Dominka Ede Harald
Utazás az ember középpontja felé
Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra, Magvető Kiadó, 2015
Réz Pál 2008-ban jó szerencsét kívánt a tehetséggel, mondanivalóval, világgal, tudással, technikával rendelkező novellista Szvoren Edinának, aki két évvel később meggyőző elsőkötetes lett a Pertuval, mely Déry- és Bródy-díjban részesült. Ennek méltatott narratív technikáiról következő kötetében (Nincs, és ne is legyen, 2012) a szerző a leírásra váltott. Ehhez hasonlít 2015-ös legutóbbi könyve is, Az ország legjobb hóhéra.
Ma, amikor a Jupiter körüli utazás messzeségéig jutott a technika, az írók ezt kiegyensúlyozandó feladata az expedíció, a belsőnk, az emberi kapcsolatrendszerünk kevésbé feltérképezett részeinek feltárása, hiszen Jupiter, „Messzebb te se vagy, / Mint egymástól itt a földi szivek!” Mint Tóth Árpád, Szvoren sem láttatja lelki belsőségeinket túl szemrevalónak. De ez csak a tárgy, a mód a lényeg: minderről sokat csámcsog a média is, de olyannyira tele közhellyel, hogy nincs kedvünk vele foglalkozni. Annál nagyobb lelkesedéssel fogadhatjuk a reális szempontból szemlélődő egyedi, művészi megközelítést. Az utóbbi szó a legfontosabb: ahogy a Saul fia hanghatásokkal és képekkel tudja közel vinni a témához a nézőt, Szvoren leírásmódja vezet ugyanilyen közel a látszólag lerágott csonthoz. Olyan közel, hogy lélegezni is nehezen tudunk. A mondatok hosszúsága eredendően a tüdőkapacitáshoz igazodott, azaz az egy levegővétellel elmondhatót tartalmazzák. E rövid mondatok viszont az odapréseltség következményei. Az írónő mást is tesz olvasójával, feladatot ad neki, fugázómesterré teszi: e mozaikkocka-mondatok gyakran hézagosak, az olvasás folyamatában kell összeilleszteni őket, hogy a végén pár lépést hátrébb lépve jól lássuk a képet.
A hiány más megnyilvánulása, hogy a novellák más és más elbeszélője olyan alapvetőnek vélt sajátosságaival sem lehetünk sokszor tisztában, mint amilyen a nem. Ahogy Nádas Péternél, itt is kitör a karakter a nem kereteiből. Az elfedett és megmutatott is hangsúlyos; bizonyos szavak jelentősége is: olykor szereplő állapítja meg az elbeszélőről, hogy túl sokszor használ egy-egy szót: „nagyon” (Limanova tér), „gyönyörű” (És én?), „persze” (Dánék). De problémát jelenthet a keresztnéven nevezés (Limanova tér), az apának szólítás (Anyánk teleszkópos élete), az anya: „Ez a magas, pomádészagú nő...”, „Ez a kemény mellű TB-ügyintéző...” (Munkanéven ember), de a „bátyó” is különleges státuszú (Maruzsálem).
Visszatérő motívum a félelem olyan emberi viszonyokban, ahol a legkevésbé várnánk, az önbántalmazás, amikor lehetetlennek tűnik a problémamegoldás, az érzelemkifejezés. Az olvasó feszültsége feloldódhat a humorban, például amikor az elbeszélő anya szerint Marilyn Monroe-ra hasonlít a fia (Trifánné, kedves), vagy a szépségben, mondjuk, a könyv végén. Az erős és még erősebb hangú novellák között talán a legerősebb a kötet címadója, az utolsó. Nem Az ország legjobb hóhéráról szól, hanem a szomszéd nőről, akinek nem lehet gyereke, ellentétben a címszereplővel, aki mikor szórakozni megy, odaadja a szomszédéknak a babát. Csecsemő ilyen szép leírása is kuriózum, de ez is csak eszköz, ahogy a hideg falon hallgatózás is (amely szintén visszatérő motívum). A nő gyerek iránti vágyánál nemigen van szebb, ezért különösen nagy teljesítmény az írótól, hogy ezt tisztán ábrázolta, giccs- és fájdalommentesen.
