Olvasónapló


__rintetlen__l.jpg 

 

Petrusák János

 

 Mindennapi szomorúságok - Oláh András

költészete

 

A szomorúság, méghozzá a nagy-nagy szomorúság az első szó, amely az eszembe jut Oláh András több művét vizsgálva, legyen az vers, dráma vagy prózai munka. Egy rövid válogatás versesköteteinek címeiből: Elfelejtett színek requiemje; Üzenet Orpheusnak; Álarc a csönd; Egy filmszalag vége; Gyalogáldozat; Anyagfáradtság; Idegen test, vagy a legutóbbi, a 2017-ben megjelent április bolondjai – itt így, csupa-csupa kisbetűkkel a cím fájdalmat takar. Amikor pedig a címlapokat nézzük, azok ezt a fájdalmas szomorúságot húzzák alá. Testetlen, pedig test által lett árnyékokkal, alakkontúrokkal, az ég felé markoló kezekkel, vagy a koldussal egy plakát közelében. S a plakát Godot-t hirdeti. (Bár ez Art Gallery.) Mégis, azt a Godot-t, akire várunk, de nem jön el. Sosem.

Válasszunk ki egy kötetet! Én Oláh András verseskötetei közül az Érintetlenül címet viselőt veszem kézbe, nem csak azon egyszerű oknál fogva, hogy ez (is) megvan nekem, hanem mert ezt a kötetet dedikálta számomra legutóbb az alkotó.

Nem igaz, hogy a mű és művek vizsgálatánál csakis az alkotásra kell koncentrálni! Az alkotásban ugyanis, ha nem ismerjük személyesen, akkor is benne van, mert benne kell lennie az alkotónak. Az érzéseinek s a kornak, amelyben ezeket az érzéseket átéli.

Most, egy kissé hátrébb lépve az alkotástól, pillantsunk az alkotóra. Oláh Andrással a legutóbbi Ünnepi Könyvhéten találkoztam Budapesten, a Vörösmarty téren. Asztala előtt hosszú sor, elárulhatjuk, nagyon sok, lelkes rajongó, amely tény büszkeséggel tölthet el bárkit. Amint András felismer (mivel már több éve, vagy Nyíregyházán, vagy itt, a Vörösmarty téren együtt, ha nem is egy asztalnál dedikálunk), halvány, nagyon halovány, s nagyon futós vendég-mosoly suhan végig az arcán. Majd, mivel már többen toporognak mögöttem, nekem ajándékozza a HUNGAROVOX Kiadónál 2008-ban napvilágot látott kötetét azzal az instrukcióval, hogy figyelmesen olvassam el.

Ezt, bár azóta nem egyszer cselekedtem, most újból megteszem. Hiszen a jó írásokat többször kell olvasni!

Miért jó Oláh András? Mert nem takarja saját énjét, nem takarja világlátását, érzelmeit. Felvállalja önmagát, fel szomorúságát, bánatát, amely majdnem minden versében ott lüktet. De nem csak ez! Nem csupán a szomorúságot lehet észrevenni, hanem a bánatos fájdalom mögött az embert. Aki nem csak az alkotó! Hanem mindenki, legyen az férfi vagy nő, idős avagy fiatal, most boldog, vagy éppen szomorú, bárki, akinek érzelmei vannak. S akinek érzelmei vannak, azt érinti meg más érzelme: így fedezhetjük fel őbenne, az általa fogalmazott gondolatokban önmagunk. Ki nem gondolt gondolataink, még meg nem élt, csak bujkáló érzelmeink. Ez a nem nyílt, nem ordító, nem világgá szenvedő, hanem csendes, beletörődő szomorúság Oláh András költészetének legnagyobb erénye. Nem kell nagyon kutatni az okokat, ezek az okok ott vannak mindnyájunkban.

„azt álmodom

kinyitja szemem a sötétet:

azt álmodom, hogy élek…”

 

Vagy ilyen sorok, hogy: „egyre kevesebb hely jut nekünk: / fiókjaink megtelnek a múlttal” „…ránk hűlnek az éjszakák” „maradék vagyunk mi is”.

A múló, a könyörtelen határozottsággal múló idő szavain túl a megjelenő betegség: „fölújítanak – fölállványoznak / mint a renoválásra váró házakat”. Az elvesző társ: „arcod hidege mögött fölsejlik az idegen”. A kapcsolat vége: „eltűnök hát belőled mint homokórából a perc”.

A változás, amely változtathatatlan: „tulajdon árnyékunkban botladozunk”. Szembenézni önmagunkkal és a világgal: „a mérgezett levegővel”. Mert mi „az alkalmatlanok provinciája” vagyunk.

De Oláh András nem sematikusan általánosít az egyénből a társadalomra, amely sok költőnél megtalálható, nem mentségeket keres, ha neki valami nem sikerül, akkor nem benne, hanem a társadalomban van a baj. Nem! Ő a többet-jobbat akaró közösségben látja a vágyat, az egyénekben, ahogyan önmagában, és akarja, hogy más is lássa meg őbenne: „reménykedem, hogy találsz valamit bennem”.  De a remény mellett ott a lüktető kétség: „bámulod az ismeretlent”.

A kötetből még végtelen idézhetnénk, viszont minden egyes gondolattal csak az előzőket húznánk újból és újból alá. Mégsem megunható, mégsem könnyen letehető az igényes, vékonyka kötet. Amelyben nem egy élet nem egy szomorúsága benne van. Meg az is, hogy az ember – különösen, ha költő – nem hagyhatja magát!

„Troppauer Hümér hátrahagyott írásaiból

… adj erőt szép kantinosném

az öklöm lesz a kritikus

sivatagi homok a szó

- az intrikusnak pedig kuss.”

 

A szerző felénk kacsint, szomorkásan felnevet. Tegyük ezt mi is, s lássuk meg a szomorúság mögött a küzdésvágyat, az életet, amelyben bármi lehet, még a szomorúságot elfújó öröm is. De bárhogy is legyen, legyünk boldogok, vagy kevésbé azok, Oláh András verseit olvasni kell, már csak a sok jó tanácsért. Mint például: „emberré akkor leszünk / ha a mások kudarca is fáj”.

 


 Főoldal

2017. november 11.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészébőlMarkó Béla: Bronzvilág
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Áll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túl
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA