Vass Edit
Inni a Mnémoszüné vizéből
Garaczi László: Wünsch híd
Ha megkérdezem a hatéves unokaöcsémet: „Mi történt veled az óvodában?” – akkor gyakran csak annyit mond: „Semmi.” Ezzel a válasszal talán más is találkozhatott már, ami nem véletlen, egy gyereknek ugyanis a jelen idő létezik, a most, hiszen ami elmúlt, az már semmi. E felett a semmi felett ível át a Wünsch híd, amely „Céltalan kerülő az ég felé, emléke a nincsnek.” (55. o.) Garaczi László regénye hídként ível át a felejtés fölött, nem vezet sehová, csak emléke valaminek, ami már elmúlt, ami már nem létezik.
A Wünsch híd nagyon hasonlít számomra narrációjában és időkezelésében (időszintézisében) a Mintha élnél című kötetre, de annál sokkal letisztultabb. A regényben nincs hagyományos történetvezetés, és hiányzik a biztos elbeszélői nézőpont. Nincsenek igazi karakterek se, csak árnyak: apa-anya-Liza-barát, ezek nem konkrét személyek, és ez talán pont a Lizának nevezett alakban érhető igazán tetten, mert ő nem egy meghatározott lány, nő, szerető vagy feleség, hanem a nő. És talán mindegy is, hogy melyiket hogy hívták, a nevük már a feledés homályába veszett, csak az arcukhoz, a szeplőkhöz, egy sétához, vagy épp egy szerelemhez kapcsolódó hangulat, érzés emléke a fontos.
De minek is legyen egy regénynek története, lineáris vagy bármilyen időkezelése, ami emlékeket villant fel, és a felejtés, az elmúlás, a semmi ellen küzd? Amikor bedobunk egy követ a tóba, akkor a tó felszínén koncentrikus körök képződnek, egyre nagyobbak és nagyobbak. Garaczi László regényével kapcsolatban ugyanez volt az érzésem: a fejezeteken belüli címek olyan szavak vagy szókapcsolatok, amelyek később szerves részei az adott szövegrésznek, mintha hívószavak lennének egy emlékhez, nem is címek, hanem címkék, amelyeket nem szabad elfelejteni. A legelső szövegdarab igazolja számomra ezt az olvasatot: a Közeledik, eltűnik, ami a felejtés okozta szorongás körülírása. Kivételt képez a Félcédulák és a Búcsúcédulák fejezet, ahol csak számokkal különbözteti meg Garaczi a töredékeket. Ezek azért is különállóak, mert a második fejezet narrátora egy igen kicsi gyermek, a nyolcadiké pedig egy már sokat leélt, de egy életet mindenképpen maga mögött tudó elbeszélő. S hogy ezek narrátora egy személy-e vagy sem, különösebben talán nem is fontos, azok is ugyanolyan árnyak talán, akár a többi alak, amely feltűnik a regényben.
Van viszont három ismétlődő motívum a Wünsch hídban, amely a legkülönbözőbb formában jelenik meg újra és újra. „Az ismétlés költészete kiemel az időből” (130. o.) Az egyik a gyűrű motívuma, ami egy halott ember ujjáról esett le, s amit aztán a narrátor eltesz. A körkörösség, az önmagába záródás, illetve zártság több helyen és módon is feltűnik a regényben, ahogy maga a gyűrű, mint tárgy is. A regény első és utolsó szövegdarabja is az önmagába fordulásra utal: „Holnap is itt leszünk, kezdjük elölről.” (150. o.) A második a halál, és mi szemléltethetné jobban az elmúlást, a nincset, mint egy halott test. A pusztulás sokféle formájával találkozunk Garaczi regényében: konkrét halál, a halál elkerülhetetlenségének szorongást keltő tudata, barátok eltűnése, emberi kapcsolatok megszűnése, vagy valakinek a halála után maradt ürességérzet körülírása. Az ötödik fejezetnek is az a címe: Felszívódni, amiről akaratlanul is az elmúlásra asszociálhatunk, az ehhez a címhez kapcsolódó szövegdarabban pedig megtaláljuk a harmadik motívumot: a víz motívumát. A víz többféle formában manifesztálódik a regényben: strand, tenger, eső, gőz, fürdő, a zuhany vagy egy kádfürdő vizeként. A záró szövegdarabban, ami a Megváltozott forgásirány címet viseli, hárman ülnek egy csónakban, mintha valamelyik alvilági folyón kelnének át.
A görög mitológiában a Léthe vizéből isznak a holt lelkek, hogy elfeledjék minden emléküket a túlvilági élet előtt. A Mnémoszüné forrásából pedig azok a kiválasztottak, akiknek megadatik az a kiváltság, hogy emlékezhessenek mindenre, arra is, amit a másvilágon láttak. A halál megtapasztalása után pedig a lélek kegyelmi állapotba kerül, ihletetté válik. Az emlékezés pedig nemcsak a tudás legtisztább forrása, hanem talán az egyetlen mód arra, hogy valami ne múlhasson el, hogy Wünsch híd lehessen a semmi felett.
Garaczi László: Wünsch híd, Magvető, 2015.
