„Nincs pénz fagyira”

Lezajlott az Országos Színházi Találkozó

re: OSZT — hirdette plakátokon, molinókon, szórólapokon a somogyi megyeszékhelyen a Csiky Gergely Színház. Hiszen 2021 után most először, 2024. június 10-e és 16-a között szervezték meg, egyben újjá az Országos Színházi Találkozót. Azaz a Pécs központú POSzT után az OSZT-ot, amely nem kevesebbre vállalkozott – olvashatjuk a kaposvári teátrum fesztivált beharangozó felületén –, mint a színházi sokszínűség megünneplésére, a szakmai kapcsolatok erősítésére, és nem utolsó sorban arra, hogy a közönség számára is felejthetetlen élményt nyújtson. Mindennek érdekében a hazai és a kárpát-medencei színházi élet pillanatainak újfajta megvilágításba helyezését is ígérte.

Igen, nem csupán hazai, de határon túli kitekintéssel is kecsegtetett a színházi találkozó, hiszen a kaposvári seregszemlére nemcsak anyaországi, de kisebbségi nyelvterületeken működő kőszínházak és független társulatok is benevezhették azokat az előadásaikat — egy kamaratermit és egy nagyszínpadit, ráadásul műfaji megkötések nélkül —, amelyek bemutatója 2023. december 31-éig megvalósult. A teátrumoktól beérkezett ajánlatok közül aztán neves szakmai bizottság — jelesül Bán Teodóra, a Margitsziget Színház ügyvezető igazgatója, Lantos Anikó, a Thália Színház fesztiváligazgatója, Németh Ákos drámaíró, valamint Zalán Tibor író, költő válogatott húsz előadást, majd a javaslataik némi kaposvári „rostálása” után jött létre az OSZT úgynevezett szemleprogramja a maga tizenhat — rendkívül impozáns — előadásával.

Olyasfajta produkciókkal, amelyek akarva-akaratlanul — egyben jelezve, hogy szüzsé vonatkozásában mi is foglalkoztatja manapság a magyar színházcsinálást — látszólag észrevétlenül, csehovi „vízalatti áramlásként” nagymértékben összefüggenek egymással, párbeszédet folytatnak nemcsak a szakmai és a civil közönséggel, de egymással is. Nem véletlenül említettem a nagy orosz klasszikust: két Csehov-előadás is helyet kapott az OSZT szemleprogramjában, s közülük a Vígszínház hozta, David Doiasvili rendezte Sirály „vendégszövege”, azaz a középkorú író, Trigorin kötetéből idézett csehovi mondat, mely szerint: „ha valaha kell majd neked az életem, csak gyere érte és vidd”, mintha jó néhány más, az OSZT-on felvonultatott előadás mondanivalójának az alapját is képezte volna. Hisz nézzük csak meg alaposabban, miről is szól ez a mondat? Ha a Sirály szüzséjére „szűkítjük”, ott elsősorban a Márkus Luca megtestesítette Nyina „kapaszkodik bele” ebbe a trigorini mondatba, hisz bármikor elvitetné magát e mondat szerzőjével, a Stohl András által feledhetetlenül alakított Trigorinnal. Igen ám, csakhogy Trigorinnak Arkagyinával (a kiváló Nagy-Kálózy Eszter) „kell” elutaznia, és mindebbe a „körbeszeretésbe” a Nyinába reménytelenül szerelmes, a művészetet — és magát az életet is — megújítani igyekvő Trepljov (ifj. Vidnyánszky Attila) fog a végén belepusztulni. Mindez tehát önmagában a másik ember iránti fékezhetetlen és viszonzatlan szenvedélyt, a másvalakihez, a máshová vágyódást tükrözi, amely csehovi meddő vágyba — láttuk ebben a plasztikus, minden ízében kidolgozott, remek zenei aláfestéssel és főleg humorral, a szereplők öniróniájával fűszerezett előadásban — nemcsak fizikailag, de lelkileg is maximálisan bele lehet pusztulni. Ráadásul a Vígszínháznak a a szárnyalni vágyás szimbólumát, a sirályt még egy sokatmondó díszletelemmel – a magasba vágyás veszélyességét tükröző fémszerkezettel is – jelző előadását a másik Csehov-produkció, a Ványa bá oly mértékben egészítette ki az OSZT-on, hogy ebben a kiváló, Thália Színház előadta produkcióban a trigorini mondat, a „vidd magaddal az életem” egyben a falusi lét magányából és zártságából való kitörést is szimbolizálta. Ványa bácsi – ebben az adaptációban a Görög László alakította „Ványa bá” — hiába szerelmes az egykori sógora, Alekszander (Szervét Tibor) új feleségébe, Jelenába (Czakó Juli), az még csak nem is a férjét, s pláne nem Ványát, hanem Asztrov doktort (Szabó Győző) szereti, neki adná oda az életét, menne el vele a kietlen vidéki kilátástalanságból, de hiába. A csehovi „körbeszeretés” okozta tragédia megmarad, változatlanul és változtathatatlanul, sőt, fokozódik: amíg a Sirályban az a bizonyos színpad mögött megtöltve várakozó puska „célt ér”, s Trepljov halálát okozza, Ványa bának még a lövés se sikerül: egyszerűen arra is képtelen, hogy pontosan célozzon, és eltalálja az ellenfelévé lett Alekszandert.

Ványa bá

De ha már a fegyvernél, annak félrehordásánál vagy célba találásánál tartunk, szimbolikusan ez a motívum felfedezhető volt a szintén a fennálló életkörülmények közül való elvágyódást tükröző Magányos emberek című, Tarnóczi Jakab rendezte, Katona József Színház előadta produkcióban is. Ez esetben a csehovi motívum szintén egy mindentől elzárt, paradox módon mégis „nyitott háznak” aposztrofált, orosz dácsát idéző lakásba „csap be”, amikor az ott élő fiatal párhoz, Jánoshoz (Lengyel Benjámin) és Katához (Tóth Zsófia), illetve a velük élő, céltalanul kallódó baráthoz, Barnához (Béres Bence) megérkeznek János szülei, Csaba (Rajkai Zoltán) és Márta (Pelsőczy Réka). Na meg egy lány, Anna (Mentes Júlia), akinek a jötte tényleg olyan, mintha egy fegyver találna célba: ráadásul épp a házas és kisgyermekes János szívének közepébe. Aki ettől kezdve már csak egyvalamire vágyik: szeretné, ha Anna magával vinné az életét, el ebből az országból, el a csehovi „elbeszélünk egymás mellett”-házasságból és szülőkkel való kapcsolatból, amelynek toxikusságát a Pelsőczy Réka játszotta anya rendkívül hitelesen tálalja. A Magányos emberek azonban nemcsak a tűpontosan ábrázolt mélylélektani összetevőivel, hanem a formai újításaival is elvarázsolta az OSZT közönségét: a lakásszínházi körülmény „szüneteiben” olyan „partykba” invitálták — be a „nyitott házba” — a nézőket, amelyek során „testközelbe” lehetett kerülni a szereplőkkel, sőt, még a Pelsőczy Réka főzte tonhalas tésztával is.

Magányos emberek

A csehovi fegyver ismét konkrétan is jelen volt az Örkény Színház The Black Rider című, Polgár Csaba rendezte fenomenális, sok szempontból formabontó előadásában is. Mert annak ellenére, hogy a darab alapját képező, Robert Wilson rendezte amerikai produkció jogdíjai sok tekintetben nem engednek változtatni sem a látvány- sem pedig a hangzásvilágon — lásd például, hogy a Tom Waits-szerezte dalbetéteket nem lehet lefordítani semmilyen más nyelvre, így magyarra se —, a produkció mégis az Örkény Színház művészei által telt meg igazán élettel, ők tették a „zenés mesét”, a Weber-opera, A bűvös vadász modern átiratát igazán hátborzongatóvá. Azáltal, hogy a Borsi-Balogh Máté játszotta főhős, vagyis a „tipikus” bölcsész Wilhelm vadászfamíliából származó szerelme szívének elnyerése érdekében, leendő apósa, Bertram (Friedenthal Zoltán) kérésére kénytelen fegyvert fogni és vadászni. Ez azonban csak úgy megy neki, ha szövetkezik az ördöggel, (a Takács Nóra Diána fenomenálisan alakította Patással), aki a mindig célba találó varázsgolyók felajánlása közben nyilván Wilhelm lelkét is követeli. Az ördögi megkísértés „gyakoriságát”, történelmi korokon és élethelyzeteken átívelő, univerzális jellegét a Polgár Csaba-féle rendezés szereplőinek marionett-figurái testesítik meg: a bábuvá, más kezében és szemében bábbá válást, az ehhez tartozó gépies mozgást, az automata-létet, így a gonosznak való kiszolgáltatottságot remekül hozzák az örkényes színészek, jelezvén: a Sátánnal kötött alku emberi mivoltától fosztja meg még azt is, aki azt hiszi: mentesülhet alóla.

Az ördögi megkísértés mint az élet megváltoztatásának lehetősége egyéb OSZT-előadások szüzsészervező elemeként is jelen volt. Gondoljunk csak a Soproni Petőfi Színház hozta, Kéri Kitty rendezte A pacsirta című produkcióra, amely a francia történelem egyik fontos és meghatározó korszakába repítette vissza a közönséget. A Jeanne d’Arc-féle küldetést ugyanis ebben a Jean Anouilh drámája nyomán készült előadásban a francia katolikus egyház egyértelműen a sátáni megkísértés „eredményének” látja. A Labánné Szalai Katalin alakította Jeanne d’Arc isteni elhívását, a csak és kizárólag a fiatal lány hallotta „hangok” által közvetített életfeladatot a hivatalos szervek egyértelműen az ördöggel való szövetség jeleként értelmezik, s ettől kezdve „egyenes út” vezet a főhős máglyán való megégetéséhez. A darab érdekessége ugyanakkor, hogy ezt az „egyenes utat” visszafelé, retrospektíve láttatja velünk: az előadás elején a lány elleni perbe csöppenünk, ahol a hatóság tagjai – köztük a Warwick grófját remekül megtestesítő Haumann Máté — a lány gyerekkorától kezdve „veszik végig” azokat a tényeket, amik Jeanne d’Arcot azzá tették, ami. S akit Labánné Szalai Katalin a maga természetességével lenyűgözően alakított az OSZT-on.

Azt azonban, hogy az isteni elhívást milyen könnyű az ördögi megkísértéssel összekeverni, az OSZT szemleprogramjában leginkább talán a Budapest Bábszínház előadta, Keresztes Tamás rendezte, Mary Shelley rémregénye ihlette Frankenstein című produkció képviselte. A tudós Victor Frankenstein (Márkus Sándor) által kikísérletezett, életre hívott szörny, a Kreatúra – amelyet a bábszínházat és az emberszínházat profi módon „keverő” budapesti társulat monumentális, három ember (Teszárek Csaba, Bartha Bendegúz, L. Nagy Attila) által mozgatott bábja képviselt a színpadon —, felveti egyfelől az ember isteni, teremtő mivolta körüli problémákat, másfelől — a szörnyszülött életre hívása miatt — a teremtés, az alkotás ördögi természetét is. S a történetben bizony ez utóbbi válik hangsúlyossá azáltal, ahogy ez a csodálatosan mozgatott báb – képletes formában és ténylegesen is – életre kelve gyilkolni és rombolni kezd. A teremtője által megállíthatatlanul és feltartóztathatatlanul. Az előadás így az alkotó ember hatalmának „mikéntjére” kérdez rá elsősorban: teremthetünk-e „veszélyek” nélkül, s ha igen, teremtményünk meddig tartható a befolyásunk alatt? És ha elszabadul, annak vajon milyen következményei lesznek?

Frankenstein

Mintha ezekre a kérdésekre (is) kereste volna a választ az OSZT szemleprogramjának véleményem szerint egyik legnagyobb hatású előadása, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
Tompa Miklós Társulata Lázadni veletek akartam című, Bódi Attila írta, Sebestyén Aba rendezte produkciója. A Ceauşescu-érába visszaröpítő, három, érettségi előtt álló fiatalember — de tulajdonképp egy egész nemzedék — sorsát „koncertszínházi” formában láttató darabban az ördögi megkísértés azt a Zolit (László Csaba) éri, aki a középiskola KISZ-titkáraként a román Securitate, azaz maga az ördög „bűvkörébe” kerül, s nem tudja elkerülni a beszervezést. Miközben másik két társával, Péterrel és Áronnal (Sebestyén Aba) együtt lázadni vágyik, akikkel a dalszöveggé is váló szlogenjüket, a rendszer kizsigerelő jellegét egy mondatban összefoglaló „nincs pénz fagyira” jelmondatot egy éjszaka fel kívánják festeni a település hídjára. De a rendszer által kötelezően használt „sorszám”, amely az akció közben leesik Zoli kabátjáról, lebuktatja őket. Azon túl, hogy az előadás harminc év távlatából – egy közelgő osztálytalálkozó apropóján, tehát ismét csak retrospektíve — láttatja velünk, hogy mi lett ennek a végzetes éjszakának a következménye, az ördög általi megkísértés elfogadására vagy elutasítására egy gyönyörű, az előadás Barabás Olga színpadra alkalmazta szövegébe ültetett bibliai motívum is reflektál. A Jelenések könyvében olvasható: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból” intelemből a lágymeleget Zolira értik a társai akkor, amikor ódzkodik a rendszer elleni lázadástól. Amikor hezitál, hogy a lázadásával segítsen-e megoldani a pénztelenség, a szegénység, a kilátástalanság és kiszolgáltatottság problematikáját, amelytől a Caeuşescu-érában élők mindegyike, de különösen a kisebbség szenvedett. Igen ám, csakhogy a Bibliában a lágymelegség nemcsak a semmilyenség, ezáltal a gyávaság szimbóluma, amelyért „cserébe” Krisztus kiveti a hívét az öleléséből és az oltalmából, hanem annak is jele, hogy a krisztusi szeretet, törődés és felebaráti odafigyelés helyett az ember szívébe beférkőzhet a Sátán: a beszervezett Zoli története ezáltal is korrelál a Sátánnak, azaz a Secu-nak még ha „ideig-óráig” is, de „lefekvő” bármely kisember történetével.

S ha „nincs pénz fagyira”, akkor egy másik fajta ördögi megkísértés, a háború akár ezt a problémát is megoldhatja — jelezte az OSZT-on a nézők számára a budapesti Nemzeti Színház Kurázsi mama és gyermekei című előadása, amely a harmincéves háború idején a háború poklából hasznot húzni akaró markotányosnő története. A görög rendező, Theodórosz Terzopulosz „védjegyét” képező, különlegesen erős koncentrálást igénylő színpadi mozgást, sőt, légzéstechnikát a színészektől most is megkövetelő előadásban azonban hasonló történik, mint a The Black Riderben: a szereplők épp a beszabályozott mozgásuk miatt mintegy marionettbábukká válnak, szintén – az Örkény Színház felvázolta problematikával párhuzamosan – a helyzetnek való kiszolgáltatottságuk: jelen esetben a háború elembertelenítő hatását tükrözendő. Így találkozik a rendező által görög sorstragédiává emelt történet — a gyermekeit sorra elveszítő markotányosnő kártyából előre „megjósolt” elkerülhetetlen végzete — az eredeti dráma szerzője, a Bertold Brecht nevével fémjelezhető elidegenítő effektusokkal. Ennek eklatáns példája a Kurázsi mamát játszó Szűcs Nelli egyik szívhez szóló songja, amit aztán egyetlen mozdulattal „agyoncsap”, nehogy túltengjenek a dal kiváltotta érzelmeink. Az pedig, hogy az előadás közben csupán egy valaki, mégpedig a Halál (Bordás Roland) az, aki az eseményeket narrálva soha nem hagyja el a teret, önmagában jelzi, hogy valójában „ki az Úr a háznál”.

A háborúból, pontosabban a politikai helyzetből másvalaki is igyekszik nyerészkedni – ám bizonyos erkölcsi határok megtartásával teszi mindezt. Erről tanúskodott az OSZT-on a Tizenhárom almafa című regényből már megismert Wass Albert-figura, Tánczos Csuda Mózsi újabb székely „alkalmazkodásáról” szóló előadás, a Békéscsabai Jókai Színház előadta Elvásik a veres csillag című Kiss József-rendezés. Az orosz komisszár „szolgálatába” állott, Mózsit megtestesítő Tege Antal színpadi jelenléte a főhős erkölcsi tartását, „embernek maradni az embertelenségben”-elvét rendkívül hitelesen közvetítette a nézők felé.

Ám ha Brecht markotányosnőjének még lehetett némi reménye arra, hogy a pénztelenségét megoldja a háború kálváriája, és Mózsi is „ügyeskedhetett” úgy, hogy a rendszer kiszolgálásával biztosítsa a családja betevőjét, két olyan előadás is szerepelt az idei OSZT-on, amelyből az tükröződött: nemhogy fagyira, de normális ételre, sőt, normális, emberhez méltó életre sincs se pénz, se lehetőség. Az egyik az a harminc év után most újra elővett és aktualizált, Spiró György drámája ihlette, Vincze János rendezte Csirkefej, amelyet a Pécsi Harmadik Színház jóvoltából láthatott a seregszemle közönsége. A lepusztult térben, egy koszos udvarban játszódó előadásban sajnálatos módon harminc év után is aktuálisan szembesülhettünk a pénztelenségből, de nemcsak abból fakadó kilátástalansággal, valamint a kiúttalanság dehumanizáló jellegével. S a félelmetes az, hogy a pécsi színészek alakította karaktereket látva végig azt érezhettük: ha volna pénzük, se biztos, hogy másképp tudnának egymással viselkedni. Ember mivoltunk legalapvetőbb tényezői hiányoznak a Spiró megalkotta figurákból, akiket – főleg a srácot (Tatai Gergő) és a Haverját (Fischer Norbert) látva –, azt érezzük: a pénz megléte esetleg még tovább deformálná őket, hisz úgysem tudnának mit kezdeni vele.

Csirkefej

A Csirkefej utáni napon került sor – nyilván a szervezők is érezték a két előadás tematikájának hasonlóságát – a Csokonai Nemzeti Színház Debrecen Borbély Szilárd első és egyben utolsó regényét, a Nincsteleneket feldolgozó előadására, amelyben Botos Bálint rendezése a pénztelenséget szintén univerzális síkra emeli. Amíg a Csirkefej az ember mint morális lény szegénységből (is) fakadó teljes válságára, addig a Nincstelenek a születéstől fogva létező determináltság deprimáló hatására hívja fel a figyelmet. Az előadás a kis faluból való kitörési képtelenség mentén láttatja egy család – benne a narrátor fiú (Komlódy Márk) – történelem és közeg okozta hányattatásait, miközben a szemfüles néző tisztában van vele: a tíz éve halott Borbély Szilárd saját sorsát hallja és látja viszont mindabban a plasztikus és szívszorító játékban, amelyet csokonais színészek képviselni tudnak a színpadon.

Az, hogy Borbély Szilárd sajnálatos módon immár egy évtizede halott, egy másik társulatot is megihletett: a Forte Horváth Csaba rendezésében nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy az alapvetően költő- és drámaíró Borbély egyik misztériumjátékát, az Akár Akárkit színre vigye. A Forte Társulatra jellemző, zenés és mozgásszínházi elemekkel ötvözött előadás modern, mai közegben láttatja a darab által felvetett problematikát: a halálhoz – sőt, inkább a Halálhoz – fűződő viszonyt. A hamleti „Lenni vagy nem lenni” kérdéséből kiinduló, azt „Vanni vagy nem vanni”-ra változtató produkcióból a Borbélyt mindig is foglalkoztató lételméleti kérdések: az „életet halálra ráadásul kapja” József Attila-féle felvetés is visszaköszön: az úgyis meghalunk, hát akkor ehhez képest kéne élnünk tematikája. Miközben az erről való gondolkodás, vagy pláne az eszerint való élés itt, a darab szerinti kisszerű élethelyetek tárházában és a „,meglett emberek” helyett a kisszerű alakok körében — mutatták meg nekünk a fortés, több szerepet játszó csodálatos színészek, Fehér László, Földeáki Nóra, Horkay Barnabás, Krisztik Csaba, Pallag Márton és Widder Kristóf — nyilván nem opció.

S ha már lenni vagy nem lenni: igen, egy csodálatos Hamlet-feldolgozás is helyet kapott az OSZT-on. Azt, hogy modern feldolgozásról van szó, a produkció címe: a Hamlet crazy and cool is tükrözi, amelyben Ilja Bocsarnikovsz rendező mindössze öt szereplővel „oldja meg” a hamleti szeretethiány, majd az ez ellen való lázadás következményét: az abból fakadó tömeges halál bekövetkeztének láttatását. Az, hogy a Karinthy Színház színészei közül csak ötöt látunk a színpadon, a darab egy fontos – az eddigi rendezésekben nem, vagy nem feltétlenül hangsúlyozott – problematikájára is rávilágít: jelesül a különböző pozíciók betöltése közbeni hasonmássá válásra, az egyes társadalmi szerepeket betöltő hasonmások jelenlétére. Az, hogy az apát és a mostohaapát játszhatja egy és ugyanazon figura (Bokor Barna), például rámutat a hatalom okozta torzulás lehetőségére, a „királyságból” mint létállapotból fakadó korrupciós sanszokra. Vagy az, hogy Rosencrantzból és Guildensternből ebben az adaptációban egy alak, Guildencrantz lett, a szolgaság létállapotát teszi bárki számára egyértelművé: ha ezt vállaltad, ha beálltál a sorba, felejtsd el, hogy addig esetleg saját világnézettel vagy személyiséggel rendelkeztél. Miközben Hamletből természetesen most is csak egy van, s az őt alakító Karácsony Gergely feledhetetlen játéka a shakespeare-i megismételhetetlen figura unikalitását és unikális küldetését: a „kizökkent az idő; – ó kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt” mondattal fémjelzett életcélt önmagában csodálatosan képviselte az OSZT-on.

De hogy a kizökkent időt mennyire nehéz helyre tolni, arra az Országos Színházi Találkozón egy három idősíkban játszódó történet, a Radnóti Miklós Színház előadta, a horvát Tena Štivičić drámájából készült 3 tél című produkció is jó példa volt. A szüzsé szerint először Jugoszlávia megalakulásakor zökken ki az idő, amelynek aztán évtizedekkel később egyenes következménye lesz a délszláv háború kitörése, valamint Horvátország 2011-es EU-csatlakozása. Ez a három korszak, ez a három tél a Kos-család történetén keresztül, Alföldi Róbert rendezésében egy nagyívű sagában tárult elénk. Úgy, hogy a darab színhelye, a Kos-család otthona, azaz a kommunista államosítás következtében az arisztokrata Amruš-családtól nekik kiutalt lakás tulajdonjoga körüli kálvária még három emberöltővel később is képes befolyásolni a család életét, ami nemcsak a történelem menete által kizökkentett időt és létállapotot, hanem az OSZT-on más előadásokban is felmerülő problémát, a csehovi elvágyódást is felvetette. Nevezetesen a menni vagy nem menni kérdéskörét, hiszen a Jugoszláviából kivált Horvátországban felcseperedő nagyobbik Kos-lány, Alisa (Bata Éva) bizony évek óta nyugaton, Angliában próbál szerencsét, miközben az otthon maradt lány, Lucija mindezért nemcsak, hogy szemrehányást tesz neki, de a küszöbön álló esküvőjével a délszláv lét- és életforma mellett is maximálisan leteszi a voksot. Sodró Eliza mint Lucija az államosítás során „kizökkentett időt” ugyanis a gyanús ügyleteiről híres leendő férje oldalán úgy kívánja helyre tolni, hogy az színészi teljesítményben, de a nem várt fordulatokban bővelkedő szüzsé szempontjából is párját ritkítja, miközben mindezzel a családjában újratermeli azt a problémahalmazt, ami Jugoszlávia felbomlásakor is érvényben volt.

A pénz okozta problémákat és a családban zajló konfliktusok témakörét ötvözte az a Szolnoki Szigligeti Színház előadta A fösvény című darab, amely rámutatott: hiába van pénze a családfőnek, ha nem tud élni vele. Hiszen olyannyira csak a vagyona érdekli, hogy emiatt minden szeretetet és figyelmet megvon a családtagjaitól. Nagy rajongója vagyok a Moliére-drámáknak, ám be kell vallanom, hogy ennél a produkciónál kissé vegyes érzelmekkel távoztam a nézőtérről: miközben ugyanis a moliére-i figurákat remekül hozzák a színészek – külön kiemelném itt a Kléant-ot megtestesítő Hajdu Tamás Miklóst vagy a Lizit játszó Bíró Panna Dominikát —, azzal, hogy Szabó Ádám rendező Mucsi Zoltánra osztotta a fösvény Harpagon szerepét, sajnos „bulvárosította” a klasszikus darabot. Nemcsak azért, mert a szöveg modern átiratába rengeteg obszcén kifejezés is vegyült – ami Mucsi szájából elhangozva a közönség egy bizonyos rétegét nyilván behúzza és az OSZT-on is behúzta a színházba –, hanem bizonyos, számomra közönséges vagy abba hajló színpadi megoldások miatt is.

A nekem kevésbé tetsző A fösvény után viszont az OSZT-ot szó szerint megkoronázta az utolsó produkció, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház hozta Iráni konferencia. A nálunk is népszerű és sokat játszott orosz drámaíró, Ivan Viripajev darabja önmagában rendesen fel tudja borzolni a kedélyeket a témájával: a Koppenhágában tartott, iráni helyzetről szóló, különböző tudósok részvételével zajló konferenciával, ahol olyan vallási, erkölcsi és életvitelbeli elveket ütköztet, amelyeket hallva a néző szó szerint elbizonytalanodik, hogy most vajon kinek is van igaza? Ám ahogyan mindezeket a véleményeket ebben az azóta sajnos háborús közegünkben a Bocsárdi László rendezte darabban a sepsiszentgyörgyi társulat ütköztetni tudja, az „minden pénzt megér”. Még akkor is, ha itt is kiderül: „nincs pénz fagyira”, hisz az Iránban élő nők helyzetét „se pénzzel, se paripával, se fegyverrel” nem lehetne megoldani, hiszen a problémáik egyáltalán nem fordíthatók le európai, sőt, materiális szintre se…

Iráni konferencia (fotó: Barabás Zsolt)

A válogatók döntését egyébként minden más produkció esetében nagyra értékelem, azt viszont kevésbé, hogy ezeket a fentiekben felsorolt szakembereket az OSZT szervezői nem hívták meg a biennáléra. Azt nem gondolnám, hogy a „nincs pénz fagyira” állapota miatt állt elő ez a helyzet, inkább némi figyelmetlenségből fakadhatott, ám ez – tudjuk meg Zalán Tibor Facebook-bejegyzéséből —, igen rosszul esett a válogatóknak.

A szervezés azonban más területeken igen impozánsnak mutatkozott. Minden egyes nap után – az aznap terítékre kerülő előadásokat követően – a Csiky Gergely Színház színészbüféjében szakmai beszélgetéseken lehetett részt venni, amelyek házigazdája az egyik zsűritag, Dr. Gombos Péter volt. A felkészült szakember az adott előadások alkotóinak címzett, jól irányzott kérdéseivel a kulisszák mögé repítette az érdeklődőket. Ezen kívül az úgynevezett OFF-programok is nagyban emelték a fesztivál hangulatát, például azzal, hogy minden nagyszínpadi produkció előtt úgynevezett Hangulatkoncert várta a színház bejáratánál a nagyérdeműt, vagy azzal, hogy a teátrum mögötti Színházparkban felállított sátorban gyakorlatilag reggeltől késő estig lehetett különböző műfajú produkciókat – ingyen – hallgatni és nézni. Volt ezek között gyermekeknek szóló mesejáték, például a Szegedi Pinceszínház Négyszögletű kerek erdő című előadása, ízelítőt lehetett kapni a Fővárosi Nagycirkusz repertoárjából, de különböző, felnőtteknek szánt színházi előadásokra, illetve könnyű- és komolyzenei koncertekre szintén sor került az egyhetes seregszemle ideje alatt. Így, aki könnyedebb, mégis tartalmas kikapcsolódásra vágyott, a Rózsavölgyi Szalon produkciójától kezdve az SZFE-s hallgatók Merülő Szaturnusz című darabján át Dánielfy Gergő vagy épp Nagy Szilárd akusztik koncertjéig találhatott magának kedvére való programot.

Az OSZT-on díjazták is a szemleprogramban résztvevő előadásokat. Több szakmai szervezet is küldött ítészeket a biennáléra: az OSZT2024 zsűritagjai Jágerné Katona Zsuzsanna, Kulcsár Edit, Vajda Márta, Bérczes László, Kis Domonkos Márk és Dr. Gombos Péter voltak, a MASZK Országos Színészegyesület Danis Lídiát, Molnár Zsuzsannát és Harsányi Attilát delegálta, a Színházi Dolgozók Szakszervezetét pedig Császár Angela, Izsó Kati és Pregitzer Fruzsina képviselte.

Az Országos Színházi Találkozó zsűrije a következő elismeréseket osztotta ki:

Legjobb rendezés díj -

SEPSISZENTGYÖRGY, Tamási Áron Színház - Iráni konferencia – rendező: Bocsárdi László

Legjobb női szereplő díj –

DEBRECEN, Csokonai Nemzeti Színház – Nincstelenek – Tokai Andrea

Legjobb férfi szereplő díj–

Vígszínház – Sirály - Ifj. Vidnyánszky Attila

Legjobb díszlet díj –

Nemzeti Színház – Kurázsi mama és gyermekei –Theodórosz Terzopulosz

Legjobb látvány díj –

Budapest Bábszínház – Frankenstein – Keresztes Tamás – Hoffer Károly

A MASZK zsűrije ezeket az elismeréseket ítélte oda: