Haragonics Zalán Áron
Nem csak zenei hangok
Dragomán György: Oroszlánkórus
A Magvető jelentette meg 2015-ben a szerző első novelláskötetét, melyet Dragomán olvasóközönsége – ismerve az író jellegzetes stílusát – nyomós okkal várhatott. Meglepetések azonban érhették, hiszen a könyv sok szempontból más, mint a szerző korábbi művei. A kötet egyik különlegessége, hogy ez az író első novelláskönyve. Habár A fehér király fejezetei is olvashatók önálló történetekként, a főszereplő Dzsátá sorsa, családjának története összefűzi azokat, laza kapcsolatban vannak egymással. Az Oroszlánkórus esetében valóban önálló novellákról beszélhetünk, melyeknek nincs közük egymáshoz (ugyanakkor mégis van: az egyes novellákon belül vannak kisebb alcímmel – zárójelben és dőlt betűvel – ellátott történetek, amelyek persze kapcsolódnak az „anyanovellához”.) Ha más szempontból tekintünk a szövegekre, akkor mégiscsak egységgé kovácsolódnak: már a fülszövegben felhívják a figyelmünket arra, amit az olvasáskor megtapasztalhatunk – a novellákat a zene fűzi össze. Zene a szó legtágabb értelmében, hiszen a zenei stílusoktól a zajokig, zörejekig bármilyen auditív motívum megjelenhet a novellában, s kivétel nélkül különös jelentőséget is kap. A kötetet már csak ebből a szempontból is érdemes többször végigolvasni: vajon milyen, ha egy kicsit megtanulunk a fülünkkel olvasni? Tudunk-e végig csak a történetekben szereplő akusztikai jelekre koncentrálni? A másik különlegesség, hogy az elbeszélői hangok és a szöveg stílusa elég gyakran változik. Természetesen pont erre a legkiválóbb egy novelláskötet, hiszen így a szerzőnek lehetősége nyílik több hangon megszólalni.
Az Oroszlánkórusban az a jó, hogy mindenki megtalálhatja benne a kedvencét; viszont biztosan állíthatom, hogy lesz kifejezetten olyan szöveg is, amely távol áll az olvasótól. Az Oroszlánkórus pont ettől lesz sokszínű és valamennyire kísérleti kötet – kísérlet arra is, hogy a szerzőnek melyik stílus „áll jobban”. Talán elfogultságból mondom, de szinte az összes. Ha viszont nem az egyes szövegeket nézem, hanem a kötetet magát, joggal állítható róla az is, amit már korábban mondtam: kísérleti, nem lehet „ugyanolyan élvezettel” olvasni az összes novellát. Azok a novellák, amelyekben az elbeszélői hang egyesül a történet főszereplőjével egyes szám első személyben, hozzám közelebb állnak. A fehér király és a Máglya után Dragománnak ez a jellegzetes hangja annyira eredeti, egyedi és felismerhető, hogy erre még csak hab a tortán, ahogy mégis képes újabb és újabb E/1 hangokat felvonultatni. Ilyen például a Hevimetál című fejezet, melyben egy Judas Priest-rajongó trágár nyelvű, „szemtelen” kamasz hangján szólal meg, aki egy lengyelországi „koncertélményét” meséli el elég sajátos stílusban – a srác világához teljes mértékben hozzátartozik a „bazmeg” szó kötőszószerű használata, ami így egyáltalán nem zavaró, ahogy a fonetikusan leírt angol szavak sem. Az Adrenalin című novellában az elbeszélő egy „izomagyú” figura tipikus hangján szólal meg – az alakot szétveti belülről a pörgés, az energia, ennek megfelelően válik őszintévé a feleségét leordító, az életből és saját magából is kiábrándult biztonsági őr monológja. És akkor a számomra talán legnagyobb meglepetés: az egészen őszinte, elkeseredett női hangok a Cry me a river című novellában – melynek alfejezeteiben az elbeszélő egy-egy énekesnő hangján szólal meg a színpadra lépés előtt. A tizennégy éves lámpalázas kislány, a közvetlenül a koncert előtt elhagyott nő, a fia felnövésére rádöbbenő anya, vagy a súlyosan beteg, utolsó fellépésére készülő énekesnő – rövid, egy-két oldalnyi monológok, mégis sorsok szeletjeit ismerhetjük meg belőlük. És akkor a saját agyát óraművé alakító, találkozóját tudományosan vizsgáló „szájbergyerekről” (a 21. századi fiatalság torz képe a Poszthumán randi című novellában), vagy a Magyarországra költöző, anyósa által kirekesztett El Salvador-i nőről (Limon con sal című novella) még nem is beszéltünk. Ezek az elbeszélői hangok is úgy áradnak, mint a zene, a szerző jellegzetes, akár oldalnyi mondataiban. A gyermek és a kamasz hangja is ismét telitalálat, elég csak a Vasvonó, a Húsleves vagy a Füles fotel című novellát említeni. A mindentudó, E/3 elbeszélő is megszólal néhány novellában: habár úgy éreztem, ennek nagy jelentősége nincs – az elbeszélő annyira együtt lélegzik a történet főszereplőjével, mintha annak hangján szólalna meg. Ilyen a Puerta del Sol Ferenczije, vagy Karcsika. (Talán az egyik kivétel a Szeánsz című novella, ahol az elbeszélői hang a leginkább kívülállóként tekint az eseményekre.)
Összességében azt mondhatjuk, amit a könyv elolvasására csábító fülszöveg is: az Oroszlánkórus a bátorság könyve. Már csak abban az értelemben is, hogy a novellák sokszínűségéből adódóan fennáll a kockázat a széttördeltségre, mégis, ezeknek az elbeszélőknek, főszereplőknek az őszinte hangjai és a történetekben lüktető zene egyben tudja tartani a szerzőnek ezt a minden szempontból különleges kötetét.
Dragomán György: Oroszlánkórus. Magvető, 2015.
