Tamási Orosz János
Tükrök tükörképek tükrében
Gogolra hivatkozva védeni kissé (bár a konkrét esetben ez a védeni a védhetetlent szinonimája) a német sajtó egy meghatározott részének velünk szembeni folyamatos és tudatos elfogultságát – mi tagadás, kekeckedő recenzensi kiindulópontnak tűnhet. Mégis ezzel kezdem, mert az általános kép okán az az én régi vesszőparipám: „ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde”. Nevezetesen: ha rossz hírünket keltik a külföldi sajtóban, az első és legfontosabb teendőnk, azt gondolom, megvizsgálni: vajon mindent megtettünk és megteszünk-e ennek okafogyottságáért? Szögezzük le: voltak, vannak, s mindig lesznek olyan médiaműhelyek és sajtómunkatársak, akik egy más világnézet talaján állva tűzik tollhegyükre mindazt, ami nem tetszik nekik a világ működésében, akik kellő s megalapozottnak vélt ellenszenvet éreznek és fognak érezni mind az általános, mind a szűkebben vett magyar konzervativizmus, magyar jobboldali utak s szerveződések ellen. És mindig lesznek olyan említettek, akik tudatosan ferdítenek s torzítanak velünk kapcsolatban, a rólunk szóló beszámolóikban; ha nem így lenne, akkor a sajtó szabadságának ön-definitív meghatározásai, territoriális önkijelölései még csak sejtetni sem lennének képesek a tizennyolcadik századi katolikus vasárnapi iskolák némely világiasabb fölfogásának megjelenését. És hol vagyok én még itten az iróniától, ugye.
Ne hazudj, hogy ne hazudhassanak rólad, mondanám még kevesebb mosollyal arcom redőiben, ha nem érezném magam is, hogy ezzel mintegy rekontráztam a védhetetlen fogalmát.
Fentiekhez képest és azok ellenére, hogy szóljunk már a lényegről, fantasztikusan érdekes olvasmány K. Lengyel Zsolt nemrég megjelent tanulmánykötete (Tükrözés és torzulás, Méry Ratio – Pro Minoritate Alapítvány). A szerző mélyreható részletezéssel, a hangsúlyok és szóközök precíz elemzésével mutatja be a magyarországi rendszerváltozás eseményeinek, politikai és társadalmi rengéseinek a német sajtóban megjelenő képét és tükörképét, a nem ritkán felbukkanó „Vexierspiegel”ekkel egyetemben. Külön érdeme s értéke a kötetnek, hogy minden esetben makacsul, szívósan igyekszik feltárni az eredőket, megkülönböztetve a tájékoztatások minőségének okait – mikor vezette a tudósító tollát egy esetleges érdekellentét, s mikor árnyalta be az általa közvetített képet az egyszerű, közönséges, ám ettől még nem megbocsátható tájékozatlanság, tudatlanság. Példák hosszú során keresztül alkothatunk fogalmat, szerezhetünk rálátást azokra a folyamatokra, amelyek sajnálatos módon még ma is meghatározóak a német Magyarország-kép kialakulásában, megjelenésében; abban gyakorta olyan sztereotípiák mélyültek el, melyek ellen úgy kell küzdenünk, hogy első megjelenésük idején sem valós helyzetet, valóban meglévő ellentétet írtak le, ábrázoltak.
Vannak erről saját emlékeim is, hadd idézzem fel őket, mintegy „kis színesekkel” megerősítve a szerző okfejtéseit. Mert eszembe jutott, a kötet reflexióit lapozgatva, az a dokumentumfilm, amelyet az osztrák kettesen láttam, a kilencvenes évek elején. Riportfilm a kor Budapestjéről, benne neves magyar írók pesti lépcsőházak vaskorlátjait mutatták az operatőrnek; a korlát cirádáit itt-ott horogkeresztek tarkították, mulandó jegye a soha nem múló ostobaságnak, hanyagságnak; ám a filmkockák és a kommentárok azt próbálták a sejtetésnél is erősebben közvetíteni: íme, Magyarország ennyire s így őrzi, ragaszkodóan, a fasizmus jelképeit. A film készítőinek nyilvánvalóan fogalmuk sem volt arról, hogy fölöttébb sajnálatos módon épp annak a liberalizmusnak magyarországi korrózióját készítik elő, amelynek nevében – engedjük ezt meg – szólni kívántak. S még mennyi nem ritkán pökhendi lépés vezetett el idáig; ezeket K. Lengyel Zsolt remekül összegzi, úgy, hogy objektív, tényszerű összefoglalója korántsem az egyes politikai fölfogások sajátos útjait kíséri figyelemmel. Ez, mondhatni, „bónuszként” csak úgy ki- és melléolvasható a kötet anyagaiból. Következtetései roppant időszerűek, nagyon is, noha – mint említettük – írásai a kilencvenes évek elejét tárgyalják, a keletkezések időpontjai (eltekintve a szerző izgalmasan tanulságos utószavától) 1993 és 1995 között datálódnak. Hadd idézzek egy szinte nem is a fősodorba illő elemző – s talán külön esszéfüzért igénylő – gondolatot a fentebb „izgalmas”ként említett utószóból. „Míg a szocialista-liberális magyar politika a megfelelő világnézetű német publicisztika kíséretében jutott ellenzékből a hatalomba, a nemzeti-keresztény koalíció bukása nem vetett fel különösebb, illetve általánosabb aggályokat a rokon irányultságú német oldalon. Más szavakkal összefoglalva: a német baloldali sajtótermékek jóval fegyelmezettebben helyeselték az azonos színezetű és kifogásolták a másik magyar oldal megnyilvánulásait, mint a német jobboldali fórumok, amelyek sem bírálatban, sem dicséretben nem igazodtak mereven világnézeti választóvonalakhoz”.
Azt gondolom, rendkívül méltányolandó ez a megfigyelés, roppant módon kifejezi azt a szomorúságot, amit időnként érzünk a világsajtóban rólunk megjelenő hírek és híresztelések kapcsán, máskor viszont kifejezett tanácstalanságot árulunk el ugyanezzel kapcsolatban. Vajon mit várunk ellenfeleinktől, ha barátainkkal sem túl jó, nem túl szoros a kapcsolatunk? És, mondhatni, afféle történelmi privilégiumunk ez nekünk; anno az első világháborút követő békeszerződés idején sem mutattunk úgymond meggyőző tehetséget a világsajtó egy részének magunk mellé állításában; de a későbbi évtizedek is olykor komikumba illő helyzeteket szültek. Bizony, sok múlik a „kis színeseken”, sok múlhatott azon például, mondom megint a tárgyalt kötettől elszakadva, hogy hamis frankkal akartuk „bedönteni” a trianoni szerződésért felelős Franciaországot, s a kirobbant per kapcsán a Folies Bergères-ben hónapokig azon nevettek: jól nézzék meg a jelenet szereplői a pénzüket, nem Magyarországon nyomták-e a bankót? Nevetnek, mert a történet vicces, a csattanó jó, de vajon milyen képet rögzít rólunk ez a polaroid – hosszútávon? S rögzül-e a kép, a rossz benyomás, ha azt hivatásos szinten kellő nyomatékkal folyamatosan rombolják, rontják, néha azért, mert azt szolgálják az érdekeik, de nem ritkán azért, mert velünk kapcsolatban tájékozatlanok, tudatlanok. De vajon milyen tudást nyerhetnek maguknak abból a mai, pillanatnyi médiavesszőfutásból, amihez a kellően obszcén szalagcímeket mi magunk prezentáljuk, azon frissiben, vagy a későn ébredők számára nagyvonalú, precíz utánközlésekkel?
Mielőbb megválaszolandó kérdés ez, amelynek nem kellő vizsgálata olyan eredményhez vezethet, amit K. Lengyel Zsolt rendkívül alaposan tár elénk; következtetései definitíven emelik ki azt, amit „bikkfanyelven” a magyar tájékoztatáspolitika hiányosságaként szokás említenünk, gyakorlatilag azóta, amióta létezik hivatalos magyar külpolitika. És aminek következményeit időnként rendkívül kitartó és professzionális összegző sajtótörténészi munkát felmutatva tárnak elénk kiválóságaink – úgy, ahogyan most tette ezt K. Lengyel Zsolt.
K. Lengyel Zsolt: Tükrözés és torzulás. Méry Ratio – Pro Minoritate Alapítvány, 2015.
