Limpár Ildikó
Szemünk világa
Sötét, fekete-lilás füstbe vesző Bábel torony: ez a kép uralja Moskát Anita első regényének borítóját. Amit ígér a kompozíció, azt kapjuk a szövegtől: sötét tónusú fantasy, egy újragondolt Bábel-történetet, ahol a napsütötte, sivatagos világ ellenére oly kevés a fény, hogy az már nemcsak a karaktereknek, de az olvasónak is fáj.
Fullasztó alternatív világban játszódik a Bábel fiai történetének nagy része, ahol épül egy torony – de bárhova is állunk, nincs kilátás. Nem látszik a világ – a mi világunk –, mert a torony égbe nyúló alakzata elállja a kilátást. A torony alapanyaga: tégla, tudatlanság, vallási fanatizmus, vér, áldozat. És minél magasabbra nyúlik a matéria, annál lelket maróbb az a spirituális sötétség, ami fenntartja a rendszert; annál nagyobb árnyékot vet a torony, és így egyre tágul az a terület, amit sötétségben tud tartani.
Ebben az átláthatatlan világban próbál megküzdeni látásáért az egykor festőként alkotó Dávid, aki megmagyarázhatatlan módon veszíti el rohamos gyorsasággal a látását, és akit profetikus rémálmai vezetnek el ebbe a másik világba. Moskát Anita érzékeny pontossággal állítja párhuzamba a fizikai látás elvesztésének folyamatát a spirituális sötétség eluralkodásával. Dávid megvakul, és ez egyszerre teszi őt sebezhető áldozattá és terrorizáló karakterré. Miután nem lát más célt maga előtt, mint visszaszerezni a látás képességét, a látás hiánya, vagyis a hiány, az üresség veszi át lénye fölött az uralmat. Láthatna a szívével vagy eszével – de ő csak a szemét akarja. Így aztán hiába talál átjárót a két világ között, számára beszűkül az univerzum, és hirtelen ő sem „lát”, vizionál már mást maga előtt, mint a tornyot, mivel hisz annak revitalizáló erejében. A tornyot akarja, a torony hatalmát – de csakis saját, személyes mikrovilágát próbálja megmenteni, és épp olyan szörnyeteggé válik egy időre, mint azok, akik mindent elsöprő hatalomra vágynak. Mert az igazi látás képes megkülönböztetni a jót a rossztól, és képes arra, hogy önzetlen cselekvésre bírja a látót – de ebben a világban mindent bekebelez a sötétség.
Dávid álmainak visszatérő motívuma a másik világ papja, aki magánál tartja a fiú szemeit, és ezzel csalja át a toronyhoz. Hoffmann Homokember című novelláját idézi ez a motívum. Dávid, akár Nathaniel, akinek a szemeket rabló Homokemberrel kell szembenéznie, vállalja a küzdelmet, és megkeresi Arzént, aki elrabolta szeme világát. De hol vannak valójában azok a szemek? A Homokemberben Nathaniel csodálatának tárgya, Clara az, akihez a szemei kerülnek. Clara azonban nem csupán a csodálat konstruktuma, hanem a szemfényvesztés, a megtévesztés bábja is, mint részben Bábel tornya Moskát Anita regényében – és mint Nathaniel, Dávid is kifordul önmagából a szörnyű trauma következtében.
Nem Dávid az egyetlen karakter, aki torzult személyiséget mutat. Érdekes karakterekkel találkoztam, de mindegyik taszított valami miatt, így Bábel világa nem került hozzám közel – annak ellenére, hogy a világ igen kidolgozott, és a szerző mindent megtesz annak érdekében, hogy az olvasó szinte tapintani tudja a részleteket, és érezze a poros, tevetrágyaszagtól terhes levegőt minden lélegzetvételnél. Ez a kidolgozottság nem mindig jellemzi a karaktereket. Dávid nővére, Lívia például szintén átjön e másik világba, és miután szerelemre lel, esze ágában sincs visszatérni a mi világunkba. Bár racionalizálja a döntését, nekem hiányzik a döntéssel kapcsolatos dilemma bemutatása. Lehet, hogy nagyon földhözragadt vagyok, de itt hiányérzetem maradt: ez a regény szembemegy mindenféle idealizálással, és részben ebből fakad szövegének ereje; ám ehhez képest az extra gyors szerelem, ami képes gond nélkül felülemelkedni az angol vécé hiányán, a csonkolt testű tömegek látványán és bűzén, a vallási őrület ijesztő poklán, az elmaradottságból adódó minden higiénés és egyéb veszélyforráson, számomra nem volt elég meggyőző. Azt azonban meg kell hagyni, hogy a regény drámai ereje a szöveg egyik legfontosabb erénye – és az egyik maradandó drámai pillanat épp Lívia karakteréhez kapcsolódik.
Egy biztos: Bábel fiai mi vagyunk, ez a sötét világ nem véletlenül tud megszólítani minket. Ez a regény kőkemény fantasy, ahol nem sárkányokkal kell megküzdeni, hanem babonákkal, áligazságokkal, és tudatlansággal – ráadásul itt nem akad egy hős sem, aki felvegye e szörnyekkel a harcot. Ez a világ sokkal ijesztőbb, mint a tűzfújó sárkányok földje – hiszen túlontúl hasonlít arra a valóságra, amit ismerünk. Nem kell túl nagyot ugranunk ahhoz, hogy átérezzük: ez a regény sajnos nagyon is aktuális. Kegyetlenségével elrettent, de egyúttal figyelmeztet arra, milyen könnyen fordul ki az ember önmagából, ha a démonjaira hallgat – és hogy mennyire irracionális és fékezhetetlen a vallási fanatizmus mechanizmusa. (Ugye nem kell példákat hoznom a valós életből?)
Van-e kiút a sötétségből? A lezárás hagy „menekülő útvonalat”, reményt. Rózsaszín befejezés nem illik e könyvhöz – de a színes lezárás igen. Dávid vaksága, ha úgy tetszik, megmarad, de mégis lehetősége van a látásra: a színeken keresztül. Nem véletlen, hogy a regény kohézióteremtő metaforája a kaleidoszkóp, a tükröződéssel játszó, a színes, csillogó tárgyakat megsokszorozni képes játék látcső, mely végtelen variációval mutatja ugyanazt, és amely örök örömforrás a színes formák újra- és újrarendeződése miatt.
Fontos témára fókuszáló, a fantasy eszközeivel saját világunk legsötétebb bugyrait vizslató mű a Bábel fiai. Adhatjuk az ifjúság kezébe is (úgy tizenöt-tizenhat éves kortól fölfelé): a zsáner közelebb hozza a fiatalabb olvasókhoz az egyik legfontosabb alapmítosz, az emberi hübrisz történetének problematikáját. Hadd lássák: vannak ijesztőbb sárkányok is, mint azok, akik ellen karddal vehetjük fel a harcot – hisz a belülről fakadó sötétség ellen a legnehezebb küzdeni.
Moskát Anita: Bábel fiai, GABO kiadó, 2014.
