Somi Éva
Ördögösdi
Spiró György: Diavolina
Az idei könyvhétre jelent meg Spiró György új regénye, s a könyvtárban már csak előjegyzéssel kölcsönözhető. A szerző legjobb kortárs íróink egyike; regényeit, elbeszéléseit, esszéit, drámáit számtalan díjjal jutalmazták, a minap söpörhette be az évad legjobb drámájának járó, legújabb díját a Helló, dr. Mengele! című darabjáért.
Az író saját bevallása szerint a Diavolina megírásakor felhasználta az orosz filológusok Gorkij-kutatásait, a regény központi figurája ugyanis nem más, mint Makszim Gorkij, alias Alekszej Makszimovics Peskov (1868-1936). Igen, a szocialista realizmus megteremtője. Igen, akinek Az anya című pártos, sematikus, előremutató, egyszóval rossz regénye egykor kötelező olvasmány volt. Az anya kihullott az idő rostáján, de Gorkij más művei maradandóbbnak bizonyultak. Az Éjjeli menedékhely elég stabilan tartja magát a színpadokon, prózájából pedig az Artamonovokra és a Klim Szamgin életére tevődött át a hangsúly. Gorkij a maga korában megkerülhetetlen alakja volt már a forradalmak előtti cári Oroszországnak éppúgy, mint a Lenin és a Sztálin vezette Szovjetuniónak is. Írói, szerkesztői működése mellett hatalmas irodalomszervezői munkát is végzett, valóságos intézmény volt. Egyszerre a rendszer kegyeltje és foglya, dicsőítője és kritikusa. Ez az, ami érdekelni kezdte Spirót, mint nyilatkozta is, a macska-egér játék az író és a hatalom között. Ez is egy lehetséges opció arra a dilemmára, hogy – művek sora szól erről – milyen is lehet a művész és a hatalom viszonya.
A regény narrátora a címszereplő nő: Diavolina. Igazi neve Olimpiáda, beceneve Lipa, Gorkij által ráragasztott neve Boszi. Boszi, azaz Boszorka, mert a családneve (Csertkova) hasonlít a boszorka (csertovka) szóhoz, amelyhez a magyar népmesék ismerői a gonosz jelzőt társítják, de az orosz népmesék Vasorrú bábája is gonosz vénasszony. A címből inkább az ördögre (djavol, csort) asszociálhatunk, onnan meg Bulgakov Ördögösdi (Diavoliáda) című kisregényére, annak nyomán pedig egyéb „ördöngös” művekre, például a Bulgakov által olykor „az ördögről szóló regényként” emlegetett A Mester és Margaritára, onnan a Faust Mefisztójára, Madách Luciferére, netán Dosztojevszkij Ördögökjére. A cím mint pretextus tehát az egyszerű megnevezésen túl a legtágabb értelmezési tartományok felé is elvezet. Spiró ördögösdit játszik.
Lipa eredetileg Gorkij második élettársának, a híres színésznő Marija Fjodorovnának a cselédje, majd házvezetőnője volt, aztán megörökölte őt Gorkij, aki mellett aztán annak élete végéig szolgált, az utolsó években az író szeretője, élettársa lett. Lipa nézőpontja érvényesül, amikor az egykori asszonyával való találkozás apropóján visszaemlékszik mindarra, amit látott, tapasztalt. Sem többre, sem kevesebbre, az elbeszélői horizonton sohasem billen át. A találkozás ideje 1951, háttér a sztálini Szovjetunió. A narrátori hangot is bravúrosan teremti meg az író, amelybe olykor saját fanyar humorát, szarkazmusát is belevegyíti. Ez a hang következetesen érvényesül: egy intelligens nő visszaemlékezését olvassuk, aki pontosan látja nemcsak azt, hogy mi történik körülötte, hanem azt is, hogy Gorkij milyen ember, és – mivel kitűnő az ízlése, értékítélete – azt is, hogy milyen író: „Alekszejben minden hamis volt, az is, amit írt, az is, amit mondott, és az is, ahogy öltözködött.” És: „könyököl, kelleti magát, a képét tenyérbe mászónak találtam, úgy izgett-mozgott, mint egy kurva, hülyeségeket beszélt, és beleszerettem.” Ennyit a szerelemről.
Lipa időközben szép sorban elvégezte előbb a bábaképzőt, aztán a nővérképzőt, végül az orvosi egyetemet, szülésznő lett, majd pártfeladatként (!) a tüdőbeteg Gorkij mellé rendelték. Több orvos is rendelkezésére állt a híres írónak, aktuális élettársai, szeretői, egy egész vendégsereg vette körül, de ő csak Lipában bízott, aki a nap 24 órájában a rendelkezésére állt. Különösen nehéz volt ez az utolsó években, amikor Gorkij – ahogy Lipa nevezi a visszaemlékezésében: Alekszej – már csak egy gép segítségével tudott lélegezni. Az elbeszélő szerint egy Tolsztoj-mű címe illett rá: Az élő holttest.
A fentebb említett többletjelentés bele van kódolva a szövegbe, amikor arról van szó, hogy Gorkij Hamis pénz címmel írt egy „furcsa darabot”, előbb visszadatálta, nehogy azt higgyék, Sztálinról írta, aztán végül átengedte az ötletet Bulgakovnak, aki regényt akart írni belőle, annyira megtetszett neki. Lipa nem tudhatta, hogy Bulgakov megírta-e, de az olvasók ráismernek: A Mester és Margarita egyik fejezetében a moszkvai Varietészínházban Woland hamis pénzesőt zúdít a kapzsi moszkvaiakra… Woland, aki ördögi attribútumai ellenére – miként azt a Faustból vett mottó ígéri: „Örökké rosszra tör, s örökké jót művel” – az előképe ennek a női formátumú ördögnek, vagy inkább az ellenpólusa: emberség, türelem, elfogadás, odaadás, önfeláldozás jellemzi; Boszi nem is tör a rosszra, örökké jót művel. Angyalnak külső jegyei (krumpli orra, kerek képe, vaskos teste) miatt persze nem nevezhető.
Hanem a környezete! Micsoda alakok vonulnak fel Gorkij körül! Mindenki, aki számított akkoriban valamit a politikában (Buharin, Zinovjev, Kamenyev, Trockij, Molotov, Jagoda stb.), az irodalomban (Babel, Bulgakov, Bunyin, Gumiljov, Sklovszkij, Zamjatyin, Blok stb.), feltűnik valahol a regényben.
Gorkij már a cári rendszer ellen is lázadt, nyomorúságos gyermekkora erre predesztinálta, börtönben is ült. Igazi erkölcsi-világnézeti és művészi dilemmákba került Lenin és Sztálin alatt is, erre stratégiát váltott, nem is csukták le többé. A hatalomnak szüksége volt a híres íróra, aki időnként az ő fülüknek kedves nótát zengi (értsd: dicsőíti a rendszert), a híres írónak pedig szüksége volt pénzre, népes családja és kitartottjai számára jólétre is, kiadóra és létbiztonságra. Ez utóbbi azért nem volt teljes, hiszen besúgók és őrök vették körül, stabilnak sem mondható, hiszen Lenin, majd Sztálin egyetlen intésére bárki börtönbe vagy kivégzőosztag elé kerülhetett. A súlyos beteg Gorkij itt is játszik, és vele is játszanak, ki mondja meg, hogy gyógyulni ment, vagy száműzték a krími Tesszelibe, az olaszországi Capriba és Sorrentóba? Olaszországban meg – cseberből vederbe – egy másik zsarnok, Mussolini vendégszeretetét élvezi, és tudatában van annak, hogy a fasizálódó Németország élén is egy despota áll: Hitler, Sztálin hírhedt párja.
Innen nézve állítható, hogy a regény igazi ördögösdi, mely Lipa tiszta tekintete előtt, az ő elbeszéléséből tárul elénk. Gorkijt, a rendszer kegyeltjét nem szeretjük meg jobban, hiszen valóban ír rendszerdicsőítő cikkeket, számtalan helyen tart hasonló beszédeket, viszont hallgat a Bejlisz-per (a Dreyfus-per orosz megfelelője) idején, nem írja meg azt, amit a Makarenko-telepen, Szolovki börtönszigeten a tulajdon két szemével lát, és egy szót sem ejt arról, hogy milliók pusztulnak, tűnnek el körülötte. Ugyanakkor rengeteg embernek segít (kivéve Majakovszkijt, aki egyszer Berlinben megsértette), életeket ment, lakást szerez, támogat, szervezeteket hoz létre, noha tudja, hogy besúgók hada jelent róla, akárhol is van, otthon vagy külföldön. Gorkij maga is áldozat, akit a hatalom kifacsart, kihasznált, bármikor megölhette volna, de hagyta „döglődni” gyógyíthatatlan tüdőbajával. A szemtanú Lipa vallomása szerint ebben a betegségben is halt meg. A harmincas és még az ötvenes évek Szovjetuniójában azonban sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy meggyilkolták. Lipa sorra veszi, ki mindenkit öltek meg Gorkij meggyilkolásának vádjával, ezek szerint teljesen hiába.
A despoták emberéletekkel játszanak, és a társadalom egy része asszisztál ehhez. Lipa így világít rá a sztálini – és minden despotikus – rendszer lényegére: „Hihetetlen az emberi butaság. Hályogot növesztenek a szemükre, csak ne kelljen szembesülniük a valósággal. Az történt és most is az történik ebben a hatalmas országban, amit egyetlen ember, egy szűk látókörű, közepes képességű, bal karjára béna, alacsony, gyönge jellemű, gyáva durva, közönséges alkoholista akar.”
Spiró György: Diavolina. Magvető Kiadó, 2015.
