Györffi Réka
Az árvaság felfénylő stigmái
„Ezért az ember lelkét soha nem törheti meg létének ezer, gyilkos
árvasága. Elbújik, de nem hal meg a szíve.
Meghal, de feltámad. És országának nem lesz vége. Ámen.”
(A kegyelem körsétája)
Bagi Iván nyolcadik megjelent kötete, A hűség árvája (Jaffa Kiadó, 2015.) válogatás a szerző prózai műveiből. A kötetben szereplő darabok szépirodalmi igénnyel íródtak, ám olykor – főként a párbeszédes részeknél – a nyelv hétköznapi, esetenként az argó síkjára ereszkedik a szerző. Igen jól ötvözi a napló műfaját az elbeszéléssel, a letisztult szöveg arra enged következtetni, hogy e munka hátterében is több száz oldalnyi ki nem adott szöveg lappanghat.
A kötetbe gyűjtött fiktív történetek egységes hangvételét erős drámaiság, már-már kényszeresnek tűnő vallomásosság jellemzi. „Csak egy másodpercre bukkan fel a magány reális lehetősége a láthatáron, és én rögtön elvesztettem a talajt a lábam alól… Egzisztenciális ösztönöm harmóniára törekvő katalizátora hirtelen leállt, mert minden előzetes jel nélkül eltűntek belőle a legszükségesebb illúziók.” (A jó)
Bagi minden mondatában tetten érhető a harc a figyelemért, a kimondás véghetetlen kényszere. Jól él a travesztia eszközével, a női szereplők, Ildikó és Niki alakja (előbbi A jó, utóbbi A játék csodája című történet hőse) elbeszélő pozícióban is felettébb hiteles. Szereplői személyiségjegyeiket tekintve ugyanolyanok, mint bárki más, emellett az árvaság egyetemes sorsának jegyeit mutatják fel: életrevalóbbak, mert erre rákényszerülnek, ártatlanok, érinthetetlenek, a külvilág nem férhet legbensőbb valójukhoz. Mivel nincstelenek, mindig marad bennük valami értékes és ösztönös, amit nem vehet el tőlük senki. Esendőek, olykor kegyetlenek, valódiak. A Stockholm-szindrómához hasonló tüneteket mutató, felnőtt Ildi visszagondolva kamaszkorára, szeretettel emlékezik egykori nevelőapjára, Bálintra, aki verte, bezárta és kihasználta őt. Móricz Zsigmond Árvácskája így fogalmazza meg ezt a szentségbe hajló kiszolgáltatottságot: „Kedves bácsika, én is olyan vagyok, mint a Jézus, mert nekem is az Állam ad sebeket a kezeimre és a fenekemre, mer az Állam adott oda Zsabamárinak, hogy verjen.” A Móricz-történet játszódásának idejében úgy, mint a jelen kötetben szereplő történések idején, az okozza a legnagyobb bajt, hogy az árván maradt gyermekek gondját nem megfelelő felnőttekre bízták, akik pénzért és szeretet nélkül vállalták a dajkaságot, hogy aztán kölcsönös idegenséggel, bizalmatlansággal osszák meg otthonukat, életüket az általuk felelőtlenül befogadottakkal. Így a szocializáció és az épülő önazonosság alapja sérül, mert a szerencsésebb sorsúak egy mindent elfogadó és adni tudó szeretetkapcsolatra alapozzák érzelmi életüket.
A Mindenki megvan című történet azt példázza, tehetünk egymásért valamit, az elbeszélő saját felelősségének érzi szeretetével fenntartani a környező világot. „Mindig ettől félek eszelős idiótasággal: hogy nehogy valakinek baja essen… Végigvizsgálom az egész környéket, csak, hogy továbbmehessek végre, lecsillapodva, szabályosan elkönyvelve a megnyugtató tényt, hogy most nem ártottam az égvilágon senkinek.” (Mindenki megvan)
Mindennapi imáival és megőrző rágondolásaival tartja fent Bagi elbeszélője, Tamás a világ rendjét, kényszeres felelősséget érezve azok iránt, akik körülveszik, és akikre rossz sors várhat, ha már nem gondol rájuk. Szinte gyerekesen naiv nézőpontból megközelítve, a szó és a gondolat mágikus hatalmát hirdeti a szerző. „A szememmel hosszan követem azt a púpos hátú, reszketeg, öreg nénit a körúton… Vigyázok rá és megáldom, holott nem lenne hozzá jogom.” (Mindenki megvan) „A rendedben olyan vagyok, amilyennek formáltál, / nyomtál, csak malac pocak nélkül. / Spermás bolhák ugrálnak az ágyban, / a lepedőm egy merő putri…” (Utolsó Odetthez)
A hétköznapi rendszerességgel ismétlődő tragikus történéseken átcsillan a humor, és ilyenkor az eddigi összes görcs kioldódik. A lírai hangvétel a trágársággal, a testi és lelki nyomor tespedtségével kiegészülve mindig a fényre, az elfogadás feloldozására vágyakozik. A túlélés legfőbb eszköze a nevetés, és a játék sem idegen ettől a társtalanságra kárhoztatott (szöveg)világtól.
Bagi Iván: A hűség árvája, Jaffa Kiadó, 2015.
