Szil Ágnes
Gyomor, alváz, egy méhecske
Most mondták meg neki. Az első tizedmásodpercekben azt várjuk, hogy visszakérdez. Ahogy szokott. Ez az első dolog, ami nem sikerül neki. De nem csinál semmit, csak kábán felül, húzkodja le a hasán a barackszín kórházi hálóinget. Nagyon sápadtnak tűnik, a fatalpú klumpa leesik a lábáról, odakoppan a szürke linóleumhoz. Hogy érti azt, hogy nincs szívhang, kérdi a kopaszodó főorvostól. Ezért kár volt egyetemre járni, ha ezt se érti, meg biológia tagozatra. Az öregembernek nincs kedve magyarázkodni, csak kinyomtat valami lyukacsos szélű papírt, aláfirkantja a nevét, aztán a nővér behív valakit, meg sem várja, hogy ez a másik lekászálódjon az ágyról. Amaz bejön a várószobából, próbál nem nézni erre a hullaszerű arcra. A főorvos pecsétet tesz a nő papírjára, egy pillanatra se fordul a nő felé. Kint férfiak is ülnek, ezek meg kabátban terpeszkednek a nagy hasú feleségük mellett. Ha szépen néznek az asszonyok, meg mellécsúsztatnak a nézésnek egy kétezrest, akkor kapnak a babáról egy négyszer hatos ultrahangképet: ívlámpa fénye alatt egy nagyobbacska földimogyoró napozik, lehet otthon mutogatni a jövendő nagyszülőknek. Nem is jut mindenkinek hely a kényelmesnek nem mondható piros műanyag foteleken, be kellett hozni néhány kényelmetlen, háttámla nélküli padot. Itt aztán senki nem fogja átadni a helyét, mindenki terhes. Kivéve ezt a nőt. Ő már nem az. Itt surran, óvakodik ki, szorítja össze magán a felkapott köntöst, vörös a szeme, csak nézik a nagykabátban a férfiak, nem szívesen vennének le semmit, ebben a kórházszagban, még úgy tűnne, mintha ide tartoznának, mintha itt lenne dolguk, az asszonyok meg igyekeznek nem észrevenni ezt az elkeseredett vonulást.
Csak a szülészeten tudják elhelyezni. Belefeszül a branül a bal kezébe. Szeretné megkérdezni, hogy van-e olyan, hogy megint lesz szívhang, de aztán nem meri. Tudja az agya, hogy ez butaság. Nyolcágyas szobában kap helyet, a legrosszabbat, az ablak mellett, majd megfagy, amikor szellőztetnek. Szerencsére ebben a szobában senki sem szült még, csak tologatják a nagy hasakat. Szoptatáskor, amikor kis fémkocsin tolják az újszülötteket, be lehet menekülni a szobába, hogy ne lássa őket. Háromóránként feltűnnek, a nyivákoló kocsit eltolják az ajtó előtt, olyankor hátat fordít az ajtónak, és a fülére szorítja a kezét.
A férje nincs most a nővel, majd délután, ahogy letelik a műszak, tud jönni, hozza, amit tegnap este a nagy kapkodásban elfelejtettek. Törölközőt meg a fürdéshez mindent pakoltak, de elfelejtették az evőeszközt meg a poharat. Olvasnivalót nem hoztak, igaz, most nem is tudna olvasni a nő, tegnap este óta sír, otthon kezdte, a kádban, itt meg minden vizsgálat után csak folytatja, egyre. A nagy hasú, fonott hajú cigány szomszédasszony, Eszter próbálja vigasztalni, amikor sokára felül: azt mondja, legyen boldog, hogy elment a gyereke, szívesen cserélne vele, az övé bezzeg megmaradt, bár ki akarta rugdosni belőle az ura, ki tudja, milyen lesz az a gyerek, akkor inkább halt volna meg, teszi még halkan hozzá. Átfonja, átfésüli a haját minden reggel és este. Kicsi a nő, hosszú a tenyere-talpa, szép lehetett valamikor.
A nő megpróbálja felhívni a férjét a műhelyben, a folyosón van egy pénzbedobós készülék, abba potyogtatja a húszasokat. Leesik mind, kicseng odaát, a vonal túlpartján a hívás, valaki felveszi, nem hallani semmit, úgy zúgnak a gépek. A férfi a munkáskabátban nem hallja, mit mondanak odaát, a többiek ránéznek, a férj el is indul, de addigra a kórház épp felsúrolt folyosóján leteszi a nő. A férj visszamegy a gyalupadhoz.
Másnap reggel lesz a műszeres befejezés, így hívják az abortuszt, ott állnak sorban a nők, névsor szerint, a műtő előtt. Nagypéntek van, a kurvák nem akarnak terhesen hazamenni az ünnepre, mondja az előtérben a műtőslegény, és nem érdekli, hogy a lengedező vászonfüggöny mögött mindenki hallja. A nők nézegetik egymást, nem tolakodóan, csak az arcot, aki ki van festve, annak mindegy, mi lesz odabent. Mind ott áll majd a műtőben, tanácstalanul, mielőtt beszíjaznák a lábát a kengyelbe, hogy mit csináljon a betéttel meg a bugyival, aztán begyűrik mindkettőt a papucsukba. A lábbelire nem lesz szükség, mert kifelé a beteghordó tolja őket, egy másik ajtón, úgy fordítja le őket az ágyra, mint egy zsák szenet majd délután, amikor hordja be a tüzelőt, amit az utcára borított neki a furgon.
Csak úgy odadobta az ágyra, mondja a cigányasszony, Eszter, amikor emez felébred. Kifordul az ágyból, kidugja a fejét, hány, nyögve jön vissza belőle az epe, ahogy megy ki belőle az altató. A cigányasszony, Eszter hangosan hívja a nővért, az meg kiállítja a nőt az ágyból, kapaszkodik a rácsba, amíg emez kicseréli a vörösre változott lepedőt. A nővér hoz egy tiszta hálóinget is, ráhúzkodja erre a katatón, hányásszagú babára.
Már esteledik, amikor megérkezik a férj, valami elromlott odahaza, azt kellett megjavítani. Befőttesüvegben töltött káposztát hoz az anyjától a feleségnek, az a férj kedvenc étele, azt főz a mama a fiának, az anyák és a fiúk között szent a kapcsolat, szent a káposzta is. Meg kell előbb szoptatni, aztán etetni, ha valami baja van. Most van, majdnem apa lett, az is sokkoló, aztán meg mégsem lett, az meg még sokkolóbb.
A nő nem szereti a töltött káposztát, és egyáltalán: soha nem akar enni többé ebben az életben. Szereti azonban a férjet, ezért nem ugrik most le a tetőről, sőt, az anyóst is kedveli. Egy örökkévalósággal felérő hosszúságú ölelkezés és hajsimogatás után belevész a folyosó sötétjébe, a káposztát a befőttes üvegben az éjjeliszekrényre teszi, és már nincs ereje sírni, meg aztán szinte hitetlenkedve konstatálja, hogy testileg már alig fáj az egész. Mintha csak kiköltözött volna egy albérleti szobából valaki. Nincs nála szőlőzsír, végigrepedt az ajka. A cigányasszony felajánlja, hogy ad neki, de ezt már mégsem fogadhatja el. Ott áll az üveg, benne a káposzta, mint valami torzszülött az áttetsző formalinban.
Kora délután bejön érte a férje, addigra összepakol a táskába, ami úgy néz ki, mint egy tornazsák. A klumpákat összefordítja, ül az ágy szélén illedelmesen, már nem ömlik belőle, csak éppen folydogál. Tompa minden, egy üres szatyorban ül, hülyegyerek pörgeti egy nádszál körül. Nem tudja, mikor fog elrepülni. A cigányasszony, Eszter, a káposztát eszi, a nő kanalával. A nő bocsánatot kér, hogy nincs nála villa. A cigányasszony, Eszter, azt mondja, nem érdekes, ő mindent kanállal szokott enni, ez is jó lesz így, minek az embernek uraltatni magát. Nagyon jó, teszi hozzá az üveg felénél, pedig nem akar tolakodó lenni. A mama füstölt húst is főz mindig bele, mondja emez. Eszter kótog a kanállal az üveg falán. Próbálja kiemelni a kis káposztaszálakat. A mama maga savanyítja az aprókáposztát, mondja a nő, és az ajtót figyeli.
Az ágy szélének támaszkodva olvassa a zárójelentést. A nővér áthúzta már az ágyat, várja a következő bővérű kismamát. Tíz hetes volt a magzat, hat hetesen megállt a fejlődésben. Úgy ábrándozott róla a nő, hogy majd milyen lesz, hogy közben egy halott gyermeket hordozott, aztán végül feladta a reményt a teste. Nincs olyan, hogy megint lesz szívhang. Nem, a baba nem tud elbújni semmi elől. Azon gondolkozik, mit csinálhatott úgy egy hónapja. Arrébb húzta a mosógépet, hajolgatva ültette el a tulipánhagymát. Ingatja a fejét.
Fiú lett volna vagy lány? kérdezi Eszter, a cigányasszony, amaz pedig megvonja a vállát. Még nem lehetett volna tudni. Amaz meg bólogat. Négy gyereke van, tudja. Már kiette a befőttesből az utolsó falatokat. Ildomos volt megkérdezni. Fiú vagy lány, mindegy. Neki legalábbis. Megtörli azt a zsíros kanalat, belepöccinti a már üres üvegbe. Koccan a kanál.
Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.
