Mechiat Zina
Anderseni kalapemelés
Tolnai Ottó: Kalapdoboz
Valószínűleg azért szeretem Tolnai Ottó Kalapdobozát, amiért Koós Anna Halász Péterről írt könyvét. Egyszerre olvasok történeteket, vallomásokat és értek meg művészeti dokumentumokat, kerülök közel műtárgyakhoz. A 2013-ban kiadott képzőművészeti írásokat egybegyűjtő kötet vajdasági festők és szobrászok munkássága előtti kalapemelés. A szövegek fókuszába kerülő alkotók kevéssé ivódtak be a hazai köztudatba, azonban az itt közölt esszék azoknak is élvezhetőek, akiknek ismeretlenül cseng például Szajkó István vagy Csernik Emese neve.
Mert ezek az írások úgy szólnak művészetekről, úgy magyarázzák az életműveket, hogy közben a beszélő hozzájuk, s azok világhoz való viszonyáról mesélnek. És itt a kulcsszó: mesélnek. Tolnai, a történetek kifinomult takácsa filozófiát olt az elregélt képekbe. Az olvasó óhatatlanul kapcsolatba lép olyan képekkel, amiket sohasem látott. Hiszen nem a láthatót meséli el, nem bocsátkozik szakszerű meghatározásokba vagy referenciák kutatásába. A képek mögött rejlő izzás mindenkori tárgya, és ennek az izzásnak működése. Elidőz a részleteknél, hosszasan babrál a szürkével mint olyannal, aztán hirtelen a színről eszébe jutó történeteket és filozófiákat beszéli el. Utalást utalás követ, az intertextusok sűrű szövésű makramévá csomózódnak, és nem várt problematikák domborodnak ki belőlük. Így a szövegek egyszerre beszélnek a megidézett képzőművészekről, a beszélő hozzájuk fűződő viszonyáról és egyetemes tartalmakról. Egyszerre teremt ezzel meghitt atmoszférát, és tesz állításokat igazságról, szavakról, a Vajdaságról, önmagáról. Mindezt a tőle megszokott nyelven – hosszú, szerteágazó, poétikus mondatai hűen tükrözik mondanivalóját.
Ha meg kéne határoznom a kötet műfaját, azt mondanám, képzőművészeti mesekönyv, legendárium, végtelen történetekkel. Valami ilyesmit mond ő is: „Szorongva ülök a betűk elé, meg tudom-e írni, el tudom-e mondani, mesélni e hihetetlenül szép, nem túlzok, ha azt mondom, lélegzetelállítóan izgalmas és felettébb tanulságos történetet, igen, akár egy Andersen-mesét: egy festő, egy festészet – két festő, két festészet történetét.” (Az azúr szakadék, Krajcsovics Éva festészete, 356.) Minden megírásra került elemhez személyes történetek tapadnak, legyenek azok művészettörténeti anekdoták vagy burjánzó asszociációs folyamok. Az írásokat olvasva lehetőséget kapunk rá, hogy viszonyba lépjünk ezekkel a láthatatlan festőkkel és szobrászokkal. Félig-meddig regényalakokká lesznek, akikkel úgy viselkedünk, mint kedvenc történeteink hőseivel. Ennél jobb útvonalat nem is tudok elképzelni arra, hogy kinyissuk a kánon kapuját a kiszorultak előtt. Hiszen e szép bemutatásuk után csak betessékelni lehet őket.
Tolnai Ottó: Kalapdoboz. Újvidék, Fórum Könyvkiadó, 2013, 456 oldal.
