Artzt Tímea
Iokaszté a hálóban –
a hiány belső terei Závada Péter lírájában
Závada Péter: Mész
Ott folytatódik-e Závada Péter második verseskötete, Ahol megszakad (2012) az első, számomra nem túl fontos kérdés, jobban foglalkoztat a Mész kínálta intellektuális idegenvezetés az Egy – „válaszaidban minden / határozatlan névelő én vagyok {Bűnjel (5)} – belső termeibe. Závada tájelemei látszólag az objektív líra módszereivel készülnek, ám mielőtt még érzelmei kivetülnének, belső terek épülnek, és ezek a kész terek kerülnek át a valóság síkjára: „Ezen a sortörésen át pont / rálátni a kedvenc szorongásod / homlokzatára.” {Bűnjel (6)}. A valóság bejárható tereiből emlékhely lesz. Befalazott otthonokba {Object (2)}, nyaralóhelyekre {Testtáj (4)}, műtermekbe (Vakforma) jár vissza az emlékezet, illetve nem költözik ki onnan: „Hely vagy, amit évek / óta elhagyni készülök: egymásra / íródnak benned egy folyton / ismétlődő távozás nyomai.” {Tabu (2)} A hiányérzet tereket teremt, anyagtalan épületeket, melyek eredetije a valóságban is megtalálható.
A Mész kötetszervező játékának fontos kérdése, hogy kinek az eltávozására, kinek a beépítésére irányul az emlékezés folyamata? Az első ciklus utolsó előtti verséig, Egy öböl lehetősége (Lanzarote-i napló), olvasható úgy, mintha egy szerelmi kapcsolat felszámolódási folyamatát rögzítené, kaparászást a hártyaként képződő emlékekkel: „a celuxxal együtt felszakadtak / az emlékek rétegei is (…) fölkapartad a ragasztószalag áttetsző / hártyáját, és jött vele a kavicsos öböl.” {Testtáj (4)} A Vakforma című verstől viszont elkezd másként is működni az olvasat, mintha az anyahiány tárulna fel a résekben, a hiányalakzatokban. A szerető és az anya egymásba öltését erősítik a József Attila-i életérzések, reminiszcenciák: „Már jó ideje egy halott szeretetét kérem számon / az élőkön” {Escape (4)}, „az emléked is / mint a ritka légkör: még bőven / meg lehet fulladni benne” (Vákuum). Tehát míg az objektív tájábrázolásban a belső szorongás rávetül a tájra, Závada a megjelölt érzést változtatja fizikaivá: „a különböző típusú bűntudatokat is / függőleges acélpallókkal kellett / elválasztani.” {Object (1)} Múltbéli terekbe vezet, amelyekben már csak a szorongás, a bűntudat és a hiány lakik.
József Attila Talán eltűnök hirtelen… című versének vadon, avar kulcsszavait idézve intertextuális terek nyílnak a Screensaver soraiban: „Eddig csak a patakhoz vezető / őzcsapást figyelted, de most már / az érdekel, ami meghaladja az erdőt.” A nyomok kivezetnek a jelképek erdejéből, bár a költő nagy figyelmet szentel a nyelvi jelek rendszerének, a szövegek hálózattá szövésének. Érdeklődése az összefüggések, a komplex ábrázolás irányába mutat, erre utalnak számozott ciklusai: Bűnjel (1-7), Tabu (1-4), Testtáj (1-4), A zúgás (1-5), Object (1-5), Escape (1-4), Hellyé lassul (1-3). A versek felett megjelenő rövid fogalmak, az értelmezés hívószavai, értelmezési keretté változnak. Ilyen hiányra utaló szavak a nyom, űr, ár, fagy, báb, ék, rés, öl, alkony, zuhanás, kút, melyek sorában iokaszté először idegenül hat.
A Virályok sijjogása című versben jelenik meg először a szerető és az anya összekapcsolása, illetve ekkor töltődik újra a nyitóvers címe: Akinek mondanom kéne. A thébai mondakörből ismert Iokaszté, öngyilkos lett miután megtudta, hogy férje és gyermekei apja, Oidipusz, egyben a fia is. A Bűnjel és Tabu című versciklusok ily módon érthetőbben vallanak a rejtett bűntudatról, vagy a Kafkánál (A per, Az átváltozás) is megjelenő bűntelen bűnösségről: „abban sem vagyok biztos, hogy a veszteség / fenyegetése vagy a vágytalanság bűntudata / kínoz-e minden ölelés mögött.” {Escape (4)} A bezárt terek Babits Mihály költészetében – s Závada Péternél is – felkeltik az elmébe zártság gondolatát: „a régi lakásunk / ajtaját befalazták. A bejárati ajtó helyén / azóta üres, vakablakszerű boltív, ha néz is / valahova, csak a saját szájába” {Object (2)} Megjelennek a bergsoni belső időfogalom nyomai is:„A csigalépcsőn kettesével veszem / a fokokat, mintha csak azokra az évekre / emlékeznék, amikre rá is léptem.” {Escape (4)}
Závada nyelvezete gazdag, kötetében újrarendezi a hiány paradox módon plasztikus alakzatait: a hiány foghíjtelek (8.), a hazugság felhúzható a kútból (16.), a vágy hatalmas üres gömb; az igazság elrúgható (66.) – metafora. Az enyészet rugalmas és hártyás; a csöndnek szerkezete (12.), míg a szükségnek ornamentikája van (19.); a felismerés színtelen, langyos váladékként folyik (46.) – szinesztézia. A délután fáj, ha a hegyéhez érek (13.) „a legfelső / fiókban: semmi, üres egyes szám, / első személy” lakik (14.) – metonímia. A hiányalakzatok midig utalnak valakire, aki hasonlatos a fagyott íriszhez „egy szökőárba zárt fulladás / kékjében.” (65.)
A Hellyé lassul (1-3) szövegei a sebek tépkedésének a lezárását és a fájdalomérzet tompulását tematizálják: „Becsapom mögötted halálodat” (64.); „Naponta többször is / eszembe jutsz, de a halmozódás / fokozatos elhalványulás.” (65.) Az emlékezés szétszálazásra váró szövetekben jelenik meg: „az idő szövetei / üszkösödni kezdtek” (64). A gyász a kötetet záró három versben építőanyagokba tömörül: „És most már azt is tudom, / hogy a tartós gyász éppolyan káros, / mint a makacs fagyok. Roncsoló hatású” (Aszfalt), de „amit estig raktunk, / leomlott reggelre” (Mész), majd újra cseppfolyóssá válik (Vörös). Sem az öngyilkos anya, sem a szerető emléke nem tűnik el, így válik a kötetszerkezet is körkörössé a soráthajlások precíz gyűrűiben.
Závada Péter: Mész. 2015, Jelenkor, 1490 Ft.
