Nagygéci Kovács József
Egy nagy film forgatókönyve
Bereményi Géza Versek című kötetéről
„Nagyon nehéz nekem a Bereményiről írni” – mondtam ezt nemrég egy bölcs barátomnak, aki könnyed válaszával megbiztatott: „akkor megvan az első mondatod”. Biztos vagyok benne, hogy neki is eszébe jutott, hogy ami nehéz, az mondjuk „földhöz lapít”. Bereményi-szövegekben gondolkodni, aztán ezt leírni napi rutin. Ennek elkerülése csak egy a nehézségek közül. (Eleve nehéz eldönteni, hogy mi a nagyobb modorosság: Bereményi Cseh Tamásnak és másoknak írt szövegeiről úgy írni, hogy teleidézünk, egyértelmű és kevésbé egyértelmű utalásokat teszünk szereplőkre, mondatokra, kifejezésekre, vagy épp ellenkezőleg: úgy írni, hogy egyáltalán ne legyen egy nosztalgikus félmondat, lehetőleg kérdés, mondjuk lakóhelyre vonatkozólag, ne legyenek benne fontos női nevek, stb. Utóbbival próbálkozom, ha sikerül.) A kötettel először a hirdetésekben találkoztam: „Bereményi 70”, kötet jön, szerkeszti Szegő János, gyűjtemény, verseskötet, válogatott, egy nagy életmű nem elsősorban papíron létező darabjai: kötetben. (Miközben jelent meg az elmúlt évtizedekben nem egy kötet dalszövegekből (150 dalszöveg, A telihold dalai, Kelet-nyugati pályaudvar, stb., de olyan kötet is volt (Fodor: Cseh Tamás, 1990), ahol a versek dalként való születéséről maga a szerző mondott néhány – nyilván lényeges és ezért érvényes – mondatot.) Másodszor egy püspöki (rektori) iroda dohányzóasztalán (59. oldalnál kinyitva) láttam a könyvet, aztán láttam lefotózva a szerző kezében, interjúillusztrációként, míg végül nekem is meglett, napi olvasmányként két-három tételenként (el)olvasva. Először találkoztam a kötettel, de nem a kötet darabjaival. Mégsem mondhatom, hogy most összeállt végre az egész, hogy az eddig innen, vagy onnan ismerős, dúdolható vagy épp ordítva-sírva dünnyöghető töredékek most végre egy képet alkotnak. A kötet szerkesztési szándéka felfedezhető, az igyekezet látszik és okos, de – és ez legkevésbé a szerkesztő, a kiadó, vagy épp a szerző hibája – felesleges. (Persze, mindez egy másik gyűjtemény-válogatás olvasásakor is felmerülő kérdés, nem nóvum itt.) Épp így feleslegesnek tűnik a fejezetek címezése, szerencsésebb lett volna jellemző idézeteket keresni címnek, ahogy a reflektált olvasó magában minden bizonnyal hozzám hasonlóan meg is teszi ezt. Egyébként pedig nem árt ez sem a könyvnek, alapvetően nem lehet neki ártani, helytáll, jót áll magáért, kerek, egész, még ha a már idézett reflektált olvasat hiányol is egy-egy, számára fontos darabot. De emiatt nem háborog, tiszteletben tartja a szerző szándékát akkor is, ha minden olvasása egyre távolabb és távolabb viszi attól, hogy a szerző személyével érdemben foglalkozzon. Nem ad a Bereményi világát ismerőknek ez mostani keret többet, mint amit eddig is megalkothatott magának. Egy példa: miközben jó olvasni a hetvenes évek végén teremtett két bohócfigura, Antoine és Desiré történeteit egy fejezetben – értsd: a szövegek jól sorakoznak egymás után –, a verseket dalként ismerő fejében a belső hang az előadó hangján szól, és koncertterem, vidéki művelődési ház, szabadtéri fesztivál, mosókonyha, kinek mi lesz a keret. Úgy szólal meg, mint egy nyilván remek film megnézése (eljátszása, újra megnézése, újra és újra megnézése) után egy forgatókönyv. Több is, kevesebb is. Látni, honnan fog majd messzire jutni egy szöveg és látni, hogy egy dal milyen súllyal született bele a világba. Aki a két főhős életét ismeri, az ismerőst köszönt olvasás közben, s bár tudja, hogy sosem léteztek, örül, hogy nyomtatva, rögzítve láthatja őket, ilyen módon is visszavonhatatlanul megszületettnek. De így olvasható a kötet többi – nevezhetjük így – nagy verse is, a Micsoda útjaim, Az Antoine nagy kísérlete, a Zsebembe nyúltam, A jobbik részem, Bárány, Ady utolsó fényképe, a sor hosszú. A – talán – legsúlyosabb gyűjtemény, a Bereményi-féle szerelmi költészet a banalitás bájával és a tragédiák kimondásának erejével épp úgy hat ma is, mint születésekor, elhangzásakor, legendává válásakor. Különösen igaz bír lenni ez a fenti tétel a(z évtizedek óta nem változó mégis különbözőnek nevezett) korokról rajzolt képek pontossága, élessége miatt. És ez a titka, ha van titka, a kötetnek: az elevensége, frissessége, újdonsága. Nem a korban-időben közelebb álló szövegek jelentik a jelenkort (érezhető a legújabb versek túlreprezentáltsága), hanem az általános tétel igaz: az maradandó, ami a kicsiből a nagyra mutat, az érvényes mindenkor, ami a maga idejében hiteles. A Bereményi szövegek a nagyra mutatnak, és hitelesek. A szerző, mint bűvész, előhúz mérhetetlen nagy cilinderéből egy tárgyat, elénk teszi, hétköznapi tárgy s mégis csoda, aztán, ahogy a vers véget ér elillan minden, s ő a varázslat megszületése után megy is tovább. Hangokból, félmondatokból építkezik, tétovasága azonban tudatos, apró megfigyeléseiből monumentális tablók lesznek, sokszor dadogó hangja kiáltványt mond. Különleges és mindennapi használatra is javallható fejezet az Alakmások című, ahol a Bereményi-hősök múlt idők nagy tanúi, íróelődök, példaképek, minták. A szövegek – sokszor a megidézett szerző stílusában is megmerülve – egy, a keletkezésükkor érvényes olvasaton túli, örökebb érvényű igazságokkal teli olvasatot adnak. Utóbbit jól szemlélteti a József Attilát, a mindenkinek látszólag integető, mégis háttal álló, megismerhetetlen, kiismerhetetlen zseni t megidéző szöveg. Bereményi is tud ilyen lenni, közben azért – egy kötet erejéig – az őt keresőkkel szembefordul. Az olvasó, ha ismerőse ezeknek a szövegeknek, örömmel fog elmerülni bennük, a kötetnek pedig helye lesz a polcon, a Bereményi-sorozat kötetei között. Az az olvasó pedig, aki először találkozik a versekkel, egy nagyívű pálya fontos állomásait megismerve ma is érvényes és hatással bíró szövegekkel lesz gazdagabb. (Írásomban végül jó pár Bereményi-parafrázist sikerült elhelyeznem. Túlnőtt rajtam a reflexió. Sajnálhatnám ezt, de nem teszem.)
(Magvető, 2016.)
