Somfai Anna
Holle anyó unokái
Holle anyó körülhordozta tekintetét a birodalmán, a réges-régi kúton, a széles mezőkön és a hófödte, távoli hegycsúcsokon. Jó lenne bebarangolni, gondolta, csak úgy csavarogni egyet, és ha már útnak indul, talán még a fenti világba is felmerészkedne. Meglátogatná a kedvenc állatait, a sarki rókákat, a fókákat, a hóbaglyokat és főként a jegesmedvéket. Rossz híreket hall mostanában felőlük, olvad a jégtakaró, kevés az élelem, az állatok a szeméttelepek környékén kószálnak.
De hát nincs, akire a birodalmat hagyja, sóhajtott. És a birodalom még csak hagyján, de ki rázná fel helyette a dunnát, hogy olyan igazi, kavargó hóesést varázsoljon az embereknek, puha hótakarót a növényeknek, rejtekhelyet a sarkvidéki állatoknak? Ki hozná el az álmatlan nagyvárosokba halkan belopódzó csendet, ki vinne színt a gyerekek arcára, hógolyózás után ki bizsergetné az ujjaik végét, ki öltöztetné a hópelyheket egytől-egyig különböző kristályruhába?
Bárcsak volna unokája, akire a házat hagyhatná, aki segítene neki, akit tanítgathatna! Mikor is járt nála az utolsó kislány, már idejét sem tudja. De hol vannak ma már orsók meg kutak? Rokkát a mai lányok nagyanyja sem látott, életükben nem pergettek orsót, ráztak fel dunnát, vettek ki kenyeret a kemencéből. Ez az ősrégi kút emitt is csupán műemlék a fenti világban, legfeljebb pénzérméket dobálnak bele. Az anyó odacsoszogott a varázskúthoz, és ahogyan gyakran tette, rápillantott.
A kút ma egy iskolát mutatott, a gyerekek épp gombot varrni tanultak. Egy vékony, hosszú, barna hajú, szemüveges kislányra lett figyelmes, aki sokadjára próbálta felvarrni a gombot.
– Hatszor jobbra vezeted át a tűt, hatszor balra! Aki olyan ügyetlen, hogy elrontja, újrakezdheti – dörrent rájuk Lila néni, a félelmetes hírű technikatanárnő.
A gyerekek hívták Lila néninek, mert a feje céklaszínt öltött, ha nagyon haragudott, és mi tagadás, gyakran volt mérges. Hol azért, mert az osztály fele elfelejtett gombot meg cérnát hozni, hol azért, mert a gyerekek azt sem tudták, mi fán terem a karton: a gombok mellé kartonpapírt hoztak karton anyag helyett, hol pedig csak úgy, minden ok nélkül, megszokásból ellilult.
A kislány ijedtében összegubancolta a szálakat, pedig már a tizenegyedik öltésnél tartott. Holle anyó sajnálkozva csóválta a fejét. A kislány eközben felfejtette a varrást, de nagy igyekezetében megbökte az ujját. Papírzsebkendőt szorított a vérző sebre, és kikéredzkedett a mosdóba.
– Értékelhetetlen! Legközelebb varrd fel rendesen, különben egyes! – kiabált utána Lila néni.
Holle anyó szemügyre vette a gyerekeket, akik lehajtott fejjel dolgoztak. Nem merték megkérdezni, hogyan csinálják, pontosan tudták, hogy Lila néni nem szeret semmit kétszer elmondani.
Hogy történt, hogy nem, Holle anyó egyet perdült, kettőt fordult, máris az iskola folyosóján termett. Megvigasztalta a könnyező gyereket, leragasztotta az ujját, aztán bekopogtatott az osztályterembe.
– Elnézést kérek, hogy megzavarom az órát, de a tanárnőnek fontos üzenete érkezett – mosolygott rá Lila nénire, majd mielőtt az tiltakozhatott volna, karon ragadta, és kikísérte.
Az anyó hamarosan visszatért az osztályterembe, egyet csettintett, és azon nyomban hatalmas, csillogó takaró borította be a tanári asztalt.
– Holle anyó vagyok – mutatkozott be a gyerekeknek. – Ma én helyettesítem Lila nénit. A dunnám már öreg, és bizony jól jönne rá egy-két gomb meg egy kis foltozás. Ki segít nekem?
– A meséből jöttél? – kérdezte egy kisfiú, de az anyó csak titokzatosan mosolygott.
A gyerekek eleinte tartottak a fogatlan anyótól, aki fura kendőt és régies ruhát viselt, de aztán lassanként közelebb merészkedtek.
Először a szemüveges kislány jelentkezett, aztán egyre többen. Az anyó hol itt öltött egyet, hol ott igazított valamit, és hogy-hogy nem, kicsengetésre varázslatosan minden gomb és folt a helyére került.
– Most pedig jól megrázzuk! – kiáltotta az anyó.
A gyerekek nem kérdezősködtek, rázták a dunnát teljes erőből, olyannyira, hogy észre sem vették, amikor az anyó eltűnt. Közben ugyanis olyan hóesés támadt, hogy beborította az iskolaudvart, a háztetőket, a jelzőlámpákat, és még az iskola előtti zebránál posztoló rendőr tányérsapkáját is.
Aznap a gyerekek hócsatát vívtak az iskolaudvaron, hatalmas hóembert építettek, és valamivel korábban mehettek haza.
Lila nénivel is különös dolog történhetett, mert a következő órán egyáltalán nem kiabált, olykor álmodozva elmosolyodott, és néha még a gyerekek munkáit is megdicsérte. Csak az igazgató morgolódik, hogy időről-időre nélkülözniük kell az egyik legmegbízhatóbb kollégát, aki, ki tudja, hová és miért utazgat annyit mostanában.
Az anyukák és apukák azonban igazán hálásak Holle anyónak, hogy nem rájuk maradt estére, munka utánra még a gombvarrás is. A sarki rókákról, fókákról, baglyokról és jegesmedvékről nem is beszélve, akiknek óriási szükségük van Holle anyóra meg az unokáira.
