Kiss Ottó
A másik ország
A főbérlőm bevonulás előtt felemelte a lakbérem árát ezer forintra. Nem volt benne rossz szándék, akkor még egyikünk se tudta, hogy bevisznek, egyszerűen csak követte az év eleji áremelkedéseket.
Amikor megmondtam neki, hogy februártól katona leszek, közölte, havi ötszázért fenntartja nekem, és ha akarok, másfél év múlva visszajöhetek. Még szerencse, hogy nem egyeztem bele, mert a zsoldom alig több mint feleannyi lett.
Február elején, a bevonulásom előtti hétvégén jó néhány holmit hazavittem öreganyámhoz, de a Citkóról elhozott edényeket, az asztalterítőt meg az evőeszközöket Vánkosdon hagytam, és két váltás ruhát is, hogy ha majd kimenőt kapok, átöltözhessek. Az utolsó nap bepakoltam mindet a szennyes ruháknak használt kosaramba, és megkértem Mednyánszky Mártát, hogy leszerelésig a bolt raktárában tárolhassam, így amikor hosszabb kimenőt kaptam, az első utam hozzájuk vezetett, persze ha éppen nem utaztam haza Citkóra. Szilveszter napján azonban csupán az eltávozásra menőket engedték ki időben, én a többi kimenőssel együtt csak este hatkor hagyhattam el a laktanyát, a papírboltot pedig Mártáék addigra bezárták, nem tudtam ruhát cserélni.
Jólesett, hogy Annának nem volt kínos az öltözetem. Peti ruháit fel se próbáltam, szemre is látszott, hogy egyik sem jönne rám, és egyébként se szándékoztam nála aludni, legkésőbb reggel nyolcra vissza kellett érnem a laktanyába.
Mivel a többiek hajnali háromig nem érkeztek meg, a kulcsot a lábtörlő alá tettük, és egymásba karolva elindultunk a belváros felé. Rettenetesen hideg volt, a tányérsapkát azért csak levettem, de végig a hónom alatt tartottam, hogy ha szükségem lenne rá, azonnal visszatehessem, bár reméltem, hogy újév hajnalán mégsem annyira szigorúak a járőröző váposok.
Négy szórakozóhelyet jártunk végig. Se katonai rendésszel, se Petiékkel nem találkoztunk. Az utolsóhoz Anna már elég közel lakott, természetesnek tűnt, hogy hazakísérem, és onnan egyébként se kellett sokat visszagyalogolnom a laktanyáig. A vezetéknevét azonban nem volt merszem megkérdezni, szerencsére a lakótelepi paneltömb bejáratánál, ahol elbúcsúztunk, a kapucsengők mellett csak egyetlen női név állt: Velkovics Anna IV. em.
A biztonság kedvéért rákérdeztem.
- A negyediken laksz?
- Tizenkettes lakás - mondta, és átölelt.
Álltunk így egy ideig, aztán, amikor elengedett, kijelentette, hogy nem fog meglátogatni. Szívesen jönne, csak nem akarja kompromittálni magát, könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a laktanyában találkozna néhány volt tanítványával. Ám ha kimenőt vagy eltávozást kapok, itt szinte minden délután megtalálom.
Január harmadik hétvégéjén láttam újra. De arra, ami azon a péntek estén történt, egyáltalán nem voltam felkészülve.
Négykor jöttem ki a laktanyából, át se öltöztem, igyekeztem hozzá. Nagyon erősnek éreztem magam, szinte felszaladtam a negyedikre. Megkínált vörösborral, intettem, hogy nem kérek. Leültünk egymás mellé a nagyszoba kanapéjára, hallgattunk, de fél perc múlva már egymásnak is estünk.
Aztán estefelé mégiscsak megkívántam a vörösbort. Míg Anna az alsóruháit keresgélte a nagyszobából a hálóba vezető útvonalon, én poharak után kutattam a konyhában. Jókedvű volt, nevetgélt. Mindkettőnknek töltöttem, ittunk néhány kortyot, megnéztem a lakást, és közben kérdezgettem. Kiderült, hogy tősgyökeres vánkosdi, a szülei ma is a belvárosban élnek, itt végezte a gimnáziumot, itt érettségizett, aztán felkerült Pestre. A főiskola után tizenkét évet tanított fent, és csak hat évvel ezelőtt jött vissza Vánkosdra.
Nőies volt, de nem telt, inkább lányos. Ha azt mondja, huszonnyolc, elhiszem neki. Maximum harmincháromnak néztem, de ahogy számolgattam az iskolákban töltött éveit, rá kellett jönnöm, hogy annál mindenképpen több.
- Negyvenegy leszek tavasszal - mondta mosolyogva.
Nem hittem el, meg kellett mutatnia a személyi igazolványát, és ez nagyon tetszett neki.
Kiderült, hogy '45. április végi születésű. Az anyám, ha élne, két hónappal lenne nála fiatalabb.
Kimentünk az erkélyre rágyújtani, vittük a poharakat és a bort is.
Az a baj, mondta, hogy nem tudja, hogyan szólítson.
- A Károly túl hivatalos, a Karcsi meg nagyon gyerekes. És te már nem vagy gyerek. Nincs valami beceneved?
- Gyerekkoromban néhányan Szinemának hívtak, de nem szerettem. Aztán meg, a középiskolában, Muzsiknak. Az valamivel jobban tetszett.
- Károlyka? - kérdezte. - Kari?
- Karika - mondtam szigorúan.
Rám fújta a füstöt. - Az nem jó, az nagyon kerek. Te meg inkább hosszúkás vagy - nevetett, aztán a szemembe nézett, és kezet nyújtott:
- Velkovics Anna - mondta.
- Tudom - mosolyogtam. - Mozik Károly - tettem a tenyerébe a kezem, és csak akkor jöttem rá, hogy miért volt ez a hosszas felvezetés. Ugyanaz történt vele is, mint velem. A szilveszteri bemutatkozásnál nem értette a vezetéknevem.
Kortyoltam a borból, és már-már bevallottam volna neki, hogy én is csak a névtábláról tudom a teljes nevét, de ahogy felé fordultam, láttam, döbbenet ül az arcán, a tekintete teljesen megfagyott.
Ivott egy kortyot, nagyot szívott a cigarettájából, aztán valami mélyről jövő, földöntúli hangon megkérdezte:
- Te citkói vagy?
- Citkói - mondtam. - Mert? Baj?
Megint ivott, és újra mélyet szívott a cigarettából.
- Nem baj - felelte. - Csak kicsit összezavarodtam.
- Talán van ott valami rokonod? - kérdeztem.
Ingatta a fejét.
- Hát akkor? Szép hely, legalábbis nekem tetszik. Bár lehet, hogy csak azért mondom, mert ott nőttem fel. Jártál már Citkón egyáltalán?
- Jártam, de csak egyszer. Pálinkát venni. Úgy tíz éve. Találkoztam veled is, te még gyerek voltál, nem emlékszel.
- Én? - kérdeztem könnyedén. - Mindenre emlékszem!
Aztán jutott csak eszembe a vánkosdi kalapos kisasszony, aki pálinkát vett tőlünk és Románcot szívott.
- Szürke Skodád volt? Skoda 1000MB?
Nem válaszolt, lefelé mutatott, a parkoló autók egyikére.
- Az? - kérdeztem.
Bólintott.
- Hát ez hihetetlen! Ha valaki mesélné, azt gondolnám, csak kitalálta.
- Az élet furcsa dolgokat tud produkálni - közölte lakonikusan és mindenféle érzelem nélkül, akár egy tanórán.
Néhány pillanatra felidéződött bennem a kalapos kisasszony citkói látogatása. Megvolt a halványzöld ruha, cigarettája filterén a rúzs, és az is, ahogy nyitott bundában lehajol hozzám, de a parfümillat akkor sem akart előjönni. Nagy slukkot szívtam, és egy másodperc erejéig érezni véltem Jávorka orosz kölnivel átitatott Románcának szagát. Aztán eszembe jutott, hogy annak idején apró, barnásvörös szemölcsöket láttam Anna kézfején.
Megfogtam a bal kezét, de egyetlen szemölcs se volt rajta. Közben ránéztem a másikra is, a bőre hibátlannak tűnt, csak a vékony ereket láttam és ujjai közt a félig szívott Sopianaet.
Elbizonytalanodtam, nem voltam egészen meggyőződve róla, hogy igazat mond.
- Hat éve szedték le, amikor hazajöttem - közölte, mintha csak tudná, mi jár a fejemben. - Új fogorvoshoz mentem, ő javasolta, hogy ingyen megcsinálja. Eltünteti őket, mintha sose lettek volna ott.
Visszazökkentem a bizonytalanságból, nem volt már bennem kétség.
- Tudod, hogy mennyit gondoltam rád tízévesen? Nagyon tetszettél, teljesen beléd szerettem. Sokáig őriztem magamban az illatodat is.
- Én is sokat gondoltam rád - mosolyodott el végre.
Nem értettem, mit akar ezzel.
- Viccelődsz? - kérdeztem bizonytalanul, de azért megpróbáltam én is mosolyt erőltetni az arcomra.
Újra ivott a borból. Menjünk be, mondta.
Elnyomtuk a cigarettát, és leültünk a kanapéra. Hallgattunk egy ideig, nem tudtam, mit tegyek. Aztán Anna felállt, töltött magának még egy kis bort, és oda-vissza járkálni kezdett a szekrénysor előtt.
- Az édesanyád osztálytársam volt a gimnáziumban - kezdte. - Nemcsak hogy osztálytársam, de a legjobb barátnőm.
- Meghalt - szóltam közbe.
- Tudom, sajnálom - jött egészen közel, és megállt előttem. - A gimnázium után együtt mentünk fel Pestre, ő dolgozni, én tanulni, de azért még sokáig összejártunk az után is, hogy megismerte az apádat.
Beletemettem a fejem az ölébe.
Egy-két percig így maradtunk, aztán nagyot sóhajtott, és letette a poharat a dohányzóasztalra.
- Nem kéne többet találkoznunk - mondta.
Átöleltem a csípőjét, közelebb húztam magamhoz, felemeltem a szoknyáját, és a két combja közé fúrtam az arcom.
Megsimogatta a fejem, aztán eltolt magától.
- Lehet, hogy tényleg nem kéne - néztem fel rá. - Biztosan sokkal tapasztaltabb fiúkhoz vagy szokva, pedig délután még úgy látszott, hogy egészen jól érzed magad. Vagy csak úgy csináltál?
Néhány pillanatra elhallgattam.
- Hallottam már ilyet, de akkor se értettem, hogy miért jó az a nőknek, ha megjátsszák magukat. Önmaguk ellen dolgoznak, vagy nem?
Anna nem válaszolt. Megint nagyot sóhajtott, de most egészen másmilyent, és mintha egy kis mosoly is végigfutott volna az arcán, legalábbis úgy láttam. Aztán mindkettőnknek töltött, és leült mellém a kanapéra.
- Nem erről van szó - mondta. - Nagyon nehéz így. És hosszútávon egyébként se működne. Előbb-utóbb mindenképpen el kellene, hogy engedjelek, hisz az anyád lehetnék.
Egy hajtásra ittam ki a bort. Felálltam, aztán újra öntöttem magamnak. Elvettem egy cigit a dohányzóasztalról, és kimentem rágyújtani. Anna nem jött utánam.
Fél kilenckor búcsúztam el tőle, pedig tízig volt kimenőm. Az ajtóig kísért, ott váltunk el.
Akkor azt hittem, ezzel vége is a történetünknek. Igaz, a folytatásra még néhány évet várni kellett, és teljesen máshogyan is alakult, mint amire egyáltalán számíthattam. De aznap este ebből még semmit se sejtettem, nem is gondolhattam ilyesmire. Ahogy mentem lefelé az üres lépcsőházban, teljesen megsemmisültnek éreztem magam, elkeserített és kétségbe ejtett, hogy az előzmények ellenére a kapcsolatunk ilyen rövidre sikeredett, és fogalmam se volt, hogy ez az egész, a szilveszteri meg a januári együttlét olyan folyamatokat indíthat el, amelyek nemcsak a jövőmet befolyásolják, de bizonyos értelemben még a múltamat is képesek átírni.
Nem mentem be rögtön a laktanyába, leültem az Üveges ajtajával szembeni bárszékre, a pulthoz, és négy féldeci cseresznyepálinkát kértem egymás után. Minél részegebb lettem, annál nagyobb volt bennem az indulat és ellenszenv Anna iránt. Azt hiszem, meg akartam gyűlölni, hogy könnyebb legyen elfelejtenem, de ez akkor még nem tudatosodott bennem. Csak másnap gondoltam végig, és azt is csak tiszta fejjel véltem megérteni, hogy tulajdonképpen miért is szakított velem.
Ahogy teltek a napok, egyre inkább igazat adtam neki, és az ő szemszögéből nézve a történteket beláttam azt is, hogy helyesen döntött. Az első napokban még bántam, hogy nem kérdeztem meg az apámról. Ha faggatom kicsit, mesélhetett volna róla, hisz sokkal jobban ismerhette, mint én, végül arra jutottam, hogy talán jobb is így, éppen eleget emlegette gyerekkoromban az anyám. De azért sokszor eszembe jutott az elszalasztott lehetőség, és időnként furdalt a kíváncsiság is, hogy vajon Anna hogyan látta, valójában milyen ember is volt az apám.
Februárban, amikor Boross Petiék elmentek, egyik napról a másikra egyedül maradtam. Ahogy közeledett a leszerelésük időpontja, akár a többi öregkatona, ő is egyre nyugtalanabb lett, éreztem rajta a készülődést, már nagyon elvágyott onnan. Korábban egyáltalán nem érdekelték a laktanyai szokások, az utolsó hetekre mégis követte a többi öreg példáját, beszerzett magának egy zöld-sárga mérőszalagot, hogy mindennap az orrom előtt vághassa le az aktuális centit. Ha röhögött vagy bugyuta versikéket szavalt közben, nekimentem, földre vittem, vagy csak lökdösődtünk, ha meg sikerült elszaladnia, megkergettem, így szórakoztattuk egymást esténként, hogy valamivel elüssük a takarodókig hátralévő időt.
Azon a hajnalon, amikor leszereltek, éktelen dalolászás vert fel az álmomból. Néhány percig nagyon bosszantott, aztán amikor teljesen kiment az álom a szememből, még el is mosolyodtam, mert a szokásos katonadalok után meghallottam Peti régi kedvencét is az ablakunk alatt. Tudtam, ez a gesztus nemcsak úgy általában a bent maradóknak szól, hanem elsősorban nekem, és ennek azért örültem, sőt, cseppnyi biztatást is kihallani véltem belőle. Csak az ő ötlete lehetett, és nem hiszem, hogy nagyon rá kellett beszélnie a többieket, elkezdte énekelni, azok meg vele ordították.
Reggelre öregkatona voltam. Számítottam rá, hogy míg az újonnan bevonultak kiképzési hónapja tart, nekünk, utolsó időszakosoknak is őrszolgálatot kell adnunk, de arra nem gondoltam, hogy még jóval később is. Alig telt le az egy hónap, beszélni kezdték bent, hogy a másik vánkosdi laktanyában egyik újonc főbe lőtte magát a toronyban. Néhány nappal a pletyka terjedése után a laktanyaparancsnokunk elrendelte, hogy az újonnan bevonultak határozatlan ideig, a parancs visszavonásáig nem adhatnak őrszolgálatot. Ekkortól a szóbeszéd valóság lett, szinte mindenki véleményezte a másik laktanyában történt esetet. Bár hivatalosan akkor se közöltek semmit, a parancs azonban létezett, a középidőszakosok mellett tehát mi is kénytelenek voltunk tovább vállalni a toronyszolgálatokat, és ezt nem sok öregkatona tolerálta. Az újoncaink egyébként sem vidám élete az állandósult zaklatásoktól még a szokásosnál is keményebb lett, az öregek többsége a nyakukba varrta az öngyilkosságot, mintha valóban ők tehetnének róla, nyálas kis kopasz idegbetegek, ez volt a legenyhébb szófordulat velük kapcsolatban. Nem irigyeltem őket, ugyanakkor én se örültem a fejleményeknek, nemcsak azért, mert az íratlan szabályok szerint öregkatona már nem ad őrszolgálatot, hanem mert tényleg nem tartozott a legszebb álmaim közé, hogy háromórás váltásban éjjel-nappal fent üljek a toronyban.
A februári újoncbevonulás után mi is vágni kezdtük a zöld-sárga mérőszalagot, de nem sok örömünk telt benne, hónapokig alig aludtunk. Amikor véget ért egy-egy huszonnégy órás szolgálat, pár napot mindig pihenhettünk, de mire a szervezetünk visszaállt volna a normális éjjel-nappali ritmusra, kezdődött elölről az egész: három óra az üvegkalitkában, három a priccsen.
Teltek a hetek, a parancsot nem vonták vissza, közben kitavaszodott, és áprilisra olyan meleg lett, hogy mielőtt a nappali szolgálatokra készültem, mindig teleöntöttem a sapkámat vízzel. Éppen csak annyira húztam a fejemre, hogy felül hűtse, de azért közben valamennyi csorogjon is le belőle a tarkómra és a halántékomra. A surranót levettem, az inget kigomboltam, és a kulacsból lötyköltem némi vizet a mellkasomra, mert április végére az üvegfalak között tényleg elviselhetetlen lett a hőség. Süttettem a hasam órákon át, míg nem jött a váltás, mást úgyse tehettem, akkor legalább barnuljak.
Arról, hogy Csernobilben felrobbant az atomerőmű, egyáltalán nem hallottuk. Én csak koraősszel, a leszerelés utáni hetekben szereztem róla tudomást. Eckler Imre mesélte, hogy állítólag este bemondták a rádió kilenc órás híreiben, de reggel már nem lehetett hallani, letiltották. Úgy tudta, a katasztrófát követő délelőttön a Központi Fizikai Kutató Intézet munkatársai egy utcai telefonfülkéből felhívtak néhány budapesti és megyeközponti bölcsődét, óvodát, iskolát, hogy figyelmeztessék a gondozókat és a pedagógusokat, az erős napsugárzás veszélyes lehet a gyerekekre. Először az intézmények dolgozói között terjedt a hír, aztán továbbadták egymásnak az egész országban, így ért el a tanév végére Imréék iskolájába is.
Hozzánk, a laktanyába viszont nem ért el, még leszereléskor se tudtunk róla. De történt néhány szokatlan esemény bent is. Illetve nem is annyira az események tűntek szokatlannak, inkább a mennyiségük, és hogy mindez szinte egy időben, két-három hónap alatt zajlott. Azzal kezdődött, hogy május legelejétől hirtelen megszaporodtak a szakállas katonák. Borotválkozás után elfertőződött és begyulladt a bőrük a szőrtüszők környékén, ezért a laktanyaorvos javaslatára egyre többüknek engedélyezték a rövidre nyírt szakállt. Nekem nem voltak ilyen problémáim, viszont egyik napról a másikra barna foltok jelentek meg a hasamon és a hónaljam közelében. Először négy-öt, néhány nap múlva pedig újabbak. A toronyszolgálatos öregkatonák közül többen is felfedeztek magukon hasonlót, kivétel nélkül azok, akik szolgálat közben levették vagy kigombolták az ingüket. Heten-nyolcan lehettünk, nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy együtt mentünk le a laktanyaorvoshoz, aki mindnyájunkat azzal nyugtatott, hogy sima anyajegyek, egyébként meg, tette hozzá, soha nem múlnak el. Akkor egyikünk a bőrrákról kezdett neki magyarázni, de az orvos úgy nézett rá, mintha nem tartaná egészen beszámíthatónak, aztán elmosolyodott, nem kéne annyit napozni, mondta, majd közölte, hogy ő még soha nem találkozott húszéves rákos emberrel, úgyhogy ne aggódjunk. Igaz, tette hozzá később, miközben kifelé tessékelt minket a gyengélkedőből, ilyen foltok is inkább csak idős korban keletkeznek.
Azt vettem észre, hogy nem foglalkoztat se a bőrrák gondolata, se az, hogy esetleg meghalhatok. A dolognak ez a része teljesen hidegen hagyott, csak az nyugtalanított, hogy ilyen pöttyökkel a hasamon nem tudok majd komoly barátnőt találni. Ha levetkőzök valaki előtt, azonnal elmegy a kedve tőlem, és nemhogy hosszú távú kapcsolatom, de még alkalmi se lesz. A beteg embert senki se szereti, legfeljebb egy másik beteg.
De ilyesmiről nem esett szó köztünk a laktanyában. Minden érintett maga próbálta feldolgozni az esetét, és ha valaki mégis felhozta a témát, többnyire egyetértett az orvossal, azon a véleményen volt, hogy az anyajegyek az erős napsugárzásnak köszönhetőek, és hogy ez az egész összefügg az ózonréteg elvékonyodásával, amiről egyébként is sokat hallottunk akkoriban a tévében és a rádióban. Végül én is ezzel a magyarázattal zártam le magamban az esetet, maradt ugyan bennem kérdés, mert a bevonulásom utáni nyáron is elég sok őrszolgálatot adtam, ugyanúgy hűtöttem magam vízzel, ugyanúgy félmeztelenre vetkőztem a toronyban, de csak lebarnultam, nem jelent meg rajtam semmiféle folt. Azt pedig elég nehéz volt elképzelni, hogy egyetlen év alatt ennyit romlott az ózonhelyzet.
Szokatlannak tűnt az is, hogy május végétől, június elejétől friss zöldségek jelentek meg a konyhán. A reggelihez majdnem mindig adtak retket vagy zöldhagymát, az ebédhez salátalevelet, vacsorára spenótfőzeléket, korábban viszont szinte kizárólag konzerven éltünk. Júliusban megint változott az étrend, nem volt olyan nap, hogy valamilyen formában ne kaptunk volna lencsét. Többek szerint egyenesen a földekről érkezett, mással nem nagyon magyarázható, miért van tele gizgazzal. Tény, hogy naponta találtunk levesben, főzelékben ismeretlen eredetű szárakat, hajtásokat, magokat, esetenként diónyi szúrós-szőrös terméseket. Én az ilyesmit a tányérom szélére rakosgattam, mert a torkosabbak közül többen is hasmenéssel küzdöttek, néhányan rosszul lettek, többnyire az újoncok, akiknek alig jutott idejük az étkezésre, ezért válogatás nélkül mindent felfaltak. Egyesek szerint a csattanómaszlag volt a bűnös, én azt se tudtam, mi az, csak jóval később, évekkel a leszerelés után hallottam róla újra, és akkor is csak annyit, hogy erősen mérgező, meg hogy állítólag a halálos adag, illetve a gyógyászati célra használt mennyiség közt alig van különbség. Arról is csak leszerelés után szereztem tudomást, hogy a csernobili sugárzás miatt éppen abban az időszakban nem kellett volna kerti növényeket ennünk, főleg a friss zöldségeket, elsősorban a salátát kellett volna kerülnünk. Eckler Imre mondta, hogy '86 kora nyarán az ő menzájukon is megjelentek a zöldségek, úgy hallotta, Ausztria, és még néhány ország, ahová korábban exportáltunk, a sugárfertőzés miatt nem vette át a termést, de népgazdasági érdekből nem veszhetett kárba, ezért etették meg a katonákkal és a diákokkal.
Nyár lett, mire a laktanyaparancsnok visszavonta a rendeletet, és az első időszakosok felváltottak minket a toronyban. Végre pihenhettünk, ahogy a lassan kiérdemesülő öregkatonákhoz illik. Naphosszat a tévé előtt ültünk, vártuk a mexikói futball vébét. A selejtezőcsoport biztató mérkőzései után izgalmasnak ígérkezett, jó csapatunk volt, akár a döntőre is esélyes, legalábbis azt hittük. Aztán, amikor az első meccsünkön hat-nullra kikaptunk a szovjetektől, nagy lett a gyász a laktanyában. Hiába vertük meg később Kanadát, a franciáktól elszenvedett három-nullával még a csoportból se mentünk tovább.
Hetekig nem néztem meg egyetlen mérkőzést sem. Csak június vége felé, az utolsó néhány meccsre ültem megint képernyő elé. A döntő utáni hónapban volt még egy rövid és egészen komolytalan hadgyakorlatunk a vánkosdi határban, a mérőszalagból hátralévő húsz centit ott ragasztottam egy favonalzóra. Már az első reggelen kiderült, hogy az öregeknek semmi dolgunk nem lesz, három napon át őgyelegtünk hát a sátrak és a harcálláspontok között, és néha bicskával vagy körömreszelővel nyiszáltuk egyet-egyet a vonalzónkon. Igazán csak azon a gyakorlaton éreztem meg a bent töltött másfél év hiábavalóságát, azt, hogy mennyire fölösleges volt mindezt végigcsinálnunk, megtanulni azoknak a régi szovjet fegyvereknek a használatát, amelyekkel legfeljebb a II. világháborúban tudtunk volna némi ellenállást tanúsítani, és hogy a laktanya is tulajdonképpen csak azért van, hogy legyen hol tárolni az elavult műszereket meg azt a néhány lestrapált Csepel teherautót, amelyeket elméletben minden körülmények között, akár életünk árán is meg kellett volna védenünk.
Judit karácsony után már nem jött be a laktanyába. Igaz, nem is számítottam rá, de az utolsó hónapra alig akadt elfoglaltságom, ezért újra sűrűbben eszembe jutott, és megfordult a fejemben az is, hogy esetleg meglátogat.
Nem jött, mi mentünk. A volt harmadidőszakosokat egy esős, viharos augusztusi hajnalon engedték ki. Talán a friss levegő tette, talán a szokatlan időjárás, vagy inkább az érzés, hogy soha nem kell már visszajönnünk, nem tudom, mindenesetre azon a hajnalon másképpen léptünk ki a laktanyakapun, mint korábban bármikor.
Mielőtt végképp szétszéledt volna a társaság, a bent maradók ablakai alatt elénekeltük, amit ilyenkor el kell, aztán hat másik leszerelővel, akik még nem akartak hazamenni, az ereszek takarásában elindultunk Boross Peti másfél szobás lakásának erkélye alá. Erős szél fújt, behordta a csatornákból lecsorgó vizet a házfalakra, néha az arcunkba csapta, de nem bántuk, talán még jobb kedvünk is lett tőle, végigröhögtük az utat. Úgy tűnt, az égiek lassan megelégelik a helyzetet, mert ahogy közeledtünk, egyre csendesedett az eső, és mire odaértünk, éppen elállt. Nem tudtam, Peti tényleg disszidált-e, de azt igen, hogy ha otthon alszik, ébredés után, mielőtt a másik oldalára fordulna, megnyugvással fogadja majd, hogy mi is túl vagyunk rajta, hogy nekünk is sikerült, és talán még el is mosolyodik magában, amikor meghallja azt az Illés-dalt, amit hat hónappal korábban ő is elénekelt nekünk.
-----------------------
Részlet egy készülő regényből
Megjelent a 2010/6-os Bárkában.
