Murányi Zita
Gyere, húzd meg!
– Gyere, húzd meg az enyém! – odahajtotta a fejét, hogy meghúzhassam a haját, nem sikítozott, mint anya.
– Gyere, kapj be egy cukrot! – a számba nyomta ebéd előtt.
– Gyere, most sült ki a süti! – ehettem belőle forrón, tepsiből, nem mondta, hogy elcsapja a hasam. Anya sose engedi. Pedig hidegen nem szeretem. Anya nem is süt olyan finomat, mint a nagyi.
– Fölveszel, mama?
– Hát persze, édesem! – nagyi sosem ellenkezik, mint anya. Nem is akar letenni minden saroknál. Főleg, ha a kis cipőmre panaszkodom. Jaj, mama, úgy szorítja a lábamat! És olyan szorosan ölel, abból tudom, hogy szeret. Átkarolom a nyakát. Alig kap levegőt, kipirul az arca, de nem ellenkezik.
Ha mamánál vagyok, ebéd közben hintázhatok a széken. Nem mondja, hogy: – Mindjárt hanyatt vágódsz, kislányom!
Levehetem a szemüvegét, és föltehetem az arcomra. Velem együtt nevet. – Mekkora szemeid lettek! És bár hunyorgok, és a homlokom összeráncolom, nem mondja, hogy: – Vedd le, mert megfájdul a fejed, és elrontod a szemed! Megvárja, míg magamtól leteszem az asztalra, és velem együtt mosolyog.
Mindent szabad, egyedül a sírást tiltotta meg, minek szomorkodnánk?
Ha anyára gondolok, azért összeszorul a torkom. Hiányzik, mert ő az anyukám. Vagy amikor nagyival utazunk a metrón, és az egyik megálló után azt mondja: – Leszállhattunk volna beköszönni anyádnak! Akkor azért akarok sírva fakadni, mert nem szálltunk le. A szomorúság fáj.
Nagyi azért nem engedi, hogy sírjak, mert ő már nem bír el több fájdalmat. Neki papa okozta a legtöbbet, azzal, hogy meghalt.
Ha otthon sírok, apa a tenyerébe zárja a könnyeim, és azt mondja, olyanok, mint egy kis gyémánt. Addig tartja őket a kezében, amíg az ujjai melegétől föl nem száradnak. És aztán huss, nincsenek sehol.
Nagyi nem sír. Amióta a papa elment, a feje fölött egy szürke felhő lebeg. Mindenhová elkíséri, ahová megy, olyan színű, mint papa kabátja volt. Ott lebeg nagyi arca felett a közértben, a játszótéren, az utcán, vagy ha almáért indul nekem a piacra.
Este is ott lebegett a feje fölött, amikor ide-oda dobálta az ágy, és sehogy sem ereszkedett álom a szemére. Kikukucskáltam a résnyire tárt ajtón, és észrevettem, hogy felült az ágyban. A matrac szélére telepedett, kezeit az ölébe támasztotta, és az ujjait törögette szép sorjában, egymás után. Aztán előbányászott egy zsebkendőt, hogy a kukucskálója üvegéről felitassa vele a vizet.
– Mama, te sírsz? – elengedtem a kilincset, melynek hűvöse parázzsá vált a markomban, s már úgy égette a kezem, mintha legalábbis tüzet szorongatnék, berontottam a szobájába.
– Csak belement valami a szemembe! – hárította el a közeledésem, és megsimogatta a hajam, aztán a hálóingem szélét. Láttam, hogy a felhő eltűnt a feje fölül, pedig máskor mindig ott táncolt a feje fölött, mint egy kis szürke glória. Kidurrant, és az esőcseppek végigfolytak mama arcán. – Menj vissza aludni, drágám! – kérte, és búcsúzóul megcirógatta az arcom.
Nehezen engedtem el. A ráncos kezét is megszorítottam. Sose láttam még sírni. Biztosan baj van, nagyon nagy baj – mondogattam magamban –, vagy fáj valamije.
Másnap mama szokatlanul könnyűnek érezte magát, annyira könnyűnek, mint még soha. Már attól féltem, az égbe emelkedik, és ezentúl a csillár körül fog repkedni, mint egy lufi, amit apa vett nekem az Állatkert bejáratánál. Azontúl, ha engem kapott el a bánat, ő kérés nélkül könnyezett együtt velem. De sosem sikerült kiszedni belőle, mi történt azon a bizonyos éjszakán, pedig kifúrta az oldalam a kíváncsiság. És hova tűnt a felhője, amiről mindig papa kabátja jutott eszembe?
– Látogassuk meg! – indítványozta mama, és kimentünk a temetőbe. Gereblyét vittünk, mécsest meg virágot. Aztán nagyi a sírra állította, és meggyújtotta a gyertyát. A kanócon táncoló, tétova lángot figyeltem, a szélben félénk körözésbe kezdett, mégis arra kellett gondoljak, olyan, mint amikor szülinapom van.
– Elfújhatom?
– Ne fújd el, kislányom! – rimánkodott nagyi. És tudtam, hogy kívánni sem szabad, mint amikor tényleg szülinapom van. Csak álltunk a nagy fehér kő előtt, és mama úgy nézte, mintha szögletes alakjában a hirtelen megelevenedő nagyapát látná. A szemüvege is teljesen vizes volt.
Odahajoltam nagyi arcához, hogy letöröljem a könnyeit, és a fülébe súgtam, amit apa szokott mondani nekem: – Olyanok, akár a gyémánt! – aztán összecsuktam a kezem. A markomban is éreztem, milyen hidegek, mintha jégcsapot szorongatnék. Reszkettek az ujjaim.
Aztán hazamentünk, és mama megint mosolygott. Meghúztam a haját, és akkor is. Az orromra tettem a szemüvegét, akkor is. Csak este kapta el ismét a zokoghatnék, amikor azt hitte, már alszom. Hallottam, hogy a párnájába szipog. Beszaladtam a szobába, és a térdére ültem. – Mama, ez már egy óceán! – kiáltottam fel, míg a térdén lovagolva az arcára emeltem a tekintetem. A vonásai is eltűntek a sok sírástól. Ő meg hirtelen, minden átmenet nélkül nevetni kezdett. Megpuszilta az arcom, és azonnal aludni küldött.
– A nagypapa miatt sír – felelte apa, amikor megpróbáltam kihúzni belőle nagyi bánatának titkát. ‒ De nem kell félni, mert ettől megkönnyebbül. És vártam, hogy apa azt mondja, a könnyek olyanok, mint a gyémánt. De nem mondott semmit. Láttam, hogy neki is könnyes lett a szeme. És a hangja is elcsuklott, amikor az apukájára gondolt.
– Apa?
– Igen, kicsim?
– Ugye, a nagyi sose fog elköltözni a temetőbe, mint a papa?
– Azt nem tudom megígérni – súgta a fülembe egészen halkan. – De egyszer mi is odaköltözünk.
És amikor újra felnéztem rá, hirtelen olyan öregnek láttam az arcát, mint nagyapáét. És akkor azt gondoltam, az nem is egy fehér kő, ahol fekszik, hanem egy óriási hegy, aminek nagyapa minden éjjel megpróbál feljutni a tetejére. És amikor megbotlik vagy beüti a térdét, akkor nagymama óhatatlanul sírva fakad.
Á, szóval apa Drakula?
Anya azt mondja, apának súlyos betegsége van. Reggel nem megy dolgozni, pizsamában heverészik az ágyon, míg én iskolába indulok.
Karcsúbbnak tűnik, mint korábban, és amikor kinyitom a hűtőajtót; látom, hogy minden polc tele van a joghurtjával. Ez a gyógyszere, mondta anya. Van köztük csokoládé- és vaníliaízű is.
Anya nem akarja, hogy megkóstoljam. Én is félek, hogy elkapom a betegségét, ha megeszem, de apának nem merem bevallani.
Amikor hazajövök a suliból, általában a kedvenc filmjeit nézi a tévében, néha felnevet, de nem olyan hangosan, ahogy régen tette. Néha letelepszem mellé az ágyra, és együtt nézzük a csatornát, de kicsit unatkozom közben.
Nagyapa próbálta elmagyarázni nekem, mit jelent az, hogy apa rákos.
– Emlékszel a nagy almafára a kertben? – kérdezte.
– Természetesen! – vágtam rá azonnal, de magamnak is fel kellett idéznem, hogy terebélyes, égbe szaladó lombkoronájával az egész környéken a legpompásabb és legnagyszerűbb fának számított.
Nagyanyám a piacon adta el a legpirosabb almákat, amiknek héját a konyharuha szélével vagy tenyerébe gyűrt újságpapírdarabkával fényesítette ki, aztán zsebpénznek nekem adta az árát.
– Emlékszel, amikor azt az ágat le kellett vágnom? – kérdezte a nagyapa –, és az ág egykori helyére bökött a levegőbe, mely most is olyan súlyos volt, mintha még mindig belekapaszkodna a fa hiányzó karja.
– Le kellett fűrészelnem, mert beteg volt, így a fának maradt esélye a gyógyulásra – magyarázta.
Amikor végzett, hatalmas fehér festékfoltot pingált a lemetszett ág helyére.
Nem értettem, miért osztja meg velem a titkát. Vajon apa kezét és lábát is le fogják amputálni? Már a puszta gondolatba beleborzongtam. Képtelenség! Nem engedem! Kéz nélkül hogy tudna átölelni?
– Nagyapa – ráztam meg a fejem elégedetlenül –, nem értem, mi a kapcsolat a fa és apa betegsége között. És földre sütött, könnyes szememen is látszhatott, mennyire elszontyolodtam. Azt válaszolta, hogy a vére nem piros, mint az alma bőre, hanem fehér, mint a fa törzsén lévő sebek. Jobban mondva a gyógytapaszok, az a megannyi világító festékfolt, amiket egy-egy lemetszett ág helyére kent.
– Ez nagyon veszélyes. Friss vérre van szüksége, hogy megerősödjön!
Á, szóval apa Drakula? Talán azért alszik nappal, hogy éjjel legyen ereje vérre vadászni? – de ezt csak gondoltam, nem mertem hangosan megkockáztatni.
Mindig is imádtam a kék szemébe fogódzkodni. Mintha a nagy óceán fodrozódna bennük, és egyre csak húzna, vonzana maga felé. De az egykor hatalmas tenger két sovány pocsolyává apadt. Soha nem mertem beleugrani egyikbe sem, nehogy a nyakamig felcsapva a vizet, sáros legyen a ruhám, és anya jó alaposan összeszidjon érte.
Kivételesen nem zúgolódott, egy hang sem jött ki a torkán, amikor apa felült az ágyon, magához hívott, majd az ölébe ültetett. Anya még azt is megengedte, hogy együtt együk meg a gyógyjoghurtját. Apa kiskanállal tette a számba. Aztán ő is lenyelt egy-egy falatot. Rámosolyogtam, majd olyan erősen megszorítottam a nyakát, nehogy eltűnjön, mint a fa, hogy hallottam a csont ropogását, és láttam, hogy megrezzent az ádámcsutkája.
– Kelj fel, drágám, nagyon fáj a lábam! – kérte apa, egy könnycsepp bujkált a szemzugában, amikor megsimogatta az arcom. Másnap kórházba szállították, és nem láthattam.
Anya azt mondta, csillag lett belőle, és éjjelente ott pislog az égen. Ha az esti égboltra sandítok, mindig hunyorgás fog el, és fogalmam sincs, melyik hófehér szem lehet ő. Hasonlítanak a festékfoltokra, amelyeket nagyapám rajzolt a fatörzsre, csak sokkal kisebbek azoknál, és távolabb is vannak, hiába nyújtom utánuk a kezem, képtelen vagyok leszaggatni őket a sötétségről.
Este, amikor behunyom a szemem, mindig apa jelenik meg előttem, ahogy a kertben áll az almafa előtt. Mosolyog, leszed egy almát a lefűrészelt ágról, ami azóta varázsütésszerűen visszanőtt, és átnyújtja nekem.
A hűtő még mindig tele van a joghurtjaival, anya nem meri kidobni őket. Mindig könnybe lábad a szeme, ahányszor csak kinyitja a berregő berendezés ajtaját. Amikor meglátom, én is sírni akarok, keservesen sírni, és levetni magam a padlóra. Rugdosni a lábammal a földet, és tiszta erővel dörömbölni rajta az öklömmel. Itt vagyok, hallod, apa? És tudom, egészen biztosan tudom, hogy hallja, mert olyankor az égig dobban a szívem. Vagy még magasabbra, ha a mennyország, mondjuk, mégis az ég és a csillagok mögött bujkálna valahol.
Aztán arra gondolok, hogy mesélek anyának a kertről, ahol apa nekünk gyűjtögeti az almát. De félek, hogy ettől csak még szomorúbb lenne, és inkább nem mondok semmit. Az almás bögrémre sandítok, amiben a forró kakaó gőzölög, és elmosolyodom. Tudom, hogy ebben a pillanatban apa is rám gondol.
