Somi Éva
Titkokat nyomozni
Grecsó Krisztián olvasói, követői a szemük előtt fejlődő írói pálya eddigi legjobb darabjának tartják ezt a nemrég megjelent könyvét, melyben ismerős témák, motívumok, figurák köszönnek ránk, ismerős a hang, a látásmód, ugyanakkor termékeny és előremutató új elemek és módszerek is megtalálhatóak benne.
Már mindjárt az eddig nem alkalmazott mozaikos szerkesztéssel sokat nyer a szerző: egyrészt munkára készteti az olvasót (küzdjön csak a megértésért!), másrészt íróilag is profitál. Lemondva a linearitásról, a kisebb-nagyobb színes, általában sötét tónusú mozaikkockákból összeáll egy nagyobb tabló. Minden egyes fejezet önálló novellaként is megállja a helyét, de amint az olvasó rájön, hogy összefüggés van közöttük, onnantól követi, követnie kell a cselekményszálakat, a szereplőket, életük egy-egy eseményét, sorsuk alakulását. Vagyis akár a mozaikkockákból kirakott mozaikképet, akár a novellákból építkező regényt nézzük, egyaránt a rész és egész harmonikus viszonyáig jutunk, és ez prózapoétikai szempontból is pozitívum.
A Károlyi, a Szoloványi, a Dániel, a Szél és a Darida családok egyes tagjait két örök emberi dolog, a halál és a szerelem közelíti vagy távolítja egymástól; együttes ábrázolásuk egyben ősi toposz is. A szerelem féltékenységgel, vágyakozással, nyers szexualitással, a halál pedig brutális gyilkosságokban mutatkozik meg: ártatlan, megcsonkított áldozatokkal, ismeretlen tettessel vagy tettesekkel. Nyomozás folyik, az a rendőr, aki a gyilkosság idején éppen csak elkezdte a pályáját, és a látottak hatására kórházi kezelésre szorult, még évtizedek után is keresi a gyilkost. A szerző eddigi regényeit is igyekezett izgalmassá tenni, de a szerelmi motivációval fűszerezett krimielemekkel sokkal többet nyert, mint korábban az alkohol-és drogmámor okozta hallucinációk, látomások beépítésével. A nyomozás izgalma, a gyilkosság részleteiből, tanúvallomásokból következtetni az elkövetőre logikus gondolkodást kíván, vagyis az olvasó többszörösen is aktivizálva van.
A Jelmezbál cím – ha nem is túl eredeti – szintén nagyon olvasóbarát. Egyszerre közérthető (ki ne lett volna már legalább gyerekkorában jelmezbálban?), és ugyanakkor mélyebb értelmezéssel megfejthető, ismeretelméleti kérdéseket feltevő metaforikus cím. Elrejtőzni és megmutatkozni, mindkettő jellemző az emberre. A vágyat, hogy ismerjék meg az igazi énjét, arcát, Adynál szebben és tömörebben senki sem fogalmazta meg: „Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak” – és az ellenkezőjét is, ugyancsak a Szeretném, ha szeretnének című 1909-es kötet nyitóversében: hogy senki se ismerhesse meg, maradjon csak „fenség, / Észak-fok, titok, idegenség”.
Az elrejtőzést maszkok, álarcok, jelmezek szolgálják, ezek nélkül a színházművészet sokáig elképzelhetetlen lett volna. Más művészeti alkotásokban is nagyon népszerűek az álarcos, maszkos, jelmezes figurák (pl. Zorro, Fantomas, Fatia Negra, az Operaház Fantomja, Batman, Pókember). Egész népünnepélyek épülnek arra, hogy – ha csak rövid időre is – az emberek jelmezek mögé rejtőzzenek, mint pl. az évszázados múlttal rendelkező riói vagy velencei karneválokon. Ha karnevál, akkor Bahtyinhoz fordulhatunk elméleti ismeretekért, ha pedig a művészi megoldás érdekel, Hamvast olvassunk. De ez már túl van a jelmezbálon, a karnevál több, mélyebb, még ha a rokonság nyilvánvaló is.
Grecsó könyvében ki a titkokat nyomozza, ki saját identitását keresi, a kettő gyakran együtt jár. Vera pl. okkal érezhette úgy, hogy nemcsak a neve, hanem eddigi élete sem a sajátja, ezért végre meg akarja találni az igazi anyját, hogy saját identitására is rátaláljon, és válaszoljon arra az egyszerű kérdésre: ki vagyok én? Az igazgatónő meghívja a gyermekotthon jelmezbáljába, kölcsönösen előnyös alkut ajánlva. Vera hosszas vívódás után elhatározza, hogy eleget tesz a meghívásnak. A befejező és talányosan nyitva hagyott képsor szerint azonban csak az ajtóig jut: „odabentről édes szag és verejték bűze árad ki, a plafonon mindenütt girlandok és csillogó díszek, csillagok és üveggolyók, nyílik az ajtó, tárul fel a ragyogás, amikor elmegy az áram, sötétségbe borul minden, és egy pillanatig, a dermesztő sikítás előtt, gyönyörű csönd lesz.” Ragyogás és sötétség, sikítás és csönd – szép befejezés.
Egyébként a Jelmezbálban senki sem visel álarcot, jelmezt. Mégis mintha mindenki abban járna. Így a kérdés ugyanaz: megismerhető-e valakinek (bárkinek) az igazi arca, az igazi énje. Vagy mindenki elfedi azt, és alakoskodással próbál megélni, túlélni? Így tágul a cím metaforikussá: a világ mint jelmezbál.
Nemcsak a második fejezet címe – Barbárok – árulkodik Móricz hatásáról, a történetek mélyén is meg-megszólal ez a hang, a barbárság, primitív hiedelemvilág, elmaradottság szólama, melyet olykor lírai szépségű mondatok ellenpontoznak. A sötét tónus azért is nyugtalanító, hiszen bár maga a gyilkosság a hatvanas években játszódik, a cselekményszálak a jelenbe nyúlóan szövődnek és fonódnak össze, a szerző életének is fontosabb helyszínein: Békéscsabán, Budapesten és Sáraságban (tudjuk, hol). Érdekes tehát ez a jelmezbál: nincsenek jelmezek, de vannak kérdések és vannak titkok. És ami a legjobban hiányzik, az a vidámság, a karneváli forgatag, a móka, kacagás. Hogy helyette vannak-e válaszok, kiderül-e az igazság, megoldódnak-e a rejtélyek, megtudjuk, ha elolvassuk a regényt. Kacagni akkor sem fogunk.
Grecsó Krisztián: Jelmezbál, Magvető, Budapest, 2016.
