Simon Réka Zsuzsanna
Rénszarvas mesében
− Jó napot kívánok! – lépett az íróasztalon tornyosuló papírkupacba temetkező Nyúlhoz Rénszarvas.
− Jó napot kívánok! – emelte fel fejét az érkezőre az asztalnál ülő. – Miben segíthetek, uram?
− Elnézését kérem, de nem tudom, hogy jó helyen járok-e. Ez a meseszakosztály? – kérdezte Rénszarvas félszegen.
− Igen, kérem, ez az.
− Oh, köszönöm, akkor megnyugodtam.
− Most, hogy sikerült megnyugodnia, legyen olyan kedves, és avasson be, miben állhatok a szolgálatára.
− Tudja, kedves Nyúl úr, én alapjában véve nem vagyok egy kekecmekec, és bár most egy hosszabb listával érkeztem, sok-sok év keserűségét fel sem róttam ide – tolt a szarvával az asztali iratkupac tetejére egy papírlapot Rénszarvas.
− Folytassa csak, figyelek – bólogatott a meseszakosztály tisztviselője.
− Nem is tudom, hol kezdjem!
− A legelején kellene.
− Oh, hát a legeleje az lenne, amikor először láttam meg a napvilágot. Csontrepesztő hideg volt, és zú…
− Addig azért mégsem kellene visszamenni! – vágott közbe a tisztviselő.
− Akkor belecsapok inkább a közepébe, mert tudja, kérem, ha őszinte akarok lenni magammal, ott kezdődtek a bajok. Akkor, amikor felnőttem, és kinyargaltam a szülői házból. Igaz, csak két utcányira jutottam, mert akkor ütköztem neki Rudolfnak…
− A pirosorrúnak? – vágott újra közbe Nyúl úr.
− Annak! – sóhajtott Rénszarvas.
− És? – kérdezte izgatottan a nagyfülű.
− Elnézést kért, hogy úgy nekem csapódott, de a Mikulásnál rénszarvas-megüresedések vannak, és oda kell érnie a meghallgatásra.
− Aztán? – kapott elő egy pattogtatott kukoricával teli tálat a tisztviselő, és mit sem törődve azzal, hogy nem moziban üldögél, tömni kezdte magába a kukoricát.
− Követtem, mert Lappföldön egy magamfajta tapasztalatlan jószágnak sosem volt egyszerű munkát találni. És valljuk be, a Télapónál dolgozni igen kevesek kiváltsága.
− Hát, ja. És?
− Jólipukka, nem, Jólupakka, nem! Joulupukki! Na, végre kimondtam, vagyis ismertebb nevén Télapó háza előtt már hosszú sorban tolongtak a rénszarvasok. Épp, ahogy elképzeltem. Amikor Rudolf kilépett a meghallgatásról, úgy vigyorgott, mint a tejbetök. Azonnal tudtam, Télapó ott helyben alkalmazta, mert csak az tud így vigyorogni, aki szerencsés órában született. Korábban ugye fél mondatban említettem az én születésem körülményeit…
− Kérem, térjen a lényegre! – csámcsogta Nyúl úr.
− Elnézést, néha elragad a hév, ha mesélni kezdek. Tudja, amikor az embernek, akarom mondani, a rénszarvasnak megadatik, hogy igazi álommunkát végezhet, esetemben ugye, a szánhúzást, szakmai titkokról nem szólhatok, szóval ne kérdezze meg, kedves Nyúl úr, hogy hogyan repülünk megrakott szánnal, mert erről tilos beszélnem. Ugye megérti?
− Ön gondolatolvasó, kérem. Pontosan ezt akartam kérdezni, de ha Önt köti a titoktartási kötelezettsége, nem feszegetem a feszegethetetlent. Folytassa csak, folytassa!
− Szóval ott tartottam, hogy szeretek mesélni, mert repülés közben, a mellettem haladó munkatársammal így ütjük el az időt.
− Értem én, de ugorjunk vissza a történethez, ott tartott, hogy Rudolfot alkalmazta a Télapó – türelmetlenkedett a tisztviselő.
− Hát, kérem, sok óra várakozás után én is sorra kerültem. A Télapó tényleg olyan vicces, kedves, és a hófehér szakálla sem átverés, pontosan úgy, ahogy a mesékben is szerepel.
− És mi lett? Felvették?
− Hát fel, bár igaz, az első két hónapban csak pótrénszarvasnak. Akkor ugrottam be a többiek közé, ha valaki lebetegedett, aztán…
− Aztán?
− Aztán a Télapó megtudta, hogy többnyelvű képregénygyűjteményem van, és mivel ő is rajong a képregényekért, előléptetett, így lettem a hetek része.
− Ez mind mesés, gratulálok! Álommunka, álomhelyen.
− Köszönöm, igaz, az elején az volt, de évekkel később egyre inkább romlott a közhangulat.
− Miért, mi történt? – hegyezte izgatottan a füleit Nyúl úr.
− Megjelentek a mesék.
− Milyen mesék?
− Hát a Télapóról írott mesék.
− És?
− És mi hatan, Rudolfon kívül, ugyebár, tűrtünk, tűrtünk eleget, de ez már nem mehet így tovább. Ezért vagyok itt.
− Nem egészen értem.
− Nyúl úr, most őszintén, miért van az, hogy a Télapóról és a rénszarvasokról szóló mesékben Rudolfon kívül alig esik szó rólunk, a többiekről? Mi nem ugyanúgy húzzuk az igát, akarom mondani a szánt? Kérdezem én, Rudolf ki lenne nélkülünk, a többiek nélkül? És megsúgom halkan, az is mendemonda csak, hogy meggypiros az orra. Nézze meg az orrom, ilyen az övé is. Cseresznyepiros.
− Uram, de ennek az egésznek mi köze van a meseszakosztályhoz?
− Hogyhogy mi köze van? Panaszt akarok tenni, kérem! Kérvényt benyújtani, meseszereplői jogokat kiharcolni – hadarta felháborodottan Rénszarvas.
− Oh! – tette le a kezéből a pattogtatott kukoricás tálat Nyúl úr. – Az efféle panasszal a meseírók szakosztályához kell fordulni. Második emelet, balra, 22-es ajtó.
− A meseszereplők jogaival nem Önök foglalkoznak?
− Sajnos nem, uram, az a meseírók hatásköre. Elnézést, kérdezhetek valamit? Igen fúrja az oldalam, mióta itt van.
− Csak tessék, egy perc ide vagy oda, mit számít már.
− Rénszarvas úr, mik azok a szarván?
− Jaj, ezek csak a karácsonyi égők. Előfordul, hogy elfelejtem leszedni őket.
− Oh, már értem. Akkor hát a viszontlátásra. Sok szerencsét kívánok a meseírókkal, uram.
− Igazán kedves, köszönöm, azt hiszem, szükségem lesz rá.
