Láng Eszter
„Zengenek a szélben a villanyvezetékek…”
Szénási Miklós: Sugárhajtású nosztalgia
Sugárhajtású nosztalgia címmel nyolcadik kötete jelent meg Szénási Miklósnak a Kortárs Szalon kiadásában pár hónappal ezelőtt. A sokoldalú debreceni alkotó verseken kívül novellákat is közöl, s ugyan főfoglalkozásban szerkesztő és újságíró, és a kétszemélyes LED zenekarban az énekes Kaiko (Komódi Károly) mellett ő a billentyűs, recenzensként és olvasóként pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy legelsősorban és mindenekelőtt költő. Nem azért, mert az évek során közel 150 verse jelent meg folyóiratokban, antológiákban, s nem is azért, mert sokadik könyve jelenik meg. Hanem mert életformája ez a fajta önkifejezés. Somlyó György szavaival élve: „Az egyetemes egymást-pusztítás siketítő robajában egy pillanatnyi csöndet szerez magának, és – ki tudja? – talán a mindenségnek.” Nekem, olvasójának, mindenképp.
A költő mostani könyve válogatás az eddigi életműből: hét kötet után már bőven lehet ilyet is kiadni, van miből szemezgetni. Ne várjunk azonban zengzetes hívószót, ami köré felépül a válogatás: a szerkesztés időrendet követ. Egyfajta összegző műről van tehát szó, hiszen az idő vált rendező elemmé. Banálisnak tűnhet e metódus, ám lehetővé teszi az életút végigkövetését úgy, hogy világossá válik az is, mennyire következetes a költői pálya. Nyilván a gondos válogatás kiszűri az egyenetlenségeket, de a versek hangneme, hangulata, ritmikája, a metaforák, a nyelvezet mind a kiérleltséget támasztják alá, tehát a kötet olvasásakor végig ugyanaz a saját, jellegzetes hang szólal meg, miközben mégis a mindennapok nyelvén kommunikál, azon a nyelven, amit mindenki használ. Ezért lehet olvasójának az az érzése, mintha valamiképpen az ő életét (is) írná, s bár egyáltalán nem bizonyos, hogy minden a saját életéről szól, amit megír, önmagán átszűrve mégis sajátjává tudja gyúrni, csiszolni mások tapasztalatait is, olyanná, amilyennek ő látja a világot, az embereket, az életet, annyira, hogy úgy érezhetjük, mintha a vers magát írná, gördülékeny folyamként működne. Friss, első lendülettel létrehozott műveknek tűnnek e versek, apró elemekből, darabokból építetteknek, amelyek egységes egésszé állnak össze. Nagyon szikárak ezek a szövegek: a költő nem esik túlzásokba, inkább hajlik a minimál, mintsem a romantika irányába, ugyanakkor mégis van egy lírai felhangjuk, erről egy-egy gyönyörű sor tanúskodik, pl. „Zengenek a szélben a villanyvezetékek, mint az éjszaka”, vagy: „semmi nem lesz már, ami nem volt”, „amerre jár, villamosvezetékek/ pengenek, akár a hárfa”.
Időszakaszokra oszlik a kötet, a kilencennégy-kilencvenötös évekkel kezdődik, és 2014-ben fejeződik be, s folyik az élet, a költői lét, a mindennapok bársonyán az idő. És „két biciklinyom közé” ügyesen el tud helyezni akár nyolc esztendőt is, és a szűkebb pátria, a város szeretetét is, a ragaszkodást a szülőhelyhez, mindezt anélkül, hogy a nosztalgiázás csapdájába esne: „Tíz percnél távolabb a Centrum Áruháztól/élhetnék-e, s messzebb a sárgálló/Nagytemplom-tornyoknál hogyan?” És beszélget Istennel, elmondja fenntartásait, miközben érteni akarja, de hát „Szinte senki nem beszéli/az istenek anyanyelvét.” Tiszta, világos beszéd ez, miképpen elemzése is (Analízis) az emberről: „Bőre alatt az ember/szalagos növény,/buja és rossz szagú/avar, bugyborékoló,/férgekkel teli láp.” […] „De néha csillámló szikla-/fal, fehér alkonyat,/mediterrán klíma. Záró/bazársor teaillattal és/idegeneknek veszélyes/övezet. Fellocsolt,/gőzölgő kövezet, el-/alélt por falak tövében.”, vagy a (A) katedrális építője, a (A) konstruktőr. És megfogalmazódik a szerelemben megállapodott fiatalok egymás iránti érzése is, nyersen, egyszerűen és pátoszmentesen, s a családi élet is téma lesz, színtereivel és mindennapjaival, a generációk közötti látásmód különbségeivel. És persze az idő múlásának érzékelése is benne a kötetben: „Az idő gyorsabban telik mostanában. Úgy mozog,/ akár egy bicikli a lejtőn, a szélben lobog utána/a fák elszabadult vezetéke, veri a küllőt,/a nadrágból kilógó bokát.”, miközben emlékszik még arra is, „milyen érzés nem tudni még/az időben létezés tényét”.
A szövegeket belső ritmusuk, zeneiségük, „dallamuk” teszik verssé, tehát nem csak az egymást követő szavak egyfajta ritmikus sorba rendeződéséről van szó.
A kötet karcsú, esztétikailag míves, Krizsán Mihály grafikájával a címlapon. A szövegek harmonikus képet mutatnak, a sorok tördelése és a betűtípus megválasztása a vizualitás igényével történt. Aki kézbe fogja, olvasgatja, garantáltan nem fog csalódni.
Szénási Miklós Sugárhajtású nosztalgia c. kötetéről Kortárs Szalon, Debrecen, 2014, 102 oldal.
