Limpár Ildikó
Rejtőzködő ítélet
Jonas Jonassont a svéd Rejtőként is szokták emlegetni, nem véletlenül: a furcsa karakterek, a helyzetkomikum és az iróniával átszőtt társadalomkritika elemeiből építkező abszurd kalandok felhőtlen szórakozást tudnak nyújtani egy igen széles olvasóréteg számára. Azonban az a tény, hogy ez egy vicces könyv, és sokszor az ember könnye is kicsordul olvasás közben, mert annyira nevet, ne tévesszen meg senkit: a regény olyan komoly témákat érint hihetetlen könnyedséggel és humorral, amelyekről nagyon kevesen olvasnának jószántukból. Épp ezért a kötet egyik óriási érdeme, hogy stílusával a könnyedebb olvasmányok szerelemeseit is bevonja, és kis szerencsével olyan olvasókat is rádöbbent a világ fonákságaira, akikben nagyon minimális egyébként a társadalmi érzékenység.
A cselekmény részletesebb ismertetésétől tekintsünk el; ha valaki elolvassa a fülszöveget, pontosan érzékeli, hogy a cselekmény alapja a totális összegabalyodás, mely reméli a végén a totális kibogozódást. (Elárulom: így is lesz.) Viszont annál érdekesebb, hogy miből adódnak a bonyodalmak, a vicces szituációk. Jonasson a humor széles palettájával rendelkezik, de abszurd humorának elsődleges jellemzője természetesen az össze nem egyeztethetőnek tűnő elemek párosításából adódik. Ennek két véglete jól megfigyelhető ebben a regényében is: az első blikkre azonosságot ígérő, de merőben ellentétes tulajdonságokkal bíró párosok (Holger1 és Holger2 egypetéjű ikrek), illetve a végletesen össze nem hasonlíthatónak tűnő komponensek összefűzése azok hasonlósága miatt (például a 10 kiló szárított antilophús és egy nyolcszáz kilós atombomba, melyben a közös mindössze az, hogy egy helyen adták fel őket, viszont a rossz címzésük miatt felfordítják a regény szereplőinek életét).
Így kerül egymás mellé Dél-Afrika és Svédország is. Jonasson zseniális húzással él: miután a nyugat-európai szemszögből rettenetesen abszurd dél-afrikai rendszer társadalmi problémáit pellengérre állítja, gyorsan átrepül Svédországba, és mi alig vesszük észre a földrajzi helyzet változását, a történet ugyanis egy szemernyit sem veszít az abszurdumából, és továbbra is bővelkedik társadalomkritikában. Dél-Afrika emberjogi problémái és a svéd politikai rendszer részleges impotenciája egy szintre kerül, és bár az eszünkkel tudjuk, hogy azért Svédországban eléggé rendben van minden ahhoz képest, hogy milyen az élet ott, ahonnan a főszereplő Nombeko jön, ez a párhuzamba állítás épp eléggé erős ahhoz, hogy ráébredjünk: a „jó” rendszer sem tökéletes; mi több, az az ország, amelyik elkényelmesedett demokráciájának következtében nem képes felismerni egy atombomba létezését akkor sem, ha személyesen többször is próbálják róla értesíteni az illetékeseket, tulajdonképpen éppolyan volumenű katasztrófát képes előidézni, mint az a diktatúra, amelyik képes előállítani azt az elvileg nem létező atombombát. És közben fogjuk a fejünket, mert ott, ahol azért elég jól működik a rendszer, eszméletlen erősen (és viccesen) jelenik meg az ellenállás; míg ott, ahol valódi diktatúra van, természetesen nem hallatszik az igaztalanul elnyomottak szava, még akkor sem, ha akad egy olyan okos és vakmerő analfabéta, mint Nombeko, aki bármilyen szituációban gond nélkül közli, hogy „a szarnak sajnos megvan az a rossz tulajdonsága, hogy büdös.”
Igazi csemege ez a svéd agymenés, amely komoly tényanyaggal dolgozik, és precízen vázolja fel egy-egy jelenség történelmi hátterét. Jonasson okos könyvet írt, miközben mindent megtett azért, hogy ezt ne érezzük túlságosan, és népnevelő szándékát élvezetes rejtői stílusba öltöztette. Magyar olvasóként értjük a diktatúra mindennapi reménytelenségét, és azt, hogy a humor elengedhetetlen része a túlélésnek, s reméljük, a gyógyításnak, a változásnak is. Nevetünk – szeretnénk kárörvendően, de inkább csak irigykedve – a svéd abszurdon, szeretnénk, ha hasonló gondjainkat lehetne nevetség tárgyává tenni a nagyvilág részére. S végül, de nem utolsósorban, örülünk, mert más is úgy érzi, hogy valójában hatalmas igény lenne egy „Úgy szar, ahogy van” nevű pártra.
Jonas Jonasson: Az analfabéta, aki tudott számolni. Ford. Kúnos László. Athenaeum Kiadó. 2013.
