett közös motívum talán a leghangsúlyosabban ebben a darabban volt jelen.
A padlás
Tóth Tünde rendezésében ugyanis az eddigi feldolgozásoknál jóval nagyobb hangsúlyt kapott a Révész (Nagy László Zsolt) várása. Ráadásul úgy, hogy ebben a várakozásban a padlás „tulajdonosa”, a Rádiós (Sebestyén Hunor), és az ott megjelenő többszáz éves szellemek egyként főszereplőként léptek elő, a szokásosnál is jobban kidomborítva a musical fő mondanivalóját, mely szerint „kell egy hely”. Mindegy, hogy földi, vagy égi, de kell, mert az álmokat csak ott lehet megvalósítani. S amíg az egyébként láthatatlan szellemeknek drukkoló, a „jóembersége” miatt őket mégis látó Rádiós, illetve a padlására beköltözöttek együtt várták a szellemeket csillagokba repítő Révészt, és a várakozás adta feszültséget a Révésznek kinéző bűnöző, Barrabás B. Barrabás ténykedése még tovább fokozta, az események egyre szimbolikusabbá váltak. A menni vagy a padláson maradni dilemmája ugyanis annyira erőteljesen jelentkezett ebben az adaptációban, amellyel abszolút maivá, mai kérdéseket boncolgatóvá vált ez a rendszerváltás-korabeli alkotás, s mindenki elgondolkodhatott rajta: a Rádiós „maradása”, vagy a szellemek „menni vágyása” mellett döntene-e. Miközben a Barrabás után nyomozó Detektív (Dimény Levente) a maga „columbós” működésével szintén a musical aktualizálási törekvéseinek kedvezett. Egészen a szintén szimbolikus óraketyegésig, amely egyfelől jelentette a Barrabás elhelyezte, esetlegesen felrobbanó bombát, de utalt az elutazás minél sürgetőbb vágyára is.
Az óraketyegés érdekes módon előkerült egy másik, három marosvásárhelyi színész jutalomjátékaként hirdetett, a Gyulai Várszínház saját bemutatójaként szereplő Bohóc kerestetik című előadásban is, amely a világhírű román-francia író, Matei Vişniec drámája alapján készült. A Béres László rendezésében létrejött előadásban az óra ketyegése azonban nem bombarobbanásra, hanem másfajta katasztrófa közelgésére figyelmeztetett. Miközben ugyanis a dráma főszereplői, a három „kivénhedt”, egykoron ünnepelt bohóc megalázó módon arra vártak, hogy ismét bekerüljenek a szakmájuk „fő sodrába”, hogy ismét „emberszámba” vegyék őket – ezért is érkeztek egy meghallgatásra, a címben jelzett „bohóc kerestetik”-re – a színpadra kitett óra – legalábbis az egyikük, Peppino – utolsó perceit is számlálta.
Bohóc kerestetik
A három marosvásárhelyi színészfenomén – Niccolót Szélyes Ferenc, Filippót Györffy András, Peppinót pedig Kárp György testesítette meg – lenyűgöző alakítása, amelyben nyilván szándékosan, testhezállóan fel-felsejlettek a saját, szakmájukkal kapcsolatos megéléseik is, a „kellünk-e még színésznek ennyi idősen?” kérdése is, drámai erővel, mégis humorosan volt képes láttatni az elmúlás fájdalmát. A szakmába való visszakerülésre várakozásnak és az elmúlással való szembenézés groteszk fájdalmának színpadi találkozása azért is eredményezett feledhetetlen pillanatokat, mert Elek Tibor dramaturg munkájának és a színészek improvizációinak köszönhetően a szövegbe bekerültek olyan, a ma idősödő urakat „megmenteni” hivatott, bizonyos értelemben életben tartó motívumok is, amelyek a múlt század hatvanas éveiben, amikor a dráma íródott, még nem jöhettek szóba. Példának okáért annak a pikantériája, ahogyan az egyikük bohóckofferjéből a vérnyomás- és a szívgyógyszer mellől ebben az adaptációban előkerült a Viagra is, még hangsúlyosabbá tette a darab mondanivalóját. Hiszen, ahogy ezen gyógyszerek együttes alkalmazása lehetetlen, úgy a színpadi jelenlét és a földi létből való távozás sem történhet meg egymással paralel módon. Legfeljebb abban az esetben, ha a halál épp a színpadon következik be, ami egyben halhatatlanná is teszi a művészt…
A színpadi jelenlétre való várakozás és az elmúlás kettőse szervezte a nagyváradi Szigligeti Színház A padlás után bemutatott másik, Erdélyi Héten szereplő zenés előadását, Kálmán Imre nagyoperettjét, a Csárdáskirálynőt is. Ám miközben Novák Eszter monumentális, négyórás rendezésében e két motívum látszólag szétvált a magánéleti és a társadalmi szálra, ahogy haladtunk előre a produkció befogadásában, rájöttünk: a kettő nemhogy nincs meg egymás nélkül, hanem még fel is erősíti egymást. A szintén az elvágyódást, „a kell egy hely” motívumát életre hívó, a párizsi színpadra váró és vágyó chansonette, Silvia magánéleti tragédiája, mely szerint nem a tehetsége okán, hanem a Leopold Mária herceg fiával, Edvinnel való frigyét megakadályozandó várja/várná őt a nyugat-európai színpad, és ennek felismerésébe a fiatal nő – Tasnádi-Sáhy Noémi lenyűgöző alakításában – majdnem belehal, egy olyan miliőben, olyan környezetben játszódik, ahol minden halálra van ítélve.
Csárdáskirálynő
Az I. világháború előtt járunk ugyanis, akkor, amikor még senki sem hiszi, hogy világégés lesz, ám valahol a mélyben a színpadon is érzékelhető apokaliptikus hangulat már ott munkál. Erre utalt Novák Eszter rendezésében, Fodor Viola díszlettervezői munkájának hála a „túlcsordulás”: amikor mindenből sok van, több van, mint kéne – lásd például a kelleténél sokkal több mennyezeti lámpát, vagy a jelmezek túlcicomázását –, amikor az ember mind a fogyasztás, mind az érzelmei terén bőven átlépi a határt, tudjuk a történelemből, hogy lassan, de biztosan egy kor, egy korszak lezárásához közeledünk. A békebeli monarchia széthullása, és a chansonette személyes tragédiája, külföldi színpad utáni meddő várakozása és vágyakozása így, együttesen egy olyan lenyűgöző mélylélektani tablót állított a gyulai fesztivál közönsége elé, amely élmény garantáltan jó ideig a nézőkkel marad.
A színpadra vágyás, a színpadi létre várás csak az egyik motívuma volt a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Madarak című előadásának, amelyet a társulattal már több darabot is színre vivő Kokan Mladenović rendezett. A rendező írta darabban ugyanis – amely Arisztophanész azonos című drámájának kortárs átirata – megjelenik két, Samuel Beckett Godot-ra várva című drámájából ismert alak, akik – miközben várakoznak – a színház, a színpadi jelenlét, a színészek és a nézők közötti „negyedik fal” mikéntjéről értekeznek. Hogy azután ez a Beckett-darabra hajazó, szintén céltalannak tűnő várakozás nagyon is konkrét célt találjon magának. A szerb író-rendező drámájának másik síkja ugyanis a háború, amely permanensen zajlik, és amelyből az ebbe belefáradt emberek – köztük ez a Vladimir és Estragon-szerű figura is – elvágyódik. Egy olyan helyre – igen, itt is „kell egy hely” –, amely Arisztophanész Felhőkakukkvárához hasonlóan a földi és az égi lét közötti szférában húzódik, egy, a földi lét csatározásaiba belefásult emberekből madarakká változott egyedek irányította „demokráciában”, ahol nincs se háború, se széthúzás, csak béke, nyugalom és egyetértés. Persze utópia ez a javából, amelyet a temesvári társulat a groteszk elemeket a musical eszközeivel oldva, a tragédiát a komédiával ötvözve, egy zseniálisan megkoreografált adaptációban tárt elénk. Olyasfajta színpadi mozgással és jelenléttel, amellyel ez az erdélyi társulat mindig lenyűgözi a nagyérdeműt – lépjen fel akár otthon, a szűkebb pátriájában, akár külhonban, lásd most éppen a Gyulai Várszínház Várszínpadán.
Madarak
Egy másik – „nyakunkon lévő” – geopolitikai helyzet megoldását remélve, egyfajta kompromisszumvárással indul az a magyar nyelvterületen is rendkívül népszerű kortárs orosz szerző, Ivan Viripajev által írt Iráni konferencia, amelyet a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata, Bocsárdi László rendezésében, rendhagyó szcenikai megoldásokkal élve adott elő a Gyulai Várszínház egyik játszóhelyén, az Erkel Ferenc Művelődési Központban. A rendhagyó alatt azt értem, hogy a produkció mintegy három órás időtartama alatt a néző duplán nézővé vált: egyfelől befogadójává a sepsiszentgyörgyi társulat tagjai megtestesítette előadásnak, másfelől a darabbéli, a Koppenhágai Egyetemen megrendezett konferenciának, hiszen a tudományos ülésen felszólalókkal, a levezető elnök, Philip Rasmussen (Kónya-Ütő Bence) felkérte, színészek alakította konferenciarésztvevőkkel egy térben helyezkedett el.
Iráni konferencia
Ez a duplikáció pedig magában a nézőben is eleve nagy várakozást keltett, mert nem tudhatta, hogy esetleg interaktív módon mikor kérik fel őt is, hogy ossza meg a véleményét a látottakról-hallottakról. Arról az „iráni problémáról”, amelyet – benne az elnyomott nők helyzetének, a szabadságjogok egyenlő mértékben való kiterjesztésének égető kérdésével – ez a konferencia lett volna hivatott megoldani. Ám a várakozással ellentétben az egymás után felkért felszólalók – például egy keletkutató (Pálffy Tibor) és egy újságíró (Varsányi Szabolcs), egy pap (Mátray László) és egy iráni Nobel-díjas írónő (Szalma Hajnalka), vagy épp egy karmester, Dánia kilencven éves díszpolgára (Nemes Levente) – nemcsak, hogy nem tudtak alapvető kérdésekben sem megegyezni, például abban, hogy az ember születésétől fogva rendelkezik bizonyos jogokkal, és ha ezeket nem kapja meg, akkor már nem is lehet boldog, vagy abban, hogy az egyén önmaga vagy az Isten – Iránban Allah – irányítja-e az életet –, de mindezt egytől egyig úgy tálalták, hogy a dupla szerepbe helyezett néző szó szerint zavarba jött. Hisz a maga módján ennek, annak is igaza volt, az érveik egytől egyig helytállóak voltak, csak épp annyira ellentétesek, hogy esély sem volt konszenzusra jutni velük kapcsolatban. A sepsiszentgyörgyi produkció a fesztiváligazgató Elek Tibor véleménye szerint az elmúlt évad színházi szempontból legnagyobb intellektuális élménye, és ezt a nézetét én is maximálisan osztom. Sőt, hogy hű legyek a minifesztivál vezérmotívumához, azt kell mondanom, hogy minden (nézői) várakozást felülmúló produkcióról volt ez esetben szó.
Szintén óriási feladat hárult a nézőkre a Kaszás Attila Színház és a Spektrum Színház közös produkciója, a Móricz Zsigmond-drámából készült Boszorkány adaptációja láttán is, hisz az eredetileg huszonkét szereplős irodalmi művet itt öt szereplősre csökkentette a rendező, Török Viola, azért, hogy az összes többi szerepet – az erdélyi fejedelemség fontos korszakában játszódó történet „világát”, „környezetét” – maguk a színpadot körbeülő nézők képviseljék. Ez a „megoldás” okozza, hogy – szemben az Iráni konferenciával – ezúttal a várakozást nem a színészek keltik a nézőben, hanem maguk a nézők, ők „terhelik rá” ezt az állapotot a művészekre: hiszen tőlük, az ő lelkiismeretüktől is függ, hogy felmentik-e Báthory Annát (Csutak Réka) a boszorkányság vádja alól, aki a volt fejedelem, Báthory Gábor összes többi szeretőjével együtt ítéltetik már Bethlen Gábor (Bogdán Zsolt) regnálása idején boszorkánynak.
Boszorkány
A Gyulai Várszínházban játszott estén így a végkifejlet, a várva várt ítélet csak egy a lehetségesek közül: ez az a darab, amely a történet szempontjából minden egyes alkalommal más-más várakozást teljesít be.
Látszólag az eddig elemzett előadások ellenpólusaként lehetne értelmezni a Vladimir Anton rendezte, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház játszotta Száll a kakukk fészkére című előadást. Hiszen a világhírű regény, majd az abból készült film mintájára a történet színhelyén, az elmegyógyintézetben tartózkodók ebben az adaptációban nem akarnak sehová se menni, és nem is várnak semmit és senkit. „Nyusziként” jól tűrik a főnővér, Ratched (Mezei Gabriella) kemény szankcióit és rendszerét, és eszükbe se jut lázadni ellene. Egészen addig, amíg a várakozásukkal ellentétben meg nem érkezik az elítélt bűnözőből lett elmegyógyintézeti „lakó”, Randle P. McMurphy (Barabás Árpád), akinek a sajátos küldetéstudata arra is kiterjed, hogy megszüntesse a társai „nyusziságát”.
Száll a kakukk fészkére
A rendezés a bent tartózkodók és a nem várt érkező közötti kontrasztot egy egyszerű, ám annál hatásosabb fogással érzékeltette Gyulán is: a fehér falak és a fehérbe öltöztetett betegek közé fekete ruhában lépett be McMurphy, így az egész olyan hatást keltett, mintha maga az ördög látogatott volna el az angyalokhoz. Mégpedig azért, hogy megkísértse őket a szabadságvágyával és a sajátos gondolkodásmódjával. Ettől kezdve a „nyuszik”, és persze a főnővér helyzethez való hozzáállása látszólag az ördögi cselszövés részévé vált, mígnem az ördögből – annak érzékeltetése érdekében, hogy mi a következménye annak, amikor valakit nem várnak, de az mégis megérkezik – végül bukott angyal lett…
Az Erdélyi Hét 2024-es csodálatos programja után mi, nézők viszont nagyon várjuk a jövő évad hasonló tematikájú időszakát is. Hisz tudjuk: „kell egy hely”, és ennek a rendezvénynek kétségtelenül a Gyulai Várszínház intézménye biztosítja a legmegfelelőbb környezetet.
Fotók: Kiss Zoltán
