Maksai Kinga
Csak Lotti
(részlet)
‒ Lotti, kijönnél a nappaliba kicsit? – néz be apa az ajtón fél hatkor.
Általában csak fél hét körül ér haza.
– Van valami, amit szeretnénk megbeszélni veled – fogad anya a nappaliban.
A kanapén ül, a térdére támaszkodik, és valahogy feszültnek tűnik. Mintha ráncok lennének a szeme körül. Anyának! Apa nem ül le, ide-oda sétál, mint amikor nagyon magyaráz valamit a zenekarról vagy a munkájáról, aminek a felét sem értem.
– Mi van Zsigmond papával? – kérdezem, mert egyikük sem mond semmit, nekem meg eszembe jut, talán túl korán örültem, és nagypapa igaziból nincs is jobban.
– Papával? – néz rám anya. – Vele minden rendben.
– Akkor?
Kaptam ma egy kettest franciából, Kötőtű teljesen megkergült, mindenkinek rossz jegyeket osztogat. Oké, Magdi kijavította tegnapelőtt az egyesét, de hárman kaptunk kettest órai munkára. Jó, nem órai munkára, hanem röpdolgozatra, de a feléről azt sem tudtuk, hogy benne lesz! Hogy lehet így dolgozatot íratni! Valószínűleg teljesen házirendellenes, de mivel ezt nem tudjuk száz százalékig biztosan, mert senki sem vállalkozik rá, hogy mind a százhatvanhét oldalt elolvassa, nem hőböröghetünk. Na, de honnan tudták meg? Eddig a hármas volt a legrosszabb jegyem, abból nem csináltak ekkora felhajtást! Végül is a kettes csak eggyel rosszabb.
– Kijavítom, nem olyan nagy dolog, Magdi is tudott javítani, hála neked, anya.
Előveszem a legkedvesebb nézésemet és a legbájosabb mosolyomat, bár kicsit tartok tőle, hogy úgy festek, mint egy pszichopata sorozatgyilkos, de most már csinálom, egy életem, egy halálom!
– Miről beszélsz, Lotti? Mit javítasz ki? Rossz jegyet kaptál?
Ó, basszus!
– Nem sikerült jól a francia. De kijavítom.
– Valamit szeretnénk megbeszélni veled – mondja anya újra.
– Valami fontosat – teszi hozzá apa.
Na jó, kezdenek kiborítani! Ez még a mi volt a suliban? című műsornál is sokkal rosszabb! Mit akarhatnak? Miért kerítenek ilyen nagy feneket a dolognak? Emlékszem, amikor Zsani anyukája várandós lett… Mi van??
– Nem mondod, hogy babánk lesz!
Hát persze! Ezért olyan feszült anya. És ezért néz ki olyan megviseltnek. Biztos a hormonok. Lehet, hogy hányt is. Lesz egy kisbabánk! Fel kell hívnom Zsanit! Végre nem csak neki lesz húga!
– Nem várok babát, Lotti. Ezer éves vagyok.
– Negyvenkét éves vagy, ma már az semmi, bármeddig szülhetsz – mondom olyan magabiztosan, mintha én volnék Emese.
Most mintha még komorabb lenne. Nem szólnak semmit, érzem, hogy most már én is irtó feszült vagyok. Anya apára néz, apa a zoknijára, aztán megköszörüli a torkát.
– Lotti, az a helyzet, hogy… – de itt elakad.
Nem a nagypapa, nem baba, akkor lehet, hogy kirúgták apát a cégtől? Ezért jött haza előbb, minden világos.
– Kirúgtak? Apa, de hát olyan jó vagy a… abban, amit csinálsz! Egykettőre lesz új munkád! Anyunak úgyis nagyon megy a társas, vagy egy vagyont összeszed belőle.
– Apukád és én különválunk – szólal meg hirtelen anyukám.
Olyan érzésem van, mint elalvás előtt, mintha zuhannék lefelé, csak ebben az esetben nem érek földet. Szédülök és hánynom kell. Sírva fakadok.
– Lottikám, ne sírj! – ölel magához apa.
– Mindent szépen elrendezünk, hogy mindannyiunknak jó legyen, rendben? – hallom anya hangját.
– Miért?
Ennyire futja, de igazából tényleg pont ezt akarom tudni. Miért?
– Egy ideje eltávolodtunk egymástól – mondja anya.
– Az ember változik. Sajnos nem vagyunk boldogok együtt – teszi hozzá apa.
– Dehogynem! – vágom rá két szipogás között. – Karácsonykor is boldogok voltatok! Itt nevettetek együtt!
Mondok még valamit, de fogalmam sincs, mit, a szüleim meg mintha megnémultak volna, csak néznek maguk elé, aztán anya is sírni kezd.
Az én szüleim nem válhatnak el, nem költözhetnek szét!
– Nem is veszekedtetek – mondom kicsit halkabban.
– Hát ez az, már nem is veszekszünk! – anya a szemét törölgeti.
– Hidd el, sokat beszélgettünk erről. Valami elromlott vagy elmúlt. Fiatalok vagyunk ahhoz, hogy… ‒ magyaráz apa.
– Fiatalok? – kérdem gúnyosan. – Anya az elbőbb mondta, hogy ezeréves.
– Úgy értem, még várnak ránk jó dolgok… – folytatja apa.
Bevágtatok a szobámba, és becsapom az ajtót. Csak ülök a sötétben, és megállíthatatlanul sírok, amivel a frászt hozom Pisztáciára.
– Különválnak. Az mi? Elválnak? Elköltözik valamelyikük? De ki? Mi lesz így a családommal? – kérdezem tőle, de csak pislog a gombszemeivel.
– Lotti, enned kellene valamit.
Valaki megsimogatja a homlokomat, amire hínárként tapadt rá a hajam. A nyálam megint kifolyt a párnámra, a szemem ég a sírástól, a szám kiszáradt, és olyan fáradtnak érzem magam, mint még soha. Nem tudom, mennyit aludtam, de mintha már éjszaka lenne. Anya ül az ágyam szélén, érzem a parfümje illatát, ugyanazt használja a születésem óta, sőt, már jóval előtte is azt használta, úgy mesélte. Újra rám tör a sírás, talán már sosem múlik el. Bejön apa is, ő is leül az ágy szélére, anya mellé. Borsmentás cukorka szaga van, folyton azt rágcsálja, ha rágyújtana. Nézem ezt a két embert, és bármit odaadnék azért, hogy így maradjunk örökre. Hogy soha egyikünk se hagyja el a szobámat, az ágyamat, hogy már mindig érezzem anya parfümjét és apa cukorkáját, együtt a kettőt. Olyan, mintha nagyon kicsi lennék, egészen kicsi.
– Csináltam szendvicset, együnk, jó? – mosolyog rám anya.
Nem tudom felfogni, hogy bír szendvicsekről beszélni, amikor minden megváltozik. Ez olyan, mintha valaki kerti partit adna egy közelgő meteor árnyékában. Minek? A hasam viszont függetlenedett tőlem a jelek szerint, és ahogy megérzem az étel illatát, vadul mormogni kezd. Muszáj ennem.
Apa behozza a kaját a szobámba, szalámis, sajtos szendvics, vékonyra vágott csemege uborkával, az oviskori kedvencem. Csendben eszünk, közben felváltva tör ki belőlünk egy-egy mély sóhaj.
– Biztos meg tudjátok oldani – mondom csendesen.
Hangosabban nem is tudnám, olyan száraz a torkom.
– Lotti…
– Menjetek terápiára! Magdi szülei is voltak! És újra együtt vannak!
Ez nem teljesen igaz, sőt, egyáltalán nem igaz, de muszáj mondanom valamit, ami egyben tartja őket. Magdi szülei istenien megvannak együtt, mindketten folyton utazgatnak a munkájuk miatt, hetente nagyjából kétszer látják egymást futólag. Magdi szerint pont az tartja össze őket, hogy sokat vannak külön.
– Nem hiszünk a páterápiában – mondja apu.
– Nem hisztek… és mégis miben hisztek? Hogy mindent elcsesztek inkább?!
A szüleim csak ülnek, és néznek rám.
– Nagyon szeretünk – mondja anya.
– Szeretünk – ismétli apa is, és megsimogatja a fejemet.
Kimennek a szobámból, újra egyedül maradok. Muszáj írnom Magdinak. Csak írok és írok, már olyan hosszú a szöveg, hogy rég nem látom az elejét, nem is tudom, hol kezdtem. Fáradt vagyok átolvasni, csak rányomok a küldés gombra, jó éjszakát kívánok Pisztáciának, és újra elalszom.
– Lotti! Gyere, sütöttünk palacsintát – szól be anya a szobámba.
Palacsintát?! Tényleg azt hiszik, ettől jobb lesz? És mi az, hogy sütöttünk? Apával nem is szoktam találkozni reggelente.
Mindenesetre ezek szerint reggel van, vár az árulás palacsintája, öt üzenet Magditól és az új valóságom, ami mindennél rosszabb, amit valaha is el tudtam képzelni.
– Mit szólnál, ha ma én vinnélek suliba? – kérdi apa valami egészen értelmezhetetlen arckifejezéssel.
– Nem dolgozol?
– Ma nem.
– Hogyhogy? Mégis kirúgtak?
– Nem, csak megnézek néhány lakást, hogy…
Micsoda? Máris elköltözik? Nem akarom, hogy elmenjen, ez az otthona! Most mit csináljak?
– Mi lenne, ha elutaznátok telelni? Engem nyugodtan hagyjatok itthon. Nem gond, megleszek. Vagy átköltözöm addig Magdiékhoz! Vagy Zsigmond papához!
– Lotti, nem szeretnénk telelni. Azt szeretnénk, ha rendeződne ez a helyzet – mondja anya, miközben elém tol egy csomó amerikai palacsintát.
– Úgy, hogy apa elmegy? És akkor mi lesz?
– Nem tudom még, mi lesz, de…
– Megmondom, mi lesz! – kezdek bele a villámmal hadonászva, de aztán rájövök, hogy amit mondani akarok, nem is olyan rossz.
Apa elköltözik, és akárhányszor kimegy a konyhába, és nem találja ott a százdarabos bögregyűjteményünket, elfogja a honvágy, összeszorul a szíve, és átkozza a napot, amikor úgy döntött, feladja ezt a családot. Anya közben itthon szomorkodik, valahányszor ránéz a ruhásszekrényben apa térfelére, ami kong az ürességtől, beléhasít, mekkora hülyék voltak, hogy szétmentek. Jobb, ha nem mondok semmit. Ez beválhat. Ha nem hallgatnak rám, majd a saját bőrükön megtapasztalják, milyen a különválás.
– Na? – néz rám kérdőn anya.
– Semmi – mondom, és a villámra tűzök egy hatalmas darab palacsintát.
Sajnos túl finom, így hát kelletlenül, de az egészet megeszem.
