Wéber Anikó
Világok a víztükörben
Zólya Andrea Csilla: Szabadcsavar
Zólya Andrea Csilla feje tetejére állítja a világot. Kritikakötetének borítóján a föld van felül, és az ég alul. Bár csak a víztükör tréfál meg minket, a címmel – Szabadcsavar – összeolvasva értelmezhetjük a képet a kritikaírás szerepére tett utalásként is. A kritikákkal a szerző tükröt tart az olvasók elé, és azon keresztül mutatja be az adott művet, amely bár megismerhető, mégsem ugyanaz, hiszen a kritikaíró már szabadon megcsavarta a saját olvasata szerint.
De mi születik a kritikus saját értelmezéséből? Zólya Andrea esetében olyan kritikák, amelyek akkor is élvezetet nyújtanak, ha nem ismerjük azokat az írókat és műveket, amelyekről szólnak. A szerző ugyanis nem vár el az olvasótól előzetes tudást, hanem kézen fogja, és maga mutatja be mindazt, amit ismernie, tudnia érdemes. Felvillantja az író-költő életművének nevezetesebb pontjait, bepillantást enged a mű történelmi hátterébe, a szereplők kultúrájába, vagy épp a műfajelméletbe. Közben a történetekben felmerülő mondanivalóról, problémákról is beszél, gyakran állást is foglal. Így a kritikák – egységes stílusukkal és hangulatukkal – maguk is művekké válnak, miközben arra ösztönzik az olvasót, hogy az eredeti szöveget is elolvassa.
Ennek pedig több oka is van. Egyrészt az, hogy a szerző ügyesen egyensúlyozik írásaiban: eleget árul el ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, másrészt eleget hallgat el ahhoz, hogy azt fenn is tartsa, és kíváncsivá tegye az olvasót. Emellett a szövegek nagyrészt pozitív kicsengésű kritikák, amelyek arra buzdítanak, hogy kézbe vegyük a műveket.
Zólya Andrea Csilla takarékosan bánik a negatív értékeléssel, írásaiban nincsenek elmarasztaló szavak, gúny vagy irónia. Ha a szöveg hibájaként említ is valamit, azt is mindig alaposan alátámasztja. Ugyanígy tesz a dicséretekkel is. Mégis elmondható, hogy dicséretből jóval több van, a művek hibáit pedig többnyire röviden foglalja össze, és legtöbbször az utolsó előtti bekezdésekben, hogy aztán az utolsóban – ismét összefoglalva a pozitívumokat – elvegye a negatív kritika élét. Ezzel pedig néha olyan benyomást kelt, mintha kicsinyíteni szeretné a kötet hiányosságait, azt üzenve: elrejtem a rosszat, hogy inkább a jóra emlékezzünk.
A Recycling(elt) szerelem? (Varró Dániel: Szívdesszert) az egyetlen kritika, ahol a negatív vélemény kerekedik felül. Itt mutatja be a szerző, hogy tud keményen, kérlelhetetlen szigorral is véleményt alkotni a mű hiányosságairól, melyeket korrekt magyarázatokkal tár az író és olvasók elé. Itt is – mint a többi kritikában – a szöveg mélyére ás, részletekbe mélyed, felvillantja a szerző életművét, hogy aztán más köteteivel is összehasonlíthassa az aktuális művet.
„Elmélyedős alkat vagyok” – jellemezte magát Zólya Andrea Csilla a győri Ünnepi Könyvhét közönsége előtt, és ez pontosan látható kritikakötetén is. A szerző négy fejezetbe gyűjtötte a kortárs próza-, vers-, esszé- és gyermekirodalmi kötetekről szóló eddig megjelent kritikáit. A kép nagyon vegyes, hiszen szemezget erdélyi, felvidéki és vajdasági írók művei közül, de felbukkan például finn könyv is. Többek között olyan szerzőket vonultat fel, mint Vida Gábor, Maros András, Darvasi László, Láng Zsolt, Demeter Szilárd, Borbély Szilárd, Orbán János Dénes, Máté Angi, Lakatos István, Szabó T. Anna, Ljudmila Ulickaja, Dóka Péter és Krusovszky Dénes.
Mégsem érezni, hogy a sokszínűség szétdarabolná a kötetet, amelyet egységessé tesz a kritikus hangja, stílusa, és az, ahogy hozzányúl a szövegekhez. Komoly felkészültségről és tudásról tesz tanúbizonyságot, ahogy a műveket belehelyezi történelmi hátterükbe, az írói életműbe, és párhuzamba hozza őket más alkotásokkal. Közben szét is szedi őket apró darabokra, elemezve műfajukat, stílusukat. Sokszor pedig meg sem áll az értelmezésnél, hozzáteszi saját gondolatait, véleményét is.
Hajszálnyira mégis eltér a többitől az Angyallesen fejezet, amelyben a gyermekirodalom kerül porondra. Itt szélsőséges a kritikák színvonala. Van olyan szöveg, ahol a szerző közvetlenebb hangon szól, és a mély elemzést kiegészíti saját szemszögével, rendkívül izgalmas kritikákat teremtve – pl. Amikor kofferbe kerül a ház faláról a repedés (Máté Angi: Az emlékfoltozók). Van azonban olyan kritika is, amely megmarad a történet elmesélésének szintjén, és annál nem lép mélyebbre – pl. Nektek muzsikál Száli (Yalvac Ural: Muzsikaárus gyerekek), Angyallesen (Berszán István: Angyalok meséi). Azonban a stílus és a szemszögek, amelyekből bemutatja ezeket a történeteket, itt is hamisítatlanul Zólya Andreá-sak.
Ez az egységes stílus pedig jól látszik a címadáson is. A kritikák címe általában szokatlan képzettársításon alapul, amely – miközben felkelti az olvasó érdeklődését – felidézi a szöveg egy részletét, vagy megragadja annak hangulatát. Olyan benyomást kelt, hogy a szerző pontosan tudja, mit akar megmutatni a műből saját víztükrén keresztül az olvasóknak.
Zólya Andrea Csilla: Szabadcsavar, Győr, AmbrooBook Kiadó, 2014.
