Megyeri Edit Tünde
Vasárnap
Vasárnap délután a máskor oly átlagos utca kimerevedik, mint egy állókép. Az amúgy is lassan hömpölygő idő megáll, és átmenetileg nem halad tovább. Csak pulzál, akár az áram, amely kitölti a vezeték közötti pontokat. Úszik az utca az időtlenségben, benne az emberek, a lócák, a templomtorony. Úgy érzem, ilyenkor mindig süt a nap, és fülledt virágillatban kell léteznünk. Mindenkihez tartozom, és mindenki hozzám tartozik. Ráncos homlokok, pislákoló szemek, kicsattanó fiatalasszonyok, bajszos nagyhangúak, gyerekek és aggastyánok mustrálnak két oldalról, ezernyi szempár kereszttüze akar áthatolni rajtam. Az utca korzóvá változott.
Mindenhonnan felhangzik a Csókolom, a fejem forgatom jobbra-balra, hogy senki ki ne maradjon. A Macskástól a temetőig nagyon hosszú az utca, egy egész falu lakik benne. Öt óra után kiül ez a falu a kapuk elé a lócákra, és végigmustrálja magát. Egy egész nyárnak érzem a napot, és fordítva: a nyár egy hosszú, émelyítő vasárnap délutánná áll össze.
Kétféle vasárnap van: amikor megyünk a Tiszára, és amikor nem. Amikor nem megyünk, akkor az ebéd utáni pihenőt követően kisétálunk a faluba. Apám soha nem jön velünk. Mielőtt elindulunk, anyám gondosan kiválasztja az illő ruhát, szandált, táskát. Vasalni nagyon figyelmesen kell, hogy még a gallér levarrásainál se ráncolódjon az anyag. Ettől valamiért mindig rettegek, hogy az enyém beráncosodik, és az egész falu látni fogja a hibát, a szégyent. Úgy illik felöltözni, hogy egyforma súlya legyen a viseletünknek. Anyám mindig megjegyzi: nem helyes, ha némely családtagok feltűnően jobb ruhában járnak, mint a többiek, mert az visszatetsző.
A házunktól a falu végéig és onnan még Keresztanyámig rettentőnek tűnik a távolság. Vágyom és félem ezt a sétát a falu korzóján. Kifordulni a hídon egyet jelent a tetemrehívással. Nézzétek, itt vagyok, most engem is megszemlélhettek. Minden udvart hatalmas szőlőlugasok árnyékolnak, és jövendölik az idei bort. Előttünk, mögöttünk és persze velünk szemben is emberek korzóznak betartva a tisztes távolságot. Nem illik hallótávolságra közelíteni másokhoz. Ha valaki mégis siet, ami teljes lehetetlenség egy ilyen porlepte világban, akkor az határozottan gyorsít a léptein, és minél rövidebb idő alatt megelőzi az előtte haladót. Az egész végtelen hosszú falu két kanyarral tagolt. A kanyarból úgy bukkannak elő a sétálók, mint amikor a nap felkel, és lassan kigömbölyödik a horizonton, már messziről lehet találgatni, hogy kik jönnek szembe.
Jobbról és balról is köszönnek, lassan, elnyújtva. Mélyen a szemembe néz mindenki, minden szempár súg valamit, mosolyog az arc, amely visszatekint rám a lassan és ütemesen bólogató fejekből. A rekkenő melegben almák bólogatnak így, ha mozdul kicsit a nyári szél. Rengeteg nyári alma himbálózik az ismerős embertesteken. Én a részük vagyok, és ők a részeim. Most végignéznek rajtam, hogy nincs e valami kivetnivaló, maradtam-e a nyáj hasznos tagja. Ezen a hosszú sétaúton csak mosolyogni illik és köszönni. Néha, ha valaki a járdák széléről kérdést intéz, annak röviden válaszolok. A fejem oldalra fordul, a lábam tartja a tempót: Jól vagytok, csillagom? – Köszönöm jól! Hát N. néni?
Ha csak teheti, a sétálók közül senki meg nem áll, mindenki halad a maga sebességével. Mert ha egy is megáll, akkor utolérik mások, felbomlik a rend, ettől aztán a sebesség és az idő érzékelhetővé válik. Így viszont bolygók és csillagok egymástól azonos távolságban keringenek a falu végtelenjében. Akik már aznap végigkorzózták az utcát, megkönnyebbültén ülnek le a saját padjukra, hogy boldogan legeltessék szemüket az arra járókon.
Külön csoportot jelentenek az eladósorba lévő lányok és a házasulandó fiatalemberek. Az ő mustrájuk még fontosabb és sorsdöntőbb. Minden kapualj tudni véli, hogy ki kihez való, kit kivel kell összekommendálni. A lányok kettes-hármas csoportban merészkednek csak a falu szeme elé. A szigorúbb családok még így sem engedik ki a lányaikat, csak rokoni kísérettel.
Egyedül a fiatal fiúk nem sétálnak. Ők hetykén és sietősen végigtrappolnak az utcán, mint akiknek épp halaszthatatlan ügyük van. Néha többen is összeverődnek, és harsányan fel-felnevetnek útközben. Ha szembemennek egy lányos társasággal, vagy utolérik őket, igyekeznek flegma arcot vágni. A lányok eközben rezzenéstelen tekintettel haladnak tovább. A falu figyel, és mindent jegyez. A szempárok sokasága pár méteres távolságban. Hallani a lélegzetet, a krákogást, orrfújást. Hallani, ahogy reccsen a napraforgómag a fogak között, vagy sercen a gyufa a cigarettázó kezében. Amikor a két csoport egy pillanatig azonos ponton van, pattanásig feszül a figyelem, aztán mindenki megnyugszik, elkezdenek lépésről lépésre távolodni. A lányok egyenes tartással vagy éppen kicsit összebújva elnevetik magukat. Csak semmi feltűnés, hiszen megfigyelők és tanúk öntik majd közös emlékezetbe az ítéleteket.
A fiatal házasok élete is nyitott könyv a falu előtt. Ketten mennek-e karonfogvást a szülői házhoz? S ha igen, milyen gyakran? Gömbölyödik-e már a menyecske? Néha oda is kiabálnak a kíváncsiak: Na, milyen az élet az új háznál, megszoktad-e már, Mariska? És Mariska csak csillogó szemmel válaszolhat, hogy köszöni, nagyon jó.
Úrvacsora ez is, pont olyan lassú sorban állás, csak nem az Úr, hanem a falu előtt színe előtt.
A látszólag egyhelyben, maga körül forgó utca alkonyat előtt megtelik az édes, meleg frissen fejt tej illatával. Fiúk kurjongatnak a csárda teraszán, a lócákon ritkul az embersereg. Sötétedik, de még akkor is világítanak a szempárok a szürkeségben. A körvonalak szétfolynak, a hangok élesednek. Holnap már minden más lesz, a falu sebességet vált, mintha soha, de soha nem is lett volna ez a végtelen, tejszagú, fülledt állókép, ez a vasárnap.
Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.
