Hörcher Eszter
Mnémoszüné vándora
Jenei Gyula: Mintha ugyanaz – válogatott és új versek
Jenei Gyula önfeltáró, önvallomásszerű sorokkal ábrázolja létezésének mélységeit, írásának középpontjában az emlékezés áll. Több fogalmat illeszt egymásba, fiatalkort, öregséget, szenvedélyt, kiüresedett testeket, testiséget. Jenei ellentétei határozottan vágnak egymásba, hirtelen változó, de összetartozó képekkel.
A vallását, hitét nem érző gyermek ironikusan, hideg közönnyel beszél a szentségről: „jézuska teste… megrágtam jézuskát” (Gyónás). Jenei elkülöníti égi és földi hatalmait. Az istenkép, az ember és isten létezésének jelentéstartalmai összemosódnak. Jenei utal a hatalomra, a rendszerre, gyerekkorának szocializmusára is, melyben a feljelentés, besúgás a gyónás egyik gyakorlati módjává vált az ateista világban. Továbbá a vallásosság és ateizmus, templom és hivatal (mint Isten negatív háza) kettőse alakul ki ennek a felvetésnek a mentén. A gyermek ebben a világban mentes az ideológiáktól és az önös érdekeket megfelelően kihasználni tudó képességtől. Ártatlan. Bűneit kényszerűen gyónja meg; „örvénybe forgatja napjaim isten, s riadtan / kárognak a varjak: tél ez vagy tavasz?” (Tavaszi hó).
Jeneinél az anyakép inkább negatív szerepű. A gyermek tárgyként rakva van különböző helyszínekre. Mindez a „kommunista kánaán” (Gyónás) alatt. Édesanyja mivolta, a templomtoronyhoz, Istenhez hasonlóan váltakozik, és tér vissza a gondolatmenet végén. Emberi és biológiai mivolttal, viselkedéstannal kapcsolatos panelekben közli a költő, miként alakul a legközelebb álló, majd legtávolabbra kerülő ember személyisége. Az öregen elpusztuló, halálával gyakorlati harcot vívónak már sem neme, sem identitása nincs többé, vegetál. Ennek párhuzamaképpen jeleníti meg a költő a nagyanya sorsát is, jelezve a generációs folytonosság predesztinált mivoltát. A költő az élet minden területének átalakulását, atomig ható metamorfózisát jeleníti meg. Benne saját múltja, jelene és a várható jövő a látottak, tapasztaltak alapján, kronológiai és átvitt értelmű időmúlásának vonalán. Az elesettség, gyámoltalanság, az (Istennek történő) kiszolgáltatottság képe a gyermekség, felnőttség, és az öregség jegyeiben is megmutatkozik. A predesztináció azonban nem teológiai értelmű a szövegösszefüggésben. A költő keretes megoldással tér vissza később az első lépésekben megjelenített tematikához, újragondolja azt (Görgeti, Öregek, Hátországban – Kenyér, Gyónás, Ahol állnék). A különböző képek, tárgyak, alanyok szimbolikus jelentéssel ruházódnak fel a konkrétan megjelenített életesemények mellett. Ebben a világban Jenei virtuális sétákat, zarándoklatokat tesz. Saját számvetései mellett helyet kap a Másik személye is (Mostantól a mozdulat, Búcsú).
A költő énjének Istenképe mindvégig negatív, a semlegességből az ateizmus felé mozdulva szinte (meg)gyűlöli Istent. Távol áll énjétől, mégis saját belső transzcendenciát alakít ki, vallási, hitbeli világát a szerettei felé fordítja, velük tölti meg saját templomát. Az Istenkép mindvégig az elfordulás, a negatív valláskép része (pap, anya, kényszerűségek sora). Isten „ezerszemű, ezerkezű börtönőr” (Gyónás), a költő féli, de pszichikai értelemben inverz érzésekkel telve. Isten semleges fogalommá minősül át (silányul), teher, nyomás, családi program mindössze. A hideg és a meleg, a templom rideg szilárd építménye mellett elhelyezkedő emberi képlékenység, a biológiai szervezet modulációinak felvázolása, az érzelmi változások, és a legőszintébb érzések, gondolatok kifejezése kötődik az istenfogalomhoz. Édesanyja is ennek az istenképnek felel meg: a szeretet és a gyűlölet között lebeg, a halála előtti percekben különös pietà keletkezik, mely által a szenvedésektől való megszabadítás és megszabadulás vágya erősödik fel – ez mindkét embert egyforma intenzitással érinti. A halálvágy nem saját magára, hanem anyjára irányul (Jó lenne már). A különböző eltárgyiasuló, elidegenedő mozzanatok (Leltár) végeredményeként az ember mindössze „maradék”-ká válik, (Alakváltozatok). A néző és a nézett kapcsolata egyre lazul. A megörökítés által (Fekete-fehér) Jenei versenybe és/vagy párhuzamba állítja a valódi és virtuális szemet, és a memóriát. A kötet végén Jenei visszatér a gyermek-kép, a különböző negatív helyzetek sorához (Gyónás, Kenyér).
A gyerekkori helyszín a visszavetített időben, a múlt jelenné tétele és jövőidővé alakítása állandó pszichikai alkalmazás: „ahol / tizenhét éves koromig lakni fogok” (Ahol állnék, 135). A modern ember a visszaemlékező szerepét ölti fel. A monotonitásba belefáradó én számára alapvető szükségleteként jelentkezik a felidézés, a múltba való, szinte testi visszalényegülés. A történteket előgyónja, kigyónja az olvasó számára saját magából, és szenvedő alanyként mások cselekedeteinek következményét viseli. Az emlékeket azonban egyre nehezebben tartja magában (Víztükör). Jenei finom bravúrral köti össze a kronológiai narratívát a beépülő filozofikus, rámutató egységekkel. Világában „ahogyan nő az öregség / épül a rend” (Hajnali lebegés). A rend kialakulásának folyamata a világ rendezetlenségének ellentéteként jelenik meg. Ha a világ a rendezettség állapotába ér, megáll, és nyomán a semmi következik el. A költő személyes értelmű rendjének (rendjeinek) és rendetlenségeinek, rendezetlenségeinek (mint jónak és rossznak) a végállomása egy nirvána-szerű állapot, emlékek halmaza, „kevés koszos lé” (Megnevezi).
A boldog-boldogtalan gyermek világlátásának egy következő fázisa az életet, társadalmat, államot értelmező létszakasz. A költő olyan, „mint bárki: / szemétségből is feljelenthető, igazságtalanul is üthető.” (Kenyér). A kenyér motívuma, szimbóluma ugyancsak a templomi gyakorlattal, Krisztus testének jelképességével hozható kapcsolatba, azonban az ateista megközelítés által a kenyér étel, finomság, éhségcsillapító, életmentő dolog, melyet az ember magához vesz, ha szükségét érzi. Az én megrágja Jézuskát számos alkalommal, és a töltekezés cselekménye természetes, észrevétlen aktussá válik. Jenei felsorolása ellentétezi a múltat és a jelent, ennek párhuzamában az éhséget és étvágytalanságot, a vágyakat és vágytalanságot; „a spájzban kalapács, turmixgép, reklámszatyor, / csírázó krumpli, liszt, kiló cukor, néhány / félrohadt vöröshagyma… üres / tojástartó, /… kólás flakon… képzeletben / falom csak a hatalmas karéjt… / nincs birsillat, / törökmogyoró nem zörög… / a köcsögben nem alszik / tej. Itt nem él meg egér. gyomorbajos koldus / ez a kamra… ” (Ízek)
Jenei saját maga narrátora – szó, hang és elgondolás egyszerre alkotják meg az emlékezés rendszerének vázát. A képiséget nyelvi konkrétumokkal illusztrálja: „hullafehér csend” (Mondóka), „nem a nap ragyog. és nem a hold” (Mostantól a mozdulat), „vasarelys látomás” (Látomást ragaszt). A kézzelfoghatatlannak (Lebegni), emlékeknek, szétfoszló képeknek az ereje, később kavargó tömege teszi a kifejezést néha Georg Trakl világához hasonlóvá. A Kereső és a Jó lenne már ciklusok határozott és éles kontrasztja erősíti Jenei komparatív megoldását. Erőteljesebb szimbolikájában a gonosz jelei tűnnek fel (békák, bogarak, barna giliszták, varjak), jóként a költő lénye áll a nem szeretett, emberies istennel (Istennel) oppozícióban. Ezen felül a biológiai körforgásra, a keletkezésre és elmúlásra is kitér a fogalmak használatával. A magyarázat (magyarázkodás) során a fenti állatok képe és az átvitt értelmű megjelenítésmód az anya képére asszociatív módon világít rá. A mindenre kiható biológiai szükséglet mindent elsöprő carpe diem állapotot fejez ki.
A többértelmű kettősségekben (férfi-nő kapcsolat, fiatalság-öregség, sár-fehér, madártetemek-vadgalamb, fény-árnyék, gondtalanság-gond, egészség-betegség, élet-halál) egyre absztraktabb, egyre filozofikusabb tartalmak adódnak: „mert szívünk sem lesz” (Majd megérkezel). A változásnak, kiüresedésnek és elidegenedésnek egyik párhuzama a kiürülő kamra képe. Az ételek rossz íze, állottsága, szaga kerül ellentétbe a felidézhetően finom csemegékkel, mint „a dióhoz harapott jonatán” (Ízek). A képiség a valóság felidézett elemeinek jelképe. A múlt és a jelen pillanatai ugyanennek a kettősnek a szépséget őrző pillanataival alkotnak szerves egységet. A költő saját végállapotát kijelentésként hirdeti ki: „itthon vagyok itt e világban” (Nem szomorú, nem vidám).
Jenei Gyula: Mintha ugyanaz – válogatott és új versek. Ambroo Book, Győr, 2014.
