Limpár Ildikó
Ölelni, mikor még lehet
Egy csendes zug – mint a könyv mottójából kiderül, a kifejezés Andrew Marwell Rideg szeretőjéhez (To his Coy Mistress) című költeményéből való. A verscímet és a két sort a regény fordítója, Kleinheincz Csilla újrafordította annak érdekében, hogy megmaradjon az irodalmi utalás, és regénycímként is jól működő, szép kifejezést kapjunk. És hogy mi végre a mottó? „Csendes zug a sírverem / ám nem ölel ott senki sem” – érvel Marwell a Carpe diem jegyében, arra figyelmeztetve kedvesét, hogy húzódozhat ő az öleléstől szemérmesen, de az élet elillan mellettünk, ha nem merjük élni.
Peter S. Beagle regénye ebből az alapgondolatból táplálkozik. Mi van, ha senki nem figyelmeztet minket időben; ha nincs egy Andrew Marwell mellettünk, aki szépen rábeszéljen minket arra, hogy igazán szeressünk? Mi történik, ha túl későn döbbenünk rá arra, hogy elrepült mellettünk az élet? És egyáltalán: mi az, hogy túl késő? Vajon tényleg nem lelhet igaz szerelemre az, aki már a temetőt tekinti otthonának?
Beagle tizenkilenc évesen írta élete első regényét, az Egy csendes zugot, és ez több mint megdöbbentő felfedezés volt számomra. Mondhatjuk erre a műre, hogy fantasy regény, besorolását tekintve mindenképpen az, és nem véletlen, hogy a Delta Vision kiadó kezdte el kiadni magyarul a műveit, de úgy gondolom, otthonra lelhetne számos olyan olvasó polcán is, aki alapvetően ódzkodik a populáris irodalom jelenlegi trendjeitől, mert nem nyűgözik le a kardos-kalandos, mágikus lényekkel elárasztott világok. Ez a regény azért fantasy, mert egy beszélő holló és pár szellem alkotja a temető magányában meghúzódó hajléktalan ember, Mr. Rebeck társaságát. A cselekmény nem pörgős, nem kalandozós; lassú mederben folyik: a temető fogságában egymásra találó lelkek „életének” epizódjait olvashatjuk. Elmélkedés ez életről-halálról, az élet átértékelésének, felértékelésének története egy olyan szempontból, ami keveseknek adatik meg (vagy ha igen, mi már nem tudunk róla): a halál, a halottság állapotából nézve.
Az elmúlás forgatókönyvének induló történet átcsap életigenlésbe, és bár keserédes a vég, mégis elsősorban a szépség marad meg. A sírverem már nem csupán a másik világba való belépés kapuja: látjuk egy kicsit otthonként, látjuk az igaz szerelem szülőszobájaként, és látjuk az életbe való kilépés lehetőségeként is. A szöveg nagyon szépen fordítja ki az elmúlás szimbolikájának darabjait. Nem csupán a temetőt látjuk másképpen, de a klasszikus halálmadár, a holló szerepét is. S míg egyik leghíresebb irodalmi hollónk Poe költeményében sötéten károg az elveszített kedves feletti gyászban, Beagle megajándékoz minket egy olyan hollóval, aki közvetíteni képes élők és halottak között, és akinek segítségével Mr. Rebeck képes életben maradni addig, míg rá nem lel a szerelemre.
Szép stílusban megírt és fordított regény, a vége felé felfokozott érzelmektől áthatott, enyhén melodramatikus ízű párbeszédekkel, amit részben indokolt a bizarr szituáció és a nem szokványos szereplőgárda, de azért én inkább az elmélkedő és a narrációs részekbe szerettem bele.
Ha ez volt Beagle szárnypróbálgatása, én készen állok elolvasni mindazt, amit már szárnyalva írt.
Peter S. Beagle: Egy csendes zug. Ford. Kleinheincz Csilla. Budapest, Delta Vision kiadó. 2006.
