Wéber Anikó
Szabad-ötletek jegyzéke másképp
Gyömrői Edit regényét lehetetlen úgy kézbe venni, hogy ne József Attila jusson az eszünkbe. A fülszövege is rögtön erre emlékeztet, úgy mutatva be a Szemben az árral című művet, mint József Attila pszichoanalitikusának önéletrajzi ihletésű alkotását. Gyömrői számunkra csak híres költőnk egy állomása, a szöveg azonban meg sem említi találkozásukat. Ehelyett egy nő kerül a középpontba: lecsupaszítva, minden jó és rossz érzéséről őszintén mesélve. Egy szenvedő ember énkeresése és számadása ez a könyv, amelyben a fájdalmas emlékek és érzelmek dominálnak különös asszociációkra épülve. Mintha egy új Szabad-ötletek jegyzékét olvasnánk. Csak most Gyömrői Edit változatát.
„Az ember úgy használja az életét, mint valaki, aki vesz egy bögrét, a földhöz csapja, összeszedi a darabjait, és egy egészen másfajta bögrét csinál belőle” – írja Gyömrői Edit a regényére utalva, és arra, hogy ne publikálják, mint autobiográfiát. Ennek ellenére az olvasói elvárás – a kiadás fülszövegének és a könyv végén olvasható két tanulmánynak az ismeretében – éppen az, hogy József Attila Gyömrői Editjéről megtudjunk valamit. És ha az összeragasztott bögre eltér is az eredetitől, a darabjai azonosak. A regény főszereplőjének, Évának a története pedig kísértetiesen hasonlít a szerző életútjára.
Éva származása, családja, életének állomásai, kapcsolatai mind megfeleltethetők Gyömrői Editéivel. Nincsenek nagy eltérések, a különbség talán csak a mesélés adta keretekből ered: a kötelező kihagyásokból, rövidítésekből és egyszerűsítésekből, abból, ahogy az emlékek kuszaságából egy megírt mű születik.
„A hajó számomra sohasem kizárólag hajó volt: mindig szimbólum is” – kezdődik a történet, és ez a mesélő, önmagát értelmező hang az egész szöveget végigkíséri. Ugyanebben a bekezdésben ír arról, milyen sehová sem tartozni, csak utazni egyik állomástól a másikig, arról, milyen undorral töltötte el gyerekként a leplezetlen testiség, arról, hogyan vett erőt rajta lányként a szégyen a szőrös lába és a szőrtelenítés eltitkolhatatlansága miatt, és mit érzett nőként, sokadik párja mellett egy kis vitorláson, valamint hogyan nézett rá utolsó, örök szerelme. Az egymástól élesen eltérő asszociációkat csak egyvalami köti össze: a hajó szimbóluma. Mégis magával ragadja az olvasót az E/1. személyű elbeszélés, ahogy a narrátor megnyílik, és legmélyebb gondolatait, érzéseit, a tabunak számító témákat előadja. Szinte letehetetlen a könyv annak ellenére, hogy oldalaknak és fejezeteknek kell eltelnie ahhoz, hogy az emlékmozaikokból elkezdjen kirajzolódni egy kép a főszereplőről.
Az elbeszélés ugyanis rendkívül csapongó. Neveket említ, de csak jóval később írja meg, kikről is van szó. Helyszínekre utal, de szintén csak fejezetekkel később derül ki, mikor járta be ezeket Éva. Következtetéseket von le, amelyeknek az előzményét csak a regény végén érthetjük meg. Ugrál az idősíkok között, egybefolyik múlt, régmúlt és jelen, gyakran váltogatja az elbeszélés számát, személyét és idejét is, és a kuszaságban egyetlen biztos pontunk van: az elbeszélő, aki mindezek között próbál rendet tenni. Ez pedig néha megakasztja az olvasót, és arra kényszeríti, hogy visszalapozzon, leellenőrizzen valamit. Mégis, mindennek ellenére is olvastatja magát a könyv.
Megismerkedünk egy zsidó származású lánnyal, aki nem tud beilleszkedni az átkeresztelkedő családjába, mert sem a régi, sem az új értékrendjükkel nem tud azonosulni, ráadásul féltékeny több szeretetet kapó testvérére. Fogalma sincs arról, ki ő valójában, és mit gondoljon a világról, ezért otthagyja otthonát, és segítség nélkül önálló lábra áll Bécsben. Itt találkozik első szerelmével, és születik meg kisfia, de a nyugtalanságot, elégedetlenséget, a folyamatos úton levés vágyát itt is érzi, ezért elhagyva férjét továbbáll. Jön Párizs, majd újabb és újabb európai állomások, végül Berlin, ahonnan zsidó származása miatt kell menekülnie, először vissza Magyarországra, majd Indiába. A jelenben játszódó szálban pedig már Ázsiát is elhagyta, és éppen hajóval tart Amerika felé.
Éva életén keresztül bepillantást nyerhetünk abba, milyen traumát, kiábrándulást okozhatott az első világháború egy érzékeny fiatal lánynak, és hogyan boldogulhatott egyedül a húszas években egy önálló nő. Milyen problémákkal kellett megküzdeni zsidósága és nőisége miatt közvetlenül a második világháború előtt Európában, majd Indiában. Bepillantunk általa a történelem egy szeletébe, egzotikus világokba, miközben kemény társadalomkritikát is megfogalmaz az elbeszélő. Éva arra vágyik, hogy minden embert ugyanannyi jog és szabadság illessen meg fajától, vallásától és társadalmi helyétől függetlenül, és azzal kell szembesülnie, hogy ezt sem Európa, sem Ázsia, de még az elfogadónak beállított Amerika sem biztosítja. A főszereplő idegennek érzi magát családja körében, majd migránsként Európában és Indiában, és amikor Amerika felé tart, újabb csalódás éri. Megtudja: a tömegeket befogadó Amerika indiaiakat egyáltalán nem enged be, mert színes bőrűek. De Éva még ennél is jobban kétségbe esik, amikor rádöbben: ő maga is különbséget tesz bőrszínek között, csak ő fordítva: a fehértől undorodik. Nem záródik megnyugtatóan a regény, inkább azzal a félelemmel, hogy az ember menthetetlen az előítéleteitől. Még azok is, akik a legelfogadóbbnak tartják magukat.
A könyv végi tanulmányban Borgos Anna idézi a kiadót, aki annak idején visszautasította Gyömrői Edit kéziratát azzal, hogy a regény feminista, társadalmi, történelmi, faji és keleti közhelyeket tartalmaz. Pedig a mű mentes a kor feminista közhelyeitől, minden mondatán érződik, hogy személyes élményekből ered, és egy hús-vér nő kérdéseit, félelmeit, dilemmáit tárja túlfűtött érzelmek közepette, kissé rendezetlenül, de magyarázatot keresve az olvasó elé. Az olvasó pedig tudhatja, hogy ezek a kérdések és dilemmák nem is vesztettek aktualitásukból.
Gyömrői Edit: Szemben az árral, Jelenkor Kiadó, 2015.
