A Varázsló eltöri pálcáját

Tavalyelőtt ősszel nálunk is megjelentek a legelső HMM-füzetek, e maximum 40 oldalas minikönyvek az angolszász Chapbook-ok mintájára, amit a sorozat szerkesztői – André Ferenc és Vajna Ádám – a könyvkiadás „kislemezének” szánnak. A szerkesztők szakmai kompetenciáját jelzi, hogy egyik debütkötetként Sirokai Mátyás verseit választották, egy olyan fiatal szerző könyvét, akit teljesítménye alapján joggal tekinthetünk máris klasszikusnak.

Sirokai Mátyás jelenség. Zenész, költőguru, családapa. Felcímkézni gyakorlatilag lehetetlen, mert képtelenség besorolni bármilyen költői iskolába, hisz senkinek sem az „utódja”, és nincsenek felmutatható költőelődjei. Mintha az űrből pottyant volna közénk. De talán nem is közénk, lármás emberek közé, hanem a természet végtelen titkokat rejtő templomába, melyben évezredek óta bolyongott megannyi költőepigon és költőzseni, andalogva vagy eltévedve a sünsűrűségű rengetegben, talán átölelve a százéves fákat..., de megmászni őket, denevérpózban csüngeni rajtuk, meghallgatni lélegzetüket... fává válni: mindez nem jutott eszébe korábban senkinek sem. Sirokai végtelenül finom költői nyelvet használ, és e verbális „felshek” megalkotás során komolyan veszi, hogy „Kezdetben vala az Ige”, így minden létező entitás e teremtő Ige ragozásának eredménye, ergo: a verbalitás nála valós teremtőerővel rendelkezik. De: „A nyelv, az első mágia nem tudta sem nevekkel, sem számokkal követni az idegen masszívumok préséből kilökött, degenerált bolygótömböket, amelyek valójában csak sejtek a sötétség átfoghatatlan, enyésző testében. Az űrbe lépve ki kellett terjeszteni a nyelv határait, mintázatokat keresni a káosz gyűrődéseiben, fogalmat találni az üresség női princípiumára, mely vulkánként okádja magából az olvadt égitesteket.” (A káprázatbeliekhez (18), 2015)

Első két epikus kötete egyfajta szakrális kinyilatkoztatásokkal sűrűn átszőtt diptichon, melyek címzettjei saját „sámánként” választott népei: A beat tanúi és A káprázatbeliek. Harmadik kötete – Lomboldal (2020) – élesen elkülönül tőlük: textúrája kevésbé sűrű, mondanivalója sokkal személyesebb. Sirokai ebben a kötetben kezd el „növényleni”, azaz: részben kivonva magát az emberi társadalomból, egyre magasabb fákra mászni, érezni az élet áramlását a fatörzsekben, a „Semminek Ágán” Batmanként csüngve elmélkedni...

Legújabb kötetében – Egy szikla arcát (2023) – a „növénylés” folytatódik, de nyelvileg még tömörebb formákat öltve. Olyan lesz, mint egy lehántolt faág, illetve kiterjed a szervetlen létezők: sziklák és kövek világára. Sirokai komolyan veszi a „Dolgok Parlamentjét”, melyben minden létezőt megillet(ne) valamiféle érdekképviselet. Ám e végsőkig letisztult objektivitás rejtett alanyisággal párosul, ami talán abból fakad, hogy a Lomboldal kötet fából préselt hasábjain Sirokai fái azonos fogalmi szintre kerülnek a hieroglifákkal: fára írni fákról olyan hieroglifákat, melyeket olvasóként talán csak denevérpózban lógva tudnánk dekódolni. Az új kötetben olvasható sziklák szintén hieroglifák: évmilliókkal korábban rengő erdők és tengerek hieroglifái, így új verseiben Sirokai lényegében a Lomboldal fáinak őseit érinti meg:

„Őket is eldúdolta a föld,

a hegy gyomrában

szilánkokra törtek,

de néha még felismerhető

egy hang, egy dobbanás,

ahogy állóhullámmá

lassul

csikorogva

ez az emelkedő,

földmélyi

ária.”

A mostani kötet másik újdonsága, hogy e nyelvi és tartalmi kierjedés során a versekben Sirokai szűkebb mikroszférája is megjelenik. Nemcsak a sziklák emberarcát szeretné megérinteni szavaival, de saját családjának – „e humanoidok” – szeretett arcvonásait is, amelyek természetesen maguk is hieroglifák. Sirokai családi lírája így egyszerre meghitt és szókimondó, melegség és elidegenedés elegye itatja át:

„A gyerekek fénye

még álmukban is

betölti a szobát.

Csak a melegét érezni,

a puha, langyos testek

lencseillatát. Idegenek

születésüktől fogva,

pedig valami verdes

bennem, hogy elfeledtesse [...]”

Ebben a nyelvileg folyamatosan inflálódó költői univerzumban a teremtő Ige is szüntelen mozgásban van, mintha egy nyelvi dominót indított volna el az első két kötetet átható teremtő ősmozdulat, és e nyelvteremtő Ige már nem akarna mást, mint testet ölteni, mint Jézus Krisztus. Sirokai számára a szavak többé nem érik be szótári és hétköznapi jelentésük szűkös ketrecével, és szó szerint akarják megérinteni olvasójukat:

„Megérinteni szavakkal,

ami inkább érintés

mint szó szeretne lenni.

[…] Válhatok-e annyira

tapintássá, hogy

érezzem a fal mögötti

dobogást.”

Így lehetséges, hogy Sirokai új kötetének egyetlen „hibája” egyben legnagyobb erénye is: e tömör verstömbök olvasása során nem gyönyörködhetünk a Sirokaitól megszokott szómágia sámánként igéző csodájában – a Varázsló eltörte pálcáját –, ám minden egyes hétköznapi szó önálló életre ébred, mint az egyiptomi hieroglifák a piramisban. És ha már Shakespeare: végső lelkigyakorlatként érdemes párhuzamba állítani Shakespeare és Sirokai végtelen finomságú álom- és árnyéktextúráit. Shakespeare úgy definiálja a nagyravágyót a Hamletben, mint akinek egész lénye egy álom árnyéka csupán. Tehát az álom is vethet árnyékot, értelemszerűen még önmagánál is halványabb textúrával. A viharban pedig ezt mondja Prospero:

               „[…] Olyan szövetből
               vagyunk, mint álmaink, s kis életünk
               álomba van kerítve...” (Babits Mihály fordítása)

Sirokai kötetének utolsó lelkigyakorlata a nagyravágyás és talán a Narcisszusz-mítosz tökéletes ellenpontjaként magába mélyedve igyekszik megérinteni e légies textúrákat:

Lekapcsolt

fejlámpa

fénye mellett

próbálom kitapintani,

amit a talajtükör

mutat belőlem.

Sirokai Mátyás: Egy szikla arcát. Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2023., 36 oldal, 1200 Ft

Főoldal

2025. április 03.

Vissza