Demus Zsófia
A csend lehetőségei
Csender Levente: Murokszedők, Magyar Napló, Budapest, 2013.
Tehetetlenség és tenni nem akarás: ez jellemzi leginkább Csender Levente Murokszedők című kötetének hőseit, akiket csend, belső némaság és kibeszéletlenség vesz körül. Csender pozíciója ebben a kötetben egyedi – ahogy erre Ferdinandy György ajánlása is rávilágít a fülszövegben –, rólunk, „hazaszakadtakról” ír, olyan idegenként (Erdély krónikásaként), aki nem is olyan messziről jött idegen, hogy megmutassa, milyennek lát minket, anyaországbelieket.
A Murokszedők tíz jól felépített, már-már kimért novellából álló sorozat, ebben rejlik előnye és hátránya is. Pontosan adagolt történetekről van szó, melyek a kötet rövidsége miatt is gyorsan olvashatók, befogadhatók, ennek ellenére helyenként monotonná válnak. Ezt az egyhangúságot ellensúlyozzák a különböző elbeszélői hangok; a kétségbeesett, kimért női hang, az unoka hangja, Hendrix hangja, melyek közül otthonosan válogat. Bármennyire is különbözőnek tűnnek az egyes szövegek elbeszélői, néhány vonásukban mégis megegyeznek: kívülről közelítenek, végig objektívek maradnak, nem céljuk ítéletet kierőszakolni a befogadótól, csak közvetítenek. Ezzel azonban azt is elérik, hogy sokszor nehezünkre esik bármilyen tanulság megfogalmazása – csak az élet van, de az kegyetlenül.
A Tenisz című novellában például egy nő tenyeres-fonák élete rajzolódik ki. Gyerekek, álmok, férj és az ott ragadt anyós. Minden bekezdés egy újabb szerva az életben, melyet kifulladásig hajt. Ugyanilyen reményvesztetten küzd Sarolta is (A folt), hogy újra kinőjön tarkója körül a haj, melyet a fodrász a dauer során leégetett, bár az is lehet, hogy mindez csak az asszony képzelődése. A megélhetésből adódó nehézségek, a választás hiánya, a törvény átértelmezése (Előzetes), az át nem élt életek megnyugtatásként mind a csendet követelik, hogy beborítsa őket, és a homályba vesszenek. Egy többgyermekes anyuka az öngyilkossági kísérleteiről beszél lánya tanárának: „– Most voltam öngyilkos – kezdi a történetet (nem drámázni akar, nem rémisztgetni vagy sajnáltatni magát, csak mesél, kimérten, higgadtan, s ami még meglepőbb, mosolyogva).” (Egyszer majd el kell mondani, 7.) Ez a hozzáállás, ez az attitűd végigvonul a köteten, ehhez igazodik Csender stílusa is, csak mesélni akar, megmutatni, hogyan élünk. Ugyanakkor ez a hozzáállás jellemzi a kötet szereplőit is, néhány drámai vonást félretéve a legtermészetesebb módon hiúk, kicsinyesek és önzők, éppen ezért nem okoz semmiféle vívódást a befogadóban, hogy kezelje őket, hogyan álljon hozzájuk.
Többnyire kétféle céljuk van: túlélni vagy várni; várni, hogy kiszálljon belőlük az a makacs élet. Bár mindkét hozzáállás hasonlónak tűnik, az előbbiben sejthető valamilyen elcsépelt remény képzete, míg az utóbbinál már ez sem lelhető fel. A környezet, a táj, a hovatartozás azonban mindkettőben nagy szerepet játszik, és kijelöli a hangulat, az atmoszféra határait, melyek közül sem a szereplő, sem a befogadó nem tud szabadulni. A csend itt már tapintható: „én segítettem volna, ha tudok, de nem tudtam, mit csináljak, csak azt láttam, hogy iszonyú kínok gyötrik, mert rájött, hogy most már nincs tovább, a szavak nincsenek, ha nincsenek kimondva, csak ott belül őrlik, amelyek egész életében őrölték, csak némaság van, s a kibeszéletlenség, és akkor az öreg elkezdett sírni.” (Ülni hiába, 74.)
A történeteknek van ugyan végük – ahogy az Ülni hiába című novellában is elhangzik –, de nincsenek befejezve, és nem is lesznek soha. A szereplőknek a legtöbb esetben még a feloldó halál sem adatik meg – az őket ért igazságtalanságokkal kell továbbélniük, csendben. A változtatás lehetősége egyikük számára sem adott, vagy önmaguk, vagy a körülmények miatt. A csend mégis ad valamiféle feloldást, megnyugvást; békét sugall, amire Csender különösen figyel, már-már sok esetben a forma részévé válik, amivel a kötetben megjelenő kisemberek történeteihez is közelít. Mégsem mondhatjuk, hogy ez teljesen róluk szól, hanem sok esetben az olvasóról, hogy hol találja meg a csend lehetőségeit.
