Üres buborék marad a helyén

Ez nem egyszerűen szobor lesz.
Hanem élő, lüktető műalkotás, amely mellett nem lehet közömbösen elmenni. Olyan valóság, amely beszippant, szédítő pörgésben vonszol végig az emberi kaland lélegzetelállító állomásain, majd összegyűr, és kiköp magából. Aki belép, szinte másvalakivé válik, miután elhagyja a fedélzetet. Igen, a fedélzetet, mert valóságos repülés szemtanúi leszünk. Magasba emelkedünk, és mélybe bukunk. Gyorsított menetben végigjárjuk a bolygónkon való létezés magasságait és mélységeit, torokszorító közelségbe kerülünk azzal a harminchét katonával, illetve a személyzet hét tagjával, akik ezen a végzetes éjszakán lezuhantak és elhunytak a szörnyű balesetben, melynek emlékezetét hivatottak vagyunk nem mindennapi módon megörökíteni. Nem mindennapi módon, mert az emlékezet szokásos formái vajmi kevesek. Oszlop, nevekkel. Ki olvasott végig hasonlót valaha? Emléktábla felirattal. Van bármi élményünk ilyesmivel kapcsolatban? Hacsak nem a röhögés, mert milyen név már az, hogy NYISZLIK EDÖMÉR okleveles geodéta vagy PÖTZNER GERHARD nyugalmazott etológus? Érezzük, hogyan válik súlytalanná egy társunk, egy kiváló szakember, egy családapa vagy anya pillanat alatt? Minek köszönhető ez a jelentőségvesztés? Semmi másnak, mint az emlékezeti rutinnak, mely felzabálja az arcokat, ledarálja a létezés minden szépségét, és patinától penészes bronzreszelékké őrli fontos dolgainkat. Erős szavakat használok? Meglehet. De az őszinte fájdalom teszi.
Mit szeretnénk ugyanis elérni, mikor mementót állítunk egy hasonló gyászeset kapcsán? Azt, hogy az alkotás a művészet felforgató erejével újra és újra átélhetővé tegye mindazt, ami máskülönben szétzilálódó, elhalványuló kicsi eset csupán az emlékezet forgószelében. Hogy is volt? Kutatnak gyengülő elméjükben a nagyszülők, dédszülők, és nagy nehezen összekotornak valamit, amit az unokák hisznek is meg nem is. Mi marad tehát? A kín, a szégyen, a fájdalom. Mert végleg elvesztettük egy kedves halottunkat, üres buborék marad a helyén. Mint a fehér körvonal, amelyet baleset után a rendőr körberajzol. Nincs mód kitölteni forró élettel, olyan szavakkal, dolgokkal, amelyek az illetőt jellemezték. Értik ezt? Valóban értik a botrányt, vagy csak rábólintanak? Nem személyeskedésből kérdezem. Olyan ez, mintha egy szétfoszló hullát próbálnánk kihúzni a sodró vízből, de csak leszakadó testrészeket markolna a kezünk. Megint durva a hasonlat, ugye? De legalább érzékletes!
Mert hogyan próbálunk megküzdeni ezzel a rettenetes jelenséggel az esetek többségében? Közhelyes módszerekhez folyamodunk, melyek ráadásul tökéletesen hatástalanok is. Minden köteles tisztelet mellett vegyünk egy átlagos családi sírt. Papa, akinek örök emléke szívünkben él. Mamika, akit keblükre ölelnek az angyalok. Nem nevetséges mindenkinek, aki arra jár, és akinek Papához meg Mamikához semmi köze nem volt? De bizony röhejes. Lehetne szervezni temetői kacagótúrákat. Nem közhelyes és ízléstelen többnyire mindez? Azt kell mondanunk, sajnos, de. Kőfaragók, vállalkozók habos márványcsipkéi, kommersz aranybetűi, mintha csak egy kupleráj mellékhelyiségének ajtajáról koppintották volna. Sorozatgyártott angyalkák, búbánatos Krisztusok, modoros girlandok, évszázadok művészetének szemétdombja.
Mi menti meg akkor ezt a rosszízű hacacárét, mely mögött mégiscsak valós és eleven gyász húzódik meg vagy húzódott meg valaha? Egy nagyon egyszerű gesztus, egyfajta huszárvágás. Az, hogy Manyi néni kimegy a sírhoz havonta, virágot locsol, állít a vázába, gyomlálgat, kapálgat, közben cseveg az elhunyt urával, és élettel tölt ki egy döglött formát. És ha ezt a tradíciót továbbadja az unokájának is, néhány anekdota kíséretében, a családi emlékezet megmenekült. Persze a sztorik megváltoznak, talán felismerhetetlenné torzulnak, de még az urnatemető személytelen kis kazettái közé is odacsíptethető egy parányi virágtartó, melybe ügyetlen gyerekkezek télen-nyáron egy-két szál virágot erőltetnek. És itt már nem betűtípusokról és érzésekről van szó, hanem a magánkegyelet eleven, forró huzalozásáról.
Vajon a közösségi gyász és a halott nagyjaink előtti tisztelgés eleve kudarcra van ítélve? Hiszen ott nincs, aki személyes megindultságtól fűtve pár szál virággal rója le háláját azok előtt, akiknek életét köszönheti… Igaz, bármilyen személytelenre és patetikusra sikerüljön is egy Ismeretlen Katona-emlékmű, az évi egyszeri gyertyaerdő, a mindig friss szalagok simán előidézik azt a borzongást, ami az élő, lélegző gyászművek nyomán érintheti meg a szemlélőt. Önök sosem lassítottak le önkéntelenül, amikor árokparti keresztet pillantottak meg, melyen kis portré díszeleg, és amely mellett mindig van friss virág, mindig lobog mécses? És ahogy a fékre léptek, nyakuk megbiccent, és automatikusan fejet hajtottak valaki előtt, akit sosem ismertek, akinek a kedvéért még csak le sem parkoltak a kocsijukkal. Mi a titka az őszinte megrendülésnek? Hogy mindannyian erre vágyunk, így akarnánk nyomot hagyni magunk után. Igen, aki így tud hiányozni, aki után ilyen tartós jel marad térben és időben, annak érdemes volt élnie. Persze szavakkal mást mondunk, hogy az igazi gyász a szívben lakik, meg hogy nincs szükség külsőségekre, de azért ez az, ami mégis valahogy mérhető. Meg egy érintetlenül hagyott szoba, egy fotó a zongorán, egy utolsó cigarettacsikk a vitrinben őrzött hamutartó mélyén.
Nem állítom, hogy nem emlékezhet méltón, aki tűzbe vetette meghalt kedvese minden tárgyát, túladott minden ruháján, és szétszórta hamvait a tengerben. Miért is ne? Talán más gondolata sincs, mint akit elveszített, talán kívülről ismételgeti minden szavát. Nagyon is megsüvegelem. De ez már más tészta, már nem az emlékezet tárgyi birodalma.
Szóval hogyan őrizzük meg e felfoghatatlan és megrázó baleset lényegét, és hogyan tegyük átélhetővé bárki számára, aki erre jár? Hogyan kerüljük ki az emlékezetpolitika számos csapdáját és buktatóját? Ha eljöttem a fővárosból, és elfoglalt művész létemre hosszabban időzöm itt, önök között, az csak azért lehetséges, mert megéreztem a vissza nem térő pillanat antagonisztikus pátoszát. Minden készen áll, fontos, hogy mi is felemelkedjünk
Már most megfigyelhető, hogy az érthetetlenül drámai halál a gyász lehető legszebb és legönzetlenebb formáit szüli a baleset helyszínén. Mécsesek sokasága gyullad folyamatosan, virágok borítják el az emlékezésre kijelölt fa tövét. A hozzátartozóktól érkezett, fénymásolt képek adnak arcot a szertartásnak. Ki lehetett, aki az első szál virágot, az első gyertyát elhelyezte? Kinyomozhatatlan. Félelmetesen mélyről jövő gesztus. Előidézhető ilyesmi mesterségesen? Mik a művészet esélyei a hasonlóan vulkanikus kezdeményezésekkel szemben?
Azt mondanánk, eleve lefutott verseny. Bizonyos értelemben ez igaz is, léteznek olyan gyászpontok, ahol évek óta meg-megújul ez a természetesen felfakadó folyamat, mindig friss a virág, mindig kukába kerül a fonnyadt, mindig pislákol némi fény. Másfelől a művészetnek döbbenetes sűrítőeszközei vannak, melyekkel hatékonyan képes érzelmeket kiváltani. Hogyan tegyük résztvevővé a látogatót abban, ami egykor történt? Ha nem is alkotói gesztus, amit a világhírű Titanic-kiállítás rendezői kieszeltek, de működési mechanizmusában éppolyan lenyűgözően határozott és energikus. Nemcsak hű másolatban előállították a hajótest, a szalonok és a gépház méretarányos modelljét, melyen borzongva sétálhatott végig a nagyérdemű, hanem belépéskor ki-ki kapott egy stílusos kártyát is a kezébe. És a kártyán a kétezerkétszázhuszonnyolc utas egyikének neve szerepelt. Mondjuk, Jennie Louise Howard úrhölgy, Claus Peter Hansen felesége, aki a harmadik osztályon utazott, a wisconsin-i Racine-ban lakott, és Dániában vendégeskedett huszonegy éve nem látott rokonaiknál. Mielőtt lakhelyét elhagyta, elárulta öccsének, úgy érzi, többé nem tér vissza, lelkére kötötte, milyen temetést rendezzen neki, ébenfa koporsóval, rezesbandával, még a vendégek és a sütemények mennyiségét is pontosította. És mégis visszatért.
Nem úgy, mint Austin Blyler Van Billiard, a pennsylvania-i North Walesből származó gyémántkereskedő, aki Európában alapított családot, majd Dél-Afrikában szedte meg magát, s édesapjához igyekezett. Azt rebesgették róla, hogy kofferje mesés drágakőleletet rejt, és csak álcázásból utazik a harmadik osztályon. Szerencsétlenségére megfulladt. Vajon a táskája is odaveszett vele, vagy valami leleményes figura a nagy felfordulás közepette is megőrizve hidegvérét, megalapozta vele a maga jövőjét? Ezt nem tudjuk.
Azt viszont igen, hogy a kiállításra belépő éppúgy húzhatta Mrs. Howard kártyáját, mint Mr. Billisard-ét, viszont kilépés előtt, egy táblázatból kikereshette, hogy akit neki sorsolt a vakszerencse, vajon megmenekült-e vagy sem. Így aztán félig-meddig ő maga is odaveszett vagy megmenekült az illetővel együtt, és érezhette a végzet szárnysuhogását, amely őt, az idegent is meglegyinti.
Mármost ugorjunk fejest jövőbeli emlékművünk nagyszabású látványtervébe, melyet csak itt, csak most, csak önöknek levetítek. Kérem, vegyék figyelembe, hogy ez egy exkluzív alkalom, nem szeretném, ha bármi is kiszivárogna belőle. Íme a remény szerint bronzból öntött, öt méter átmérőjű, kettétört repülőgéptest, melybe a látogató beléphet, vagyis nem marad kívülálló, mint a legtöbb emlékmű esetén, hanem óhatatlanul részese lesz az élménynek. A belső térben sötétség uralkodik, a halál komor szcenárióját követve, csak a plafonról világít néhány hidegen sugárzó LED-fény, hogy a tájékozódást megkönnyítse. Első benyomásunk, hogy egyfajta színházban járunk, így a világot jelentő deszkák közelségének áhítata fog el. Élet és halál teátruma, mozdulatlan, mégis eleven utasokkal. Ahogy a szemünk hozzászokik a kevés fényhez, észrevesszük, hogy körülöttünk komor figurák ülnek, ugyancsak bronzból, szám szerint negyvenhárman. Talált, süllyedt, ők a repülőgép utasai, itt vannak egytől egyig, de arcuk nem látszik, csak egy-egy vörös fénypötty világít rajtuk, mintha lézeres puskával célozta volna be őket valaki. Ez a kicsi piros jel ellenállhatatlanul vonzani fogja a látogatók ujját, s aki egy ilyet megérint, felvillanó okosképernyőt pillanthat meg, mely világításként szolgál, egyszersmind megvilágítja a kiválasztott utas arcát. Lesz ebben valami kísérteties, de megvannak a szobrászati módszereim arra, hogy ne olcsó rémképeket hozzak létre, hanem elgondolkodtató, lírai portrékat. A képernyő menüpontjai közül pedig különféle opciók választhatók. Meghallgatható az illető hangja felvételről, az ehhez való jogot természetesen letárgyaljuk a családokkal. Ugyancsak a hozzátartozókkal készített interjúk során szerzünk be olyan adatokat, melyek révén kicsit közelebbről megismerhetjük az illető személyiségét.
            Tegyük fel, hogy az illetőt Ludovit Cloveknek hívták.
            Vajon kik voltak legközelebbi hozzátartozói?
            Kutyát tartott, macskát vagy aranyhalat?
            Mi volt a kedvenc étele? A kedvenc illata?
            Levendula, fahéj, after shave?
            Miféle hobbinak hódolt?
            Barkácsolt, horgászott, vagy kórusban énekelt?
            Mi volt, amit a legjobban utált?
            Pontatlanság, mateklecke, ecetszag?
És végül felcsendül a halott kedvenc dala, mely keserédes kétértelműséggel önti el a gyászteret, hiszen nyilván életteli hangsorokról lesz szó, de az elmúlás mindent zárójelbe tesz. Ott áll a látogató, és bármennyire is a turista szórakozott kíváncsiságával érkezett, nem tud már kívül maradni azon, amit átélt. Mert valóban megtörtént vele. Mert a hátán keresztbe-kasul futkároz a hideg. Mert gyűlöli vagy szereti a halottak kedvenc zenéjét, kedvenc ételét vagy illatát. Mert a halottak nem akartak meghalni, ahogy ő sem akar. Mert ezekbe az apró mozzanatokba, ezekbe az arcokba maga az élet van belekódolva…
Szerintem elég pofás, hatásos felvezető volt. De nem?
Ráadásul Eszter összehozott nekem egy komoly látványtervet, ennek a generációnak már a kisujjában van az ilyesmi. Jobbról-balról beúszó részletek, buborékká szétporló vagy hullámzó feliratok, különleges betűtípusok, rettentő hatásos. Persze megrajzoltam mindent, az arcokat, a repülőgéproncsot, köré a lángoló erdőt. De sokkal profibbnak nézett ki így, a laptopomról kivetítve. Mintha nagypályás játékos lennék. Bár egy ilyen prezi ma már a legtöbb egyetemen vagy konferencián is minimumszámba megy. De azért a megyei hatalmasságok, a szlovák meg a magyar rendőrség képviselői és a település vezetése érezhetően jól vette az adást. Feszítettem, élvezve a pozícióelőnyt.
Feleségem azzal jönne, hogy na persze, ugyanúgy a magam céljaira használom ezt a kislányt, mint korábban őt. Kiszívom a tudásukat, és a magamé gyanánt adom el. Csak az érzelmi biztonságom megteremtésére és az egóm hízlalására kellenek ők. Meg az okosságaim visszatükrözésére. Meg passzív figyelőnek.
Erre mi mást mondhatnék, mint hogy nézőpontok tündér műhelye a világ, s nézőpont kérdése minden igazság. Hátulról szemügyre véve, az elefánt egy hatalmas, hízott valag meg egy illetéktelenül röhejes farkinca. Esetleg még két távolba vesző fülvitorla. Szemből meg ormány és lebernyegek. Felülről nézve fura ovális tömeg. Az elefánt elefántságáról egyetlen nézőpontból sem szolgálhatunk teljes információval. Minden csak részlet, s mint ilyennek, megvan a maga részigazsága. De a valóság mindig 3D-s.
Ezért is szerettem bele a szobrászatba, ezért több az összes művészetnél. A könyv két dimenzió. A festmény is. Még a film is, amely leginkább felzabálja pedig a figyelmet. Persze ott az a ravaszdi zene, amely voltaképp dimenzió nélküli, mégis talán a legjobban belénk furakszik, birtokba vesz minket. A film ezért is világméretű csalás, mozgásra kapatja a festészetet, és magába integrálja a zenét. Próbálj meg zene nélkül megnézni egy rémisztő vagy szenvedélyes filmjelenetet. Az egymás nyakába ugró, vonagló szerelmesek koreográfiája tök röhejes. A sötét szobákban osonó rettegők is inkább bénán hatnak, nem dobog a torkunkban a szívünk. Na, ennyit számít, hogy mennyi érzékünket birizgálja egyszerre a művészet! Vagy akár a művészet alatti szórakoztatóipar.