Szepesi Dóra
„Szellemi szelektív”
Napló a Naplók naplójáról
Tőzsér Árpád naplóköteteit olvastam a nyáron. Élvezetes olvasmány a napló, különösen egy költő, irodalmár jegyzetei, aki ilyeneket is leír: „Éles magnéziumfényben látom magamat, esendőségemet, szüntelen küzdelmemet magammal. De mi küzd e küzdelemben mivel, vagy ki küzd kivel? Ki az az én, és ki az a magam? Csak annyit tudok, hogy ez az én fegyelmezett, erős és makacs, a magam szertelen, gyenge és álhatatlan.” – írja 1999. május 14-én. A bejegyzést tovább is érdemes olvasni és természetesen a naplókat napról-napra. Tőzsér szempontja azért is különleges, mert szlovákiai magyar; író, költő, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész, műfordító és egyetemi oktató. Sokat lehet tanulni naplójegyzeteiből is: megtudhatjuk, mit olvasott, mit gondol róla, kivel találkozott, mi történt vele – a szakmai, magánéleti, életrajzi, testi-szellemi hogyléti állapot vonatkozásban – mindez az ő szűrőjén keresztül, hiszen tudjuk azt is, hogy utólag megszerkeszti a jegyzeteit. Eddig négy kötete jelent meg az 1992-2007-ig terjedő időszakról.
Voltaképpen mi is a napló? Megragadott, amit a napló műfajáról közöl az Érzékek csőcseléke című kötetben, miszerint Montaigne írta le először, minden embernek „az emberi létezés (condition humaine) teljes egészéről kell tanúságot tennie”, s ez alatt azt értette, hogy bárki a teljes embert szemlélheti önmagában, ha az esszé nagyítója alá helyezi magát. És micsoda a szöveg? Tőzsér Lichtenbergtől idézi: „a könyv, (a szöveg) piknik, ahol a szerző hozza a szavakat, az olvasó a jelentést.” Tetszik ez a piknikezés, sok „ízletes” gondolatot felvet. Igen, az írók legnagyobb érdeme, hogy történeteik, benyomásaik kérdéseket (és válaszokat) vetnek fel. Mert a műveikben a történetek és a benyomások mögött a legalapvetőbb kérdések rejlenek, például az, hogy (hogyhogy) vagyunk? Honnan jöttünk? Kik vagyunk? A válaszokat sokszor sokféleképpen megfogalmazzuk. Önazonosságunkhoz való viszonyunk, identitásérzékünk életkorszakonként is változik.
A legnagyobb felismerésem és élményem, ami megfogalmazódott e naplók kapcsán, hogy mostanában azt gondolom, én leginkább az olvasmányaim nyomán keletkező gondolataim, jegyzeteim vagyok, vagyis ezekben hagy nyomot lényem legfontosabb része. Vajon milyen formában létezik ez? Papírra jegyzetelek legtöbbször (a kézírás kanyarulataiban is benne vagyok!), és jelölöm a könyvben ceruzával a figyelemreméltó részt. Aztán a gépbe beírván az idézetet, a jelzést kiradírozom, a jegyzetpapírokat meg kidobom a szelektív papírgyűjtőbe. Annyi marad, amennyi belekerül a cikkekbe, interjúkba, az interjúk kérdéseibe, észrevételeimbe. Jószerével nem marad tárgyi nyom. A kidobott papírok sorsa még csak követhető, de hogy például a számítógépbe írt dokumentumok írása közben kitörölt mondatok miféle kukába kerülnek, azt el sem tudom képzelni! Ennek a folyamatnak a hozadéka szükséges ahhoz, hogy párbeszédbe kerüljek azokkal, akikkel a művekről beszélgetek, vagy írok róluk. A gondolatok beindításáról és továbbszövéséről van szó, az „anyag” e tevékenységek nyomán alakul.
A Tőzsér-naplók olvasása közben folyamatosan reflektáltam a leírtakra: mit is csináltam én azon a napon, amiről épp most olvasok? Mit tudtam, nem tudtam mindabból, amit leír, amire utal, amire visszaemlékszik? Ez megint egy szellemi formát épít, ami létezik az olvasás és a befogadás idején és még egy kicsit tovább, hogy aztán végül elengedjük és bekerüljön a „szellemi szelektívbe.” Marad belőle azért valami. Micsoda? Valamiféle esszencia, amire azt mondhatom, ez vagyok én, a mások gondolataira reflektáló, azokban tükröződő, folytatódó gondolatminta vagyok, sokszoros kapcsolódásban mindazzal, amiről, akiről olvasok.
Úgy gondolom, valahogyan ez a szellemi gyarapodás, áramlás, folytonos változás az, ami miatt megéri ez az egész. Hogy vagyok. Hogy vagyunk…
Ezzel az írásommal szeretném köszönteni a 80 esztendős Tőzsér Árpádot. Isten éltesse!
A Naplók Naplói: Szent Antal disznaja, Érzékek csőcseléke, A kifordított ember, Einstein a teremtést olvassa. Kalligram Kiadó, 2008, 2011, 2013, 2015.
