Márton László
Csipkár kivonul
Csipkár, miközben a polgárőrség póttagjaiból alakított különítményt vezeti a Belmondó-tanya felé a zúzmarás virradatban, arra a belátásra jut, hogy a tökéletes államban egyrészt elsorvad a magántulajdon, másrészt a vallásos hit és a babonás hiedelem kölcsönösen kioltják egymást.
A magántulajdon elsorvasztását ő maga is aktívan előmozdította az elmúlt hetek során. Szavajárása lett, főleg a reakciós visszahúzó erők megpillantásakor, de a városunkban élő három-négy holdas gazdálkodókkal szemben is: „Ami a tiéd, az az enyém, és ami az enyém, ahhoz semmi közöd!” Belmondót, aki maga is három-négy holdas gazdálkodó volt, amíg Mátrai fel nem íratta a nevét a fasiszták listájára, és aki szekéren, két lóval hajtott ki a tanyájára két héttel ezelőtt, Csipkár kérdőre vonta, hogy: miért nem veti el az őszi búzát? Mire Belmondó visszakérdezett: ugyan mit vessen el és mibe? Neki már se búzája, se földje nincs: ezt is, azt is elvették. A válasz hallatán Csipkár meghosszabbította az események logikájának addigi vonalát, és miközben felugrott a szekérre, melyet a polgárőrség póttagjai előzőleg megállítottak, puskatussal nyomatékosítva elmagyarázta Belmondónak: ha se búza, se föld, akkor ló sincs, meg szekér sincs. Na nyomás, pakoljon le gyorsan!
Már akkor eszébe jutott, hogy a tanyát viszont nem vettük el Belmondótól, mert hiszen továbbra is ott lakik a családjával együtt, és hogy jó lenne azt is elvenni tőle. Néhány nappal később, amikor a kökényt megcsípte a dér, feltámadt benne egy arra irányuló gyanú, hogy Csóványos tisztelendő, a hömpölyzugi római katolikus kisebbség plébánosa esetleg éppen a Belmondó-tanyán rejtőzködik. Ha pedig csakugyan Belmondóék bújtatják a római katolikus papot, akinek nevét még nem írtuk fel a fasiszták listájára, de bizonyára nem ok nélkül bujkál, akkor az már elégséges hivatkozási alap arra, hogy elvegyük tőlük azt a jó fekvésű, szép kis tanyát.
Valaki azt is megsúgta Csipkárnak, hogy a tisztelendő úr a Belmondó-tanya vaslappal fedett kerekes kútjában dekkol, úgyhogy ne a pincében vagy a padláson keressük. Illetve kereshetjük a padláson is, de ott nem a papot fogjuk megtalálni, hanem a Belmondó család eldugott élelmiszertartalékait: étolajat, szalonnát, lisztet, sárgaborsót, ilyesmiket.
És ha már itt tartunk: a tanya hátsó udvarán érdekes dolgok vannak elásva, nagyobb mennyiségű pálinka, disznózsír és méz. Érdemes lesz ott is körülnézni. És ki tudja, hátha kátrányos vitorlavászonba csomagolt puskák is előkerülnek a zsírosbödönök mellől. Vagy például az a kösöntyűkkel, boglárokkal, násfákkal és fogászati arannyal teli vaskazetta, melynek hollétét Hirschfeld, az ötvös nem volt hajlandó közölni a hatósággal, pedig már úgysem veszi hasznát, ugyanis a szakközegek bántalmazásra emlékeztető fizikai ráhatással célirányosított faggatózása közben életét vesztette.
Ja, és a szénaboglya alatt van a titkos gabonaverem, de a tisztelendő úr nem ott sunnyog, mert ott a Belmondónak van elraktározva tizenöt mázsa búzája.
Na persze, hazudott a szarházi. Még hogy nincs neki búzája! Annyi búzája van, hogy jövő ilyenkor is kalácsot esznek. Meg rétest. Hacsak egy kicsit oda nem kukkantunk, hogy mit próbál eltakarni az a szénaboglya.
A tisztelendő urat pedig a kerekes kútban lehet megtalálni. Derékig érő vízben áll egész nap, állva is alszik. A víz fölötti kőkockákon termő kocsonyás gombát eszi, és a kút vizét issza hozzá. Úgyhogy tényleg jó lenne előhúzni a kútból, mert ha ottmarad, akkor előbb-utóbb megfázik, és még tüsszögni kezd a végén. Sőt, az sincs egészen kizárva, hogy reumás lesz. Mi pedig aggódunk az egészségéért.
Igen ám, de a Belmondó-tanyán Csipkárnak tapasztalnia kell, hogy nem érdemes baloldalibbnak lenni Mátrainál, aki egy szóval sem tiltotta meg Csóványos tisztelendő felkutatását, viszont azt is kijelentette, hogy szerencsésebbnek tartaná, ha a klerikális reakció helyi képviselője önként, a saját jószántából térne vissza városunkba, nem pedig a Csipkár-különítmény kerítené elő. A dolog úgy áll, hogy bármennyire igyekszünk is, egyelőre nem tudjuk előkeríteni.
Mindent megtaláltunk, amit kerestünk: elrejtett élelmiszert, eltitkolt lőfegyvert, elsinkófált zsidóvagyont. Csak a tisztelendő úr nem került elő. Nem találtuk sem a pincében, sem a padláson, sem a szénaboglya alatti veremben, ahol ráadásul csak négy és fél mázsa búza volt elspájzolva, nem pedig tizenöt.
Ami pedig a legsúlyosabb csalódásunk: a keresett személy nem tartózkodott a Belmondó-tanya vasfedeles, kerekes kútjában sem. Amikor felhajtottuk a vasfedelet, és bevilágítottunk Fényképész-Mátrai magnéziumcsíkjaival, észlelhettük, hogy odalent mozdulatlan a víztükör; egyenletes, fénylő körlapot láttunk. Az pedig lehetetlen, hogy Csóványos lehúzódott a víz alá, így próbálva elbújni előlünk. Négy, öt percig is figyeltük a vizet, és nem mozdult semmi. Ilyen sokáig még egy maláj gyöngyhalász sem bírja ki a víz alatt, nemhogy egy hömpölyzugi pap!
Amikor a biztonság kedvéért leeresztettük a vödröt három téglával, és a vödör akadály nélkül merült, méghozzá legalább két és fél méternyit, vagyis láthattuk, mekkora tévedés volt azt hinni, hogy ebben a kútban derékig ér a víz, akkor vettük észre az egyetlen élőlényt, mely a kútban lakott, egy szokatlanul nagy termetű békát. Egészen fönt, majdnem a legfelső sorban, két kőkocka közt volt egy tenyérnyi széles hasadék, abban húzódott meg. Furcsának rémlett, hogy békával találkozunk télvíz idején, de nem volt benne semmi érthetetlen: amennyivel a kútban melegebb van, mint idekint a szabad ég alatt, és amennyi táplálék található a kőkockák rései közt, annyi a békának elegendő. De azért Csipkár így is tátott szájjal nézte az óriási békát. Amikor aztán olyan közel tartottuk a csúf jószághoz az utolsó magnéziumcsíkot, hogy egy kicsit megpörkölődött a hátán a bőr, akkor hirtelen elrugaszkodott a kőkockáktól, és néhány másodperc múlva hangos csobbanással eltűnt odalent a vízben.
Békára nem jó tátott szájjal nézni, mert a béka visszanéz, és a pillantása kimozdítja az ember szájából a fogakat.
Ez már késő délelőtt jutott eszünkbe, amikor a hetvenöt százalékban eredményes házkutatás után a Belmondó-tanyáról átmentünk a szomszédba, a Külmondó-tanyára, ahol sem Csóványos tisztelendőt nem találtuk, sem pedig más élő emberrel vagy állattal nem találkoztunk, ugyanis a tanya tulajdonosát, Külmondót, aki az üres tehénistállóban egy mestergerendára hurkolt kötélen lógott, semmiképpen sem tekinthettük élőnek.
És mint a vak ember, aki aki leveri az asztalról a poharat, és a csörömpölés hallatán egyik percről a másikra látni kezd, úgy pillantottuk meg az éles fénnyel megvilágított összefüggést: az a béka, akit a kútban láttunk, az lehetett maga a tisztelendő úr.
A Hömpölyzugban mindig is voltak emberbékák, vagyis olyan emberek, mint te meg én, csak éppen időnként átváltoznak békává. A tisztelendő úrról már a háború előtt is rebesgették, hogy évente egyszer vagy kétszer átbucskázik a fején, és akkor vagy béka lesz belőle, vagy sziporkázó, röpködő tűzcsóva. Az is gyanús volt, hogy meleg nyári napokon egy szál fekete klottgatyában átúszta a Hömpölyt. Rendes ember nem úszkál, főleg nem egy plébános, egy komoly egyházi személyiség! Már akkoriban is meg voltunk győződve róla, hogy a tisztelendő úr egy emberbéka, de persze nem tudtuk bizonyítani.
Most jut eszünkbe, hogy négy évvel ezelőtt, Észak-Erdély visszacsatolását követően, amikor városunkban járt Kalineszkó bácsi, a bánffyhunyadi patkánybűvölő, Csóványos tisztelendőt napokig nem láttuk! Az volt a hivatalos magyarázat, hogy Nagyváradra utazott a püspökhöz, aki a régi egyházmegye helyreállítását intézte, és ebben kellett segítenie a tisztelendő úrnak, de mi a saját fülünkkel hallottuk, amint Kalineszkó bácsi felszólítja a rágcsálókat: „merec la biszérika, merec la biszérika”, vagyis menjetek a templomba. És akkor ahány patkány csak volt, mind beszaladt a római katolikus templomba, mert az persze még a görögkeleti vallású Kalineszkó bácsinak sem jutott eszébe, hogy a református templomba küldje a patkányokat.
Nyilvánvaló, hogy Csóványos tisztelendő békává változott, és béka alakban küzdött meg a patkányokkal, amelyek aztán el is takarodtak a templomból mind egy szálig. Tudvalevő, hogy egy emberbéka azzal az erővel, amellyel kimozdítja az ember szájából a fogakat, száz patkányt is legyőz. Hát ezért nem láttuk a városban a tisztelendő urat Észak-Erdély visszacsatolása után!
Aztán hiába mondtuk, nem is egyszer, hanem ezerszer, hogy:
Arad, Lugos, Temesvár,
az még nekünk visszajár!
Kalineszkó bácsi, aki a románokhoz húzott, egy varázslattal megkeményítette Adolf Hitler szívét, aki aztán ezeket a városokat nem is adta vissza nekünk soha.
A Náncsi néninek meg lidérce van otthon, Velence szélén, a Koldusbot utcában. Lehet, hogy most már nincs, de régebben biztosan volt. A Náncsi néninek van egy fekete kakasa, és az, kakas létére, hébe-hóba tojik, méghozzá szőrös tojást. A Náncsi néni egyszer egy ilyen szőrös tojást kiköltött a hóna alatt, de még az is lehet, hogy egy másik testrészével költötte ki, csak hát erről nem szokás nyíltan beszélni, meg nem is illendő; viszont Pallos agrárproletár, aki éppen arra járt egy kis napszámosmunka reményében, kileste, amint a Náncsi néni valagából kibújik a lidérc, és csipogó hangon megkérdezi: „Mit parancsolsz, öreganyám?”
Egy olyan lidérc, amilyen a Náncsi néninek volt vagy van, igazán úgy kell az embernek, mint egy falat kenyér. Például megtalálja a leszakadt gombokat, vagy a legkisebb varrótűbe is befűzi a cérnát. A legutóbbi választások idején a szorgalmas kis lidérc minden szavazócédulára odaskiccelt egy nyilaskeresztet és egy fölfelé repülő sílécet, aminek az volt az aktuális üzenete, hogy „száll a sí”. Az ő segítségével percek alatt megkel a kenyértészta, és lekvárfőzéskor ügyel rá, hogy a szilva oda ne kozmáljon. Újabban Mátrai jellegzetes borízű hangját utánozza, de néha Najmán fakó, színtelen hangján is megszólal.
A Náncsi néni lidérce meglátja a távoli dolgokat. Ma este elmesélte, hogy a pestiek az állatkertbe járnak húsért, oda, ahol régebben Esztrág tanár úr tanulmányozta a csimpánz faszán sétálgató lapostetveket. A pestiek azóta megették a csimpánzot a faszával együtt. Megették a zsiráfot, a bölényt és az antilopot. Még az oroszlánt is meg akarták enni, de az oroszlán kiszaladt a lebombázott kerítésen, és eltűnt a milleniumi földalatti vasút járatában, ahol nem őt fogyasztják, hanem ő fogyaszt másokat. Eddig megevett egy pályamunkásnak öltözött zsidót, egy hamis papírokkal bujkáló katonaszökevényt, és egy nyilas pártszolgálatost, aki zsidók és katonaszökevények után kutatott.
Ilyesmiket lát a Náncsi néni lidérce a messzeségben, de mindez akkor sem hangzik valami nagyon hihetően, ha a pestiek minden furcsaságra képesek.
Az öreg Morgós bácsi viszont, aki 1919-ben a direktórium oszlopos tagja volt, és csak az Isten csodájával magyarázható, hogy utána fel nem akasztották, baltát vagy kést hajít a forgószélbe, hogy megölje a portölcsérben kavargó láthatatlan boszorkányokat; ugyanakkor azt is tudja, hogy a dialektikus materializmus az egyetlen elfogadható világmagyarázat, és fogadkozik, hogy mielőtt meghal, még elolvassa Marx Károly és Engels Frigyes műveit, mihelyt azok városunkban is hozzáférhetők lesznek.
Ezzel szemben Pörgős bácsi, aki 1937 és 41 között a Földművelő Munkásegylet hömpölyzugi szervezőtitkára volt, és aki idős kora ellenére is okvetlenül bekerült volna a polgárőrség póttagjai közé, ha 1915 nyarán a galíciai fronton el nem veszíti a jobb lábát, vajmi kevés érdeklődést mutat a forgószélben előforduló banyák iránt, és csak a rend kedvéért üt be egy-egy temetőből hazahozott koporsószeget az istálló ajtófélfájába, az élve felszögezett baglyok és denevérek mellé, továbbá azért, hogy az ajtón ne tudjon bejönni a rontás. Sajnos néha így is bejött a rontás, hol az ajtón, hol az ablakon. Akkor aztán a tehén véres tejet adott, sőt végül meg is döglött, és azóta sincs másik. Ugyanakkor Pörgős bácsi messzemenően azonosul Sztálin elvtárs nyelvészetről kifejtett nézeteivel. Ő is úgy gondolja, méghozzá önként, nem pedig megfélemlítés vagy kényszer hatására, hogy a nyelv nem a felépítményhez, hanem az alaphoz tartozik, és fejlődése nem vezethető le közvetlenül az osztályharcból.
Tagadhatatlan tény, hogy amióta az orvosok elmenekültek városunkból, Csörgős bácsi, a Gyöngyösbokréta Mozgalom hömpölyzugi összekötője, aki baráti ismeretségben állt a mozgalom alapítójával, Paulini Bélával, hetvenhétféle hideglelés ellen hetvenhét szem pörkölt árpát hord a nyakában. És tény, hogy az a fiúgyermek, aki a születésekor összecsomózott és megszárított köldökzsinórját a hetedik születésnapján ki tudja bogozni, mint például Forgós bácsinak, a Hangya Szövetkezet áruátvevő-helyettesének legnagyobbik unokája, az későbbi élete folyamán vagy nagyon erős, vagy nagyon okos, vagy nagyon szerencsés lesz. Továbbá az is tény, hogy a Csipkár-különítmény ultrabalos túlkapásai a Végrehajtó Tanács jobboldali ellenfeleit a bomlasztó tevékenység fokozására ösztökélik. Végül pedig azt sem tagadhatjuk, hogy Csipkárnak, amióta a Belmondó-tanyán belenézett a kútba, eddig összesen tizenkét foga hullott ki, de tevékenységének némely mozzanatait nem ezért kell baloldali elhajlásnak tekintenünk.
Megjelent a Bárka 2013/1-es számában.
