Wéber Anikó
Élet és halál határán
Ha elhal – szól a cím, melynek hatására első olvasatra a halál válik a legszembeszökőbb motívummá Dimény Lóránt novelláskötetében. Minden elbeszélést végigkísér, ott áll a történetek előterében, vagy megbújik a sorok mögött. A szereplők meghalnak betegségben, szerencsétlenségben, vagy „csak” eltűnnek, átváltoznak, elvesztve emberi mivoltukat. De a halál mindig az élettel szembeállítva értelmezhető, és ezek a novellák ugyanannyira szólnak a halálról, mint magáról az életről, hitről és reményekről. Az átváltozásban pedig szintén mindig ott bújik az új élet is.
Dimény Lórántnak ez a második prózakötete, amelyben 19 elbeszélést nyújt át az olvasóknak. A Szabó András tervezte csomagolás – fekete borító, előterében egy fekvő alakkal, felette őzekkel, szarvasokkal – kissé komor, kissé groteszk, kissé irreális és meseszerű, pont úgy, mint a szövegek, amelyeket tartalmaz.
A történetek ugyanis többnyire a nyomasztó valóságot ábrázolják, amelyben a szereplők vágyai elérhetetlenek, sorsuk nehézre fordul, életük kiüresedik, magányossá válik. A kiút pedig az irreális világba való átmenet, egyfajta átváltozás, amely egyeseknek meghozza a felszabadulást, míg másoknak nem. Hogy a megváltozás-átváltozás során a főszereplők bolondulnak-e meg, vagy a körülöttük élők? Nehéz megmondani. Főleg mert gyakran homályba vész a múltjuk, a jelenük egy része, vagy épp a jövőjük, ettől pedig néha már-már a balladákra emlékeztet egy-egy szöveg.
A meseszerű elemek, mítoszok sem hiányoznak a novellákból, de azokból is kizökkent keménységével a kiábrándító valóság, egy apró naturális részlet. Példa erre többek között a Mely lehet menedék vagy zátony című novella is, amelyben egy asszony egész életén át várja nem múló hittel eltűnt férjét, és ezalatt hajából hímez egy képet:
„Az pedig nem lehetett más, csak a testtelen felszívódás, a nyomtalan eltűnés, a siettetett egyesülés az enyészettel, amely, mint érthetetlen isteni gondoskodás, ennek a kis családnak minden tagját úgy semmisítette meg, hogy nyomuk se maradjon, se jóakaratuknak, se kereső hitüknek, csak egyetlen félölnyi, hajszálból hímezett, színes gobelin a Lőrincék salétromos, északi falán, amelyhez a mindig belül alvó Lőrinc hideg téli reggeleken hozzáérintette repedt lábujját.”
A novellák tehát nemcsak az élet és a halál ellentétét, hanem a valóságét és irrealitásét is magukban hordozzák, folyamatosan táncolva azok határán. És bár a novellák igen különbözőek, eltérő időben (pl. 18–19. század, rendszerváltás, jelen) játszódnak, különböző sorsokat, szereplőket vonultatnak fel, mégis témájukban, hangulatukban igen hasonlóak, és a motívumok is visszatérőek. Legerősebb a víz szimbóluma. A folyó, a földalatti vizek, az áramlás (akár víz, akár vér az erekben), a forrás, a kút, a hal állandó kísérői a történeteknek, ahogy az átváltozás és a fa is. Jelentésük pedig összefonódik az élet és a halál kérdésével, valamint a hittel.
A halál ugyanis szoros kapcsolatot köt a novellákban a vallással, Isten keresésével is. A szereplők sokszor egyházi személyek, máskor a falu lakói, akik egész életük során próbálnak hinni és megtalálni valamiféle Istent. De a vallás kevésbé egyértelműen is megbújik a sorok között, hiszen több szimbólum is kötődik hozzá: szereplők nevei, bibliai utalások, babonák.
A feszes, szerkezetileg átgondolt írások azonban néha annyi homályt, titkot, szimbólumot tartalmaznak, hogy nehezítik az értelmezést, a valóság és irrealitás határán egyensúlyozó művek pedig sokszor inkább az irreálisba csúsznak át.
A novellák azonban még így is megragadható képet festenek közösségekről és magányos emberekről, azok érzéseiről, gondolatairól, fájdalmairól. Olyanokról, akiknek mintha falujuk, városuk lenne maga az egész világ, amelyet saját mítoszaik, szokásaik, elképzeléseik tartanak egyben. Még gyakrabban azonban ez a világ, amelyet az olvasó megismerhet, nem is külső, hanem az emberben játszódik le, a főszerepet pedig annak érzései, reményei, hite, félelmei és útkeresései kapják.
Dimény Lóránt: Ha elhal, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2015.
