Dávid Ádám
A völgytündér fátyla
Imola őszintén utálta a nyári táborokat, de a Szalajka-völgyben történt különös események miatt százszorosan is megérte elviselni a sok kínszenvedést. Pedig az idei vakáció a szokásosnál is szörnyebben indult: a nagyszüleinél tervezett nyaralást le kellett mondani a nagyija váratlan lerobbanása miatt, és a szülei jobb híján az utolsó pillanatban benyomták Imolát az egyhetes üdülőtáborozásba. Pedig nagyiék legalább békén szokták hagyni. Egész álló nap a diófájuk árnyékában falhatta a könyveket meg a kertben termő gyümölcsöt, és esténként addig maradt fent, ameddig csak akart.
Ehelyett most egy teljes héten át szigorú időbeosztás szerint kellett vadidegenekkel unalmas programokon részt vennie – kész rémálom! Ráadásul Laura, egy összeszokott lánybanda vezére már a szakadt turistabuszon kipécézte magának Imolát, és a frizurájától a mobilján át a ruhájáig mindent agyoncsúfolt. Tökéletesen beidomított barátnői pedig az összes megjegyzésén hangos vihogásban törtek ki. Imola próbált úgy tenni, mintha meg se hallaná a sértéseket, inkább makacsul kibámult az ablakon. A tábor közelébe érve váratlanul kilépett az erdőből egy szarvas, egyenesen Imola szemébe nézett, majd meghajtotta felé terebélyes aganccsal koronázott fejét.
– Láttátok? – csúszott ki a lány száján.
– Mit? Egy erdei tündért? – gúnyolódott Laura.
– Nem, a… – kezdte Imola, de mire újra kinézett az ablakon, a szarvasnak nyoma veszett. – Mindegy.
A baljósan induló utazás után már nem is lepte meg Imolát, hogy pont Lauráékkal egy tábori sátorba osztották be. Öten voltak egy ellen, úgyhogy esélye sem volt egy nyugodt éjszakára. Feltúrták a táskáját, elrejtették a ruháit, hajnalig rémtörténetekkel ijesztgették, és ha végre elaludt, fogkrémmel kenték be az arcát, ami iszonyúan csípett. Napközben meg folyton a tündérrel bosszantották, mintha valami dedós kislány lenne, aki még hisz az ilyesmiben. Imola összeszorított foggal, némán tűrte a megaláztatásokat, de napról napra elgyötörtebb lett.
Ahogy a hét során bejárták az egész környéket, egyre inkább az a furcsa érzése támadt, hogy az erdőből valaki szemmel tartja, és mondandója van számára. Szerdán az erdei vasúton holtfáradtan kihajolt az ablakon. A menetszél hirtelen a fülébe fütyülte:
Nagy kalamajka.
Szombat… Szalajka…
Ezt súgja ajka:
Szombat… Szalajka…
„Biztos képzelődöm” – gondolta Imola, de a titokzatos hang még sokáig visszhangzott a fülében.
Pénteken a vadasparkban lemaradt, hogy Lauráék végre békén hagyják. Álmatagon nézte a mellette vonuló dámszarvasokat és muflonokat, mire ezek is mind meghajoltak előtte, mint a hétfői jelenés, aztán fejükkel a patak felé intettek.
Másnapra a teljes kialvatlanság miatt Imola annyira elcsigázott lett, hogy már menni is alig bírt. Mikor délután a táborlakók letelepedtek a Szalajka-patak legszebb részén, a Fátyol-vízesés közelében, Laura megint nekiesett:
– Nézd, Imcsi, milyen mesebeli a táj! Biztos itt bujkál a jótündéred.
A barátnői századszor is jót vihogtak rajta, azzal faképnél hagyták Imolát, aki már a könnyeivel küszködött. Nekitámaszkodott a patak mentén futó fakorlátnak. Lehunyt szemmel hallgatta a víz csobogását. És akkor újra megszólalt az a susogó hang:
Vár Szalajka, fogd a fátylat!
Nem maradsz, Imolka, fáradt.
Szertefoszlik majd a bánat,
s teljesülhet régi vágyad.
Imola átbújt a korlát alatt. Félálomban elbotorkált a patakhoz. Valami delejes erő húzta a víz felé. Riadtan hátrapillantott, hogy Laura bandája látja-e, de már messze jártak, a rét túloldalán, és épp nem fordultak felé. Abban a pillanatban Imola saras bakancsa megcsúszott a parton, a lány pedig térdig merült a hideg vízbe. Lauráék a többi táborozóval együtt eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. A fák mögül előbukkanó nap elvakította Imolát. Ahogy a szeme hozzászokott a fényességhez, a vízesés felé pillantott, és meglepetésében felsikoltott. A patak helyén, a távolban egy ragyogó nőalak tündökölt hófehér menyasszonyi ruhában, a Fátyol-vízesés pedig egy csapásra fodros csipkefátyollá változott. Hangtalanul omlott le az aranyos fényben úszó ara hullámos hajzuhatagától egészen Imoláig. A fátylat díszesen felöltözött teremtmények tartották: bájos tündérek, otromba trollok és apró termetű manók szemlesütve fogták a kezükben, egy csapat szarvasűnő meg nőstény muflon pedig a szájába vette a szélét.
Imola mellett két öregasszony állt a fátyol végét szorongatva. Barátságosan mosolyogtak a lányra, ő először mégis megijedt tőlük, mert a vonásaik idegennek tűntek. Mindketten állati bőröket aggattak magukra, és a jobb oldali homloka kicsit olyan volt, mint egy majomnak.
– Ne félj tőlünk, gyermekem – szólalt meg a majomhomlokú reszelős hangon. – Emberek vagyunk mi is, épp mint te, csak nagyon régen, sok-sok ezer esztendővel ezelőtt éltünk a környező barlangokban.
– Akkor ti… ti ősemberek vagytok? – kérdezte álmélkodva Imola.
– A távoli őseid, igen. Az én fajtámat neandervölgyieknek hívják, bár a családom mindig is itt lakott, a Szalajka-völgyben.
– Én pedig cro-magnoni ember vagyok – szólalt meg lágyabb hangon a másik asszony. – Szalajka tündérkirálykisasszony meghívására keltünk életre, hogy együtt ünnepelhessük meg a menyegzőjét a többi erdőlakóval.
– De én mit keresek itt? Nem is kaptam meghívót – motyogta hitetlenkedve Imola.
– Hogyne kaptál volna?! Egész héten hívtunk, jeleket küldtünk, és, lám, épp időben érkeztél.
– Nincs is rendes ruhám. Nem akarok izzadt, mocskos cuccokban koszorúslány lenni!
– Nézd meg magad jobban! – nevetett fel a neandervölgyi néni.
Imola lepillantott a ruhájára. A kapucnis pulcsija és a farmerja helyett egyszerű, kényelmes, de rém elegáns türkizkék ruha volt rajta, ázott túrabakancsa erdei bogyókkal díszített mohatopánkává alakult át. A haja is kibomlott, és egy pisztrángpikkelyekkel ékesített tiara csillogott rajta.
– Rajta, fogd meg a fátyol végét! – mondta az ősöreg cro-magnoni koszorúslány. – Rád vár az egész násznép.
Imola nyelt egyet, és felemelte a patakhabos-babos csipkekölteményt. Nedves lett tőle a keze, de nem volt olyan jéghideg, mint a patak vize, csak kellemesen hűvös érintésű. A fátyol mintázata folyton változott, ahogy a lemenő nap fénye játszott rajta: a közepén vízi tündérek lejtettek könnyű táncot, mellettük trollok és manók bukfenceztek, lábuk körül pisztrángok úszkáltak.
A menet méltóságteljesen megindult a virágokkal feldíszített patakmederben, és fél órába is beletelt, mire alkonyatkor megérkeztek a Szikla-forrás bejáratáig. A kis tó helyén szentjánosbogarak fényében foszforeszkáló kápolna fogadta Imolát, a forrás faragott kőkapuja mögött, a hegy belsejében pedig feltárult Istállós Istók tündérkirály birodalma.
Az esküvői szertartást a szerteágazó agancsú szarvas vezette valami érthetetlen, mégis ismerős nyelven, ami a látszólag néma erdő apró neszezésére emlékeztetett. A beszédet követően Istállós Istók csókot hintett Szalajka ajkára, majd kezdetét vette a tündérlakodalom. Imola utolsóként járult az örökifjú pár elé, és pironkodva gratulált nekik.
– Köszönjük, kedvesem – szólt a völgytündér lágyan búgó hangján. – Tudtuk, hogy jönni fogsz.
– De miért engem választottatok a ma élő emberek közül, felség? – kérdezte Imola.
– Születésed óta figyelünk téged, és három okot is találtunk rá – felelte Istók király. – Van benned bátorság, és méltósággal viseled a megpróbáltatásaidat. A szíved pedig tiszta, mint a völgyben csobogó patak. Ezért vettél észre minket, és ezért érsz ezerszer többet minden mocskolódónál.
Imola zavartan pukedlizni próbált, de ez elég sete-sutára sikeredett. Utána alaposan belakott az erdei bőségtálból, majd hajnalig táncolt a többiekkel. Különösen egy Tapló nevű trollsrác ropta mellette igen lelkesen. Miután jó néhány pohár holdfénykoktélt ledöntöttek a torkukon, Imola végre kisírta bánatát a fiú szőrös vállán, és elpanaszolta neki a táborban átélt megaláztatásokat.
– Eleget trollkodtak veled a kis csitrik – vigasztalta Tapló. – Majd én megmutatom nekik, mire képes egy troll valójában.
– Kérlek, ne bántsd őket! – riadt meg Imola. – Sokszor kiszúrtak velem az utóbbi napokban, de azt mégsem akarom, hogy miattam bajuk essen.
Tapló elvigyorodott, mire kivillantak moszatzöld fogai.
– Nyugi, Imó! – mondta. – Csak elbeszélgetek velük egy csöppet. És ha jók lesznek, kapnak egy kis pakolást az arcocskájukra a jóféle hernyófogkrémemből. Csípni fogják, meglátod!
Imola bágyadtan bólintott, és fél perc múlva már az igazak álmát aludta. Tapló óvatosan a vállára kapta, majd a tábor felé indult vele.
Mikor a lány hét órával később felébredt, már magasan járt a nap. Megint a kapucnis pulcsi, a farmer és a csupa sár bakancs volt rajta. „Így aludtam el? – futott át Imola agyán. – Akkor csak álmodtam a völgytündér fátylát meg a lagzit meg a helyes trollfiút meg mindent?” Sírásra görbült a szája, a párnába temette az arcát. De akkor valami nyomást érzett a feje búbján. Odakapta a kezét, és nagyot dobbant a szíve. A pisztrángpikkelyes tiara volt az.
