Prózák

 

 V__r__sk__ry_D__ra.jpg

 

Vöröskéry Dóra

 

Enyém, tiéd, miénk

 

Tót testfürkészők és doktorok lakták Mezőberényt, és a Kereki utca után, a nyíres szélén még egy bábaasszony is kísértett teliholdas éjszakákon, hanem utazó javasasszony, az csak egyszer jött a faluba. Hajlott, elfogyó öregecske volt. A szekerében rendelt, tenyérből jósolt, és a fekélyeket hatalmas köpettel gyógyította. Ötven éve, mikor a szülőfalujába érkezett a hír, hogy óriáscsillagot fedeztek fel, útra kelt, úgy vélte ugyanis, a jóisten küldött üzenetet: menj és szolgálj! Ha megkérdezték, elárulta, előtte is a világot járta, cigány szokás volt ez, amit szeretett is, őrzött is, de nagy kedvét lelte a történet kiszínezésében és a mesére nyíló pénztárcákban.

A javasasszony gazdagságban élhetett volna, ha csupán a két legkelendőbb bájital kikeverésével foglalkozik: gyilkos méreggel és szerelmi főzettel. Előbbi megoldást, utóbbi bonyodalmat okozott minden faluban, így Mezőberényben is.

Az utcák két fiatalember szóváltásától zengtek.

– Még hogy utolsó lázasan fekszik az ágyban, poéta úr! – rivallt bajusza alól a szőke. – Ez esetben föltámadott, mint a tenger! – szidta a másikat. – Érkezem édesanyád aggódó javaival, meleg zubbonnyal, kolbásszal és egy átkozott tyúkkal, ami háromszor megcsípett, és te nem is haldokolsz.

– Inkább te szégyelld magad, Móric, halálhíremet kell kelteni, csak azért, hogy meglátogass. És annyira nem siettél, drága barátom, az öregasszonyhoz hamarabb betértél, és életelixír helyett szerelmi bájitalt vettél. – A vékony, rongyos fiú a rózsás üvegcse felé intett, melyet a másik sikertelenül takargatott. – Hacsak nem irántam gyúltál lángra, kinek viszed azt? – dühödött fel.

Szőke Móric elpirult, és rajtakapottan a másik háta mögé lesett, ahol a mezőberényi leánynevelde összes tanulója sugdolózott, nevetgélt. A lányok között szálfaegyenesen állt a fiatal magyartanárnő, akiről úgy hírlett, latinul és ógörögül is olvasott, írt. Móric még jobban zavarba jött.

– Szépen számonkérsz, Sándor, mikor mindketten becsaptuk a másikat. Te idecsaltál, én meg sejtettem, hogy ez csak az általad oly’ kedvelt színjátszás és csínytevés.

Sándor okos ember volt, értette a férfiakat és szerette a nőket, különösen a pisze orrú magyartanárnőket, akiknek értő ráncba szaladt a homloka, mikor színielőadást láttak vagy költészetet olvastak.

– Túl sok bűbájos mesét olvasol – szólt lenézően, mintha a varázslat és a történetek a költészet képzelt trónusa mellett foglalhatnának csak helyet. – Vagy írsz – tette még hozzá.

A szőke fiatalember világos arca egészen elvörösödött, kesztyűjét egy teátrális mozdulattal lekapta, és úgy arcul csapta a másikat, hogy az ugyanolyan vörös lett.

– Erről beszélek, Don Quijote! – keménykedett a toprongyos, mellkasát a másikénak feszítve. A néhány másodperces vad egymásra szuszogásnak Móric szavai vetettek véget:

– A molyok rágják szét a kedvenc Horatius-köteted! – dörögte, mintha legalább öt generációra visszamenő átkot szórna.

Érzékeny pontra tapinthatott, Sándornak ugyanis lendült az ökle, és súrolta barátja orrát, mire Móric rávetette magát. A szőke fiatalember előkapta harci sétapálcáját, azzal kopogtatta a költő fejét, s közben hadakozott kézzel, lábbal, foggal. Jobbra-balra gurultak a földön, felborították a tyúkos kosarat és a javasasszonyt. Verekedni látszólag egyikük sem tudott, de vitathatatlanul élvezték a birkózást.

– Mit műveltek? – Jelent meg egy újabb fiatalember, vékonyabb, finomabb, mint a másik kettő. – Apám házának vendégeiként így viselkedni a nyílt utcán?! Szégyent hoztok az Orlai névre – kiáltotta, sajnos azonban túl közel ment a dulakodókhoz, és azok lerántották maguk közé. Addig hadakoztak, forogtak immár hárman, míg végül a leányok és tanárnőjük lába előtt kötöttek ki.

Sándor egy rúgására szétpukkant a szerelmi bájital üvegcséje, a lé marni kezdte Móric ruháját, bőrét, aki ügyetlen táncba kezdett, hogy kabátjától szabaduljon. A főzet fekete szélű lyukat égetett az anyagba, minden leeső cseppje perzselte a füvet.

– A szerelem ereje. – Vonogatta a vállát a javasasszony, aki fogatlan vigyorral követte végig a fiatalok birkózását.

A lányok jelenléte arra a hirtelen felismerésre késztette a férfiakat, hogy mégsem kellene a sárban hemperegni. Hatalmas önérzettel és mártírarccal kezdtek hát kézfogásokba, és a másik leporolásába. Mikor végeztek, mind a tanárnő felé fordultak, akinek most egy értő ránc sem barázdálta a homlokát, csak felhúzta szép, pisze orrát:

– Hölgyeim, hagyjuk játszani a gyermekeket.

 

Megjelent a Bárka 2023/3-as számában. 


 Főoldal

2023. augusztus 07.
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Banner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros út
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png