Farkas Arnold Levente
Testek ismétlődő lenyomata
Pócsmegyer, tizenöt október huszonhat, hétfő. Tóth Krisztina Pixel című könyvének címe alatt – gondolatjelek közé szorítva – a szövegtest kifejezés olvasható. Valóban, a könyv szövegei, mind a harminc fejezet, egy-egy testrész története. Az első fejezet a kéz története, az utolsó fejezet a fenék története. A kéz időnként a fenékhez közelít, a saját vagy a más fenekéhez. Egy test nemére a nemi szervből lehet következtetni. (Szerb Antal szerint három nem van: nők, férfiak és angolok.) A negyvennyolcadik oldalon a hüvely története olvasható, pontosan ötven oldallal később pedig a péniszé. Tóth Krisztina (szöveg) teste tehát hermafrodita. Esetleg androgün? Semmi esetre sem. A különböző testrészek különböző testek részei, a corpus tehát halott, mint maga a betű. „Mindez persze ellenőrizhetetlen. Keringenek a nevek, nehéz volna mindennek utánajárni.”
Ahogy az már lenni szokott, a szereplők időnként főszereplőkké válnak egy-egy történetben, egy másik történetben mellékszereplők, némelyik történet velük esik meg, némelyik történetet nem ők élték át, de ők mesélik el egy másik szereplőnek, olykor pedig még az is előfordul, hogy a szerző, aki mindent tud, saját elbeszélése esendő szereplőjévé változik. Jó példa erre a harmadik fejezet, a szem története. A szem, ami a külső világot tükrözi, a belső világnak is tükörképe. „Többnyire feltételezésekre kell hagyatkoznunk.”
Pócsmegyer, tizenöt október huszonhét, kedd. „Nehéz erről írni, annál is inkább, mivel az orról számtalan történet született már, köztük igen híresek is. Ne is az orról írjunk tehát, hanem arról a szerencsétlen, kövér fickóról, aki a raktáráruház biztonsági őreként teljesít szolgálatot este hétig, amikor is a kutyás éjjeliőr megérkezik, hogy leváltsa.” A huszonhetedik fejezet kezdődik így, az orr története. Üres életek, magányos emberek, zátonyra futott vágyak, testek ismétlődő lenyomata. Ennyi ez a könyv. Az olvasóban óhatatlanul felmerül a nem túl etikus kérdés: lehet-e boldog, aki ilyeneket ír? Móricz szerint csak arról írhatunk, ami fáj. Ennek a kijelentésnek persze ellentmondani látszik az a tény, hogy léteznek viccgyűjtemények és recenziók. „A lány hüvelye sikamlós és forró, szinte magába szippantja. A fiú lassan mozog. A lány hamarosan elélvez.”
Ebben a könyvben nagyon sokan lesznek öngyilkosok. A talp történetét elmesélő huszonkettedik fejezetben is felakasztja magát az a nő, akinek a férje megcsalja azzal a kis kurvával, csütörtökönként szoktak találkozni. Az utolsó fejezet egy temetőben játszódik. Egy nő ráül egy sírra. Abban a sírban a nő férjének a múltja rohad. A férfi azért jött Franciaországból Romániába, hogy megtalálja a múltját, ám múltja helyett jövőt talál. „Mindeközben az agya valahogy függetleníti magát az ágyékától, és az jut eszébe, hogy milyen érdekes a nyelv. Hogy magyarul azt mondják, elmenni, franciául meg azt, hogy érkezni.”
Pócsmegyer, tizenöt október huszonnyolc, szerda. A nyelv sors, nem pedig szabadság. A nyelv története a hüvelyben kezdődik el. Szavak által vész el a szó. Az egyik szereplő a másik szereplőnek meséli el a harmadik szereplő történetét, amit Párizsban hallott gyermekkorában a negyedik szereplőtől. Testek ismétlődő lenyomata a papíron. A történet végén megismerjük a megismerhetetlent, ami mégis idegen marad. A nap meleg fénye áthatol az októberi lombokon. A lány bejglit süt a fiúnak, mert szereti.
Tóth Krisztina: Pixel, Magvető, 2011.
