B. Tóth Klára
Luna és Léna
Mi lenne, ha néha
Luna lenne Léna,
lenge cicalelke
általleányulna?
Máskor meg a Léna
visszamacskásulna,
oly hűen miákol,
mintha Luna volna.
Este, mikor Lénát
takarja a dunna,
s úgy tesz, mintha mélyen,
édesen aludna,
besompolyog halkan
lábához a Luna,
s hullámzik a paplan
máris, mint a Duna!
Berohan a zajra
mamája remegve,
mire előbukkan
két vidám fejecske,
a szemük sarkából
anya arcát lesik,
huncutul nyávognak,
jól megnevettetik!
Nehéz nyelv a magyar,
főleg macskaszinten,
a cicusnak mégcsak
nyelvvizsgája sincsen,
így hát Luna sajnos
nem beszél Lénául,
Léna miákol hát
helyette Lunául.
Csillaghullajtó
Hullik a sok meteor,
égnek áll a cicaorr:
izgató a messzeség-
ből lehulló csillagék…
Ágaskodva grimaszol,
tejút-szagot szimatol,
felkúszik a gerendán,
tetőcserép-hegyormán:
magasságos fénygalopp,
cicaderék-hullahopp,
csillagszikrát szór az ég!
Macskaszemnek épp elég,
lecsusszan a csatornára,
bújna gyorsan fa odvába,
fészermélyre, fák tövébe,
fénykard elől menedékre,
hova rejtőzzön el mára,
el ne égjen a bundája?
Hol egy üreg, hol egy lik,
míg az ég meteorlik?
Nem kell többé csillagászat,
jobb, ha egérre vadászhat,
lehuppan, épp elémbe,
s felkapom az ölembe!
Holdfogyatkozás
A hold kioltja mécsesét
és úgy dúdolja énekét,
mint sárga labda felrepül,
kék felhő-hintaágyra ül,
a régi égi tintató
legyen most lágyan altató,
ringassa csillagéjjelen,
sugárkaszáló réteken,
a gyöngyfüzéres nyár-Tejút
mélyén lapuljon szótlanul,
s ha hintó lesz a Gönc-szekér,
a föld árnyéka holdat ér.
Nézd, este halvány fénykaréj
se látszik, s nem kerül babér
az égi kiflifejre – most
bámulnak mind a csillagok!
A kerek zsömle szótlanul
ha égre újra felgurul,
hogy egyszer kifli volt – fogyó,
nem emlékszik már holdanyó…
