Nagygéci Kovács József
A fiúk (és két nő: Fóbia és Ania) országa
Félelem és unalom Krusovszky Dénes A fiúk országa című kötetében
„Egyébként minden a helyén. Nem is volt az egész olyan veszélyes,
mint amilyennek látszott. Végül is mindennapos történet.
Mindennapos történet.”
(Csengey Dénes: Mélyrepülés)
Az elmúlt évtizedek magyar popkultúrájának erőteljes hangjai közül kettő egészen biztosan ott bujkál Krusovszky Dénes novelláinak sorai között. Az egyik a félelemről (Pál Utcai Fiúk: Félek), a másik az unalomról (Quimby: Unom) szól. Leskovics Gábor hosszasan sorolja a félelem tárgyait, legvégül önmagát nevezve meg, míg Kiss Tibor ugyanígy tesz: a dal utolsó sora: „unom e dalt s benne magamat is”.
A félelem és az unalom. Ott vannak egy (de az is lehet, hogy egynél több) nemzedék problémameglátásai, leírásai között, mint egy görög tragikomédia beszédes nevű főhősei. Leginkább nőneműek. Kedvem van a fiúk országában nőként elképzelni őket, legyen a nevük: a félelemé Fóbia, az unalomé Ania. Úgy járkálnak át meg át a novellák sorai között, ahogy a legnagyobbak szövegeiben a közelmúltban, amiket a halál ellen és az unalommal szemben írtak szerzőik. Senki meg nem nevezi őket, az alább olvashatókat én olvastam bele.
Az írásokban megjelenő félelmeknek egy a gyökere. Fóbia kisasszonyt minden esetben az elmúlás, a végesség, a nyom nélkül való eltűnés fenyegetése ébreszti fel, hogy aztán mindennek ő adjon erőt, mozgást, és az ezekből fakadó tapasztalást. A nyitónovella már címében is elhelyezi az olvasót ebben a nem éppen kényelmes székben, ahonnan az elmúlással szembeni küzdelem jól, élesen látható. És mivel a szerző a többi érzékszervünkre is hatóan ír, mert a félelem mindenre hat, nem csak látható, de szagolható, hallható, bőrön érezhető. Mégsem lesz ilyen értelemben öncélúvá a test összetörésének ábrázolása, hiszen a megsemmisülés folyamatos, ami a testnek végső katasztrófa azt a belső (lélek) és a külső (közösségek) már régóta átélik. Fóbia kisasszony kitartóan látogatja a szereplőket, újra és újra hozza a híreket a Nagy Ellenségről, így a találkozás drámaisága nem a pillanatban van, hanem abban, hogy egy folyamat minden egyes darabja pars pro toto megjeleníti a végpont nagyságát.
Így hal meg a kötetnyitó novella címszereplője (Mielőtt apámat kettéfűrészelték), így bomlik ki a kötet címadó novellájának tragikus története és tulajdonképpen a kötet egyik legdrámaibb szövegének (Új vadak) is ilyen a szerkezete: a főhős Gyóni – narráció által aprólékosan ecsetelt – egyéni és szerelmi problémái és az azokkal való törődés, vagy nem törődés közben családi tragédia zajlik, melyben passzív, elszenvedő szereplők vannak. (Parabolisztikus novella, tanítani lehet rajta a jó novella ismertetőjegyeit.)
Fóbia kisasszony nem csak a szereplők személyes ismerőse, hanem mindannyiunké. Az ember legfélelmetesebb ellensége leginkább önmaga, a kötet összes szereplője jó példa a tehetetlen-lehetetlen emberre. A megismerhetetlen, sokszor a megismerésben is félelmet keltő, tragikus sorsú én, aki persze mind mi vagyunk, mi is vagyunk. Ha a könyv is olvas engem, mert a könyv is olvas engem, akkor a kötet tükör: ilyen vagy te (én), ilyen gyáva, lehetetlen, tehetetlen. Az érdem Krusovszkyé, hogy a szinte lehetetlen történetekbe is képes belerángatni az olvasót (kevesen vannak, akiknek kettéfűrészelték az apját, és olyanok se sokan, akik jártak New Yorkban 6 napon át konferenciázni).
Arról, hogy mit csinál az én, ahelyett, hogy önmagát megismerve és elfogadva világra-, de legalább is életre szóló dolgokat hozna létre, nos, arról Ania kisasszony mesél.
Szép, kissé lexikon-ízű megfogalmazásban, ez az az unalom, amely „annak következménye, hogy valami igen sokáig tart vagy igen gyakran ismétlődik”. Egészen pontosan elkezdődik a születéssel és a végéig nincs vége, elkíséri az ént végig. Ha messzebbről nézzük a kötetet és a novellákat felfűzzük erre a szálra, akkor nyugodtan mondható, hogy generációk átörökített unalmáról van szó, Ania kisasszony ugyanazzal a kitartó részvéttel van jelen az apák, mint a fiúk életében. Öröklődik. Mert (egyébként hazug) biztonságérzetet kínál, félelmekkel teli, de mégiscsak kiszámítható életet. Amelyben leginkább a félelem lehet otthonos. Megszokott, halálig ismétlődő, házi. Mint az állatok, a papucs, vagy az önzőség általános, éppen ezért elfogadottnak tartható dühe (Mélyebb rétegek).
Ania kisasszony maga is egy botrányosan csúnya, tizenkettő-egy-tucat matróna, de ruhája ráncai is ismerősek, kortalan, nem ismer divatot, ezzel együtt ajándékba adja a nyugodtságnak tűnő mozdulatlanságot, a túlélésre kínál így (hamis) esélyt.
Miközben kiderül, kivétel nélkül az összes novellából kiderül, hogy nincs esély a túlélésre, csak élni lehet. Azt viszont muszáj. Volna. Krusovszky szerzőként nem kínál kizárólagos utat, bár adódik a magyarázat: ha a fiúk országa helyett/után a férfiak, a cselekvő, vállalkozó, bátor, alkotó emberek országa épülne.. Szimpatikus magyarázat (lásd: Szabó Dominik, Szűcs Teri kritikái), de van itt, lehet itt még más is. A fiúk országában ugyanis nincsenek erkölcsi konzekvenciák. Nem abban az értelemben, hogy immorális lenne a novellák főszereplőinek világa, inkább abban az értelemben, hogy ez is unalmas. Ania kisasszony országa ez is. És Fóbia kisasszonyé. Több ezer év prédikációinak végső unalma és a félelem a rossz(ul meghozott) döntésektől. Pedig ezek nélkül fiúk országa marad minden. És még csak ország sem lesz, láthatjuk, ha körülnézünk.
Krusovszky Dénes biztos kézzel megírt lírai novellái tükörbe bámultatnak. (Eközben a kötet, mint tárgy méltó a tartalomhoz.) Nem félelmetesen és semmiképp sem unalmasan. Segíthetnek, hogy mindennapos történeteink – ha kicsit is, de – jobb véget érjenek, mikor véget érnek. Mert véget érnek és közben egyfolytában véget érnek.
Krusovszky Dénes: A fiúk országa, Magvető, 2014.
