Somi Éva
Kitömött barbár
Először a címe fog meg: Kitömött barbár… hát kitömni állatokat szoktak! A barbár meg… Csak nem? De már az első oldalakon kiderül, hogy bizony, egy kitömött embert jelent a cím!
A barbár szót először az ókori görögök és rómaiak használták az idegenekre, akik – szerintük – durvák, faragatlanok, műveletlenek voltak, szóval nem olyanok, mint ők. Harcban kegyetlenek. Mások, idegenek. Nyelvük is érthetetlen. Aztán későbbi századokból ismerős a „barbár hordák dúlták fel” szókapcsolat is, a pusztító, rabló hadjáratokat folytató népekről, például a hátrafelé nyilazó, Európán végigszáguldó őseinkről, vagy a hatalmas területeket meghódító tatárokról. De eszünkbe jut Móricz egyik legjobban megkomponált novellája is, melynek végén a vizsgálóbíró mondja ki a kegyetlen gyilkosságot elkövető veres juhászra és babonás világára az ítélet meghozatalát követően a szót: „Barbárok”. A híradókból pedig szinte naponta értesülhetünk hétköznapi barbárságról, a mesterségesen is szított, és sajnos termékeny talajra hullott idegenellenességről.
Péterfy regényében a kirívóan idegen, barbár a fekete rabszolgaként Afrikából Európába kerülő Angelo Soliman. Urak szolgája lesz, azok taníttatják, bár lenézik, megvetik, nem tekintik embernek, inkább tárgynak vagy állatnak, pedig észre kellene venniük, hogy Angelo, bármibe kezd is, legyen az szellemi vagy fizikai munka, nagyságrendekkel tehetségesebb, okosabb, toleránsabb náluk. Mégis inkább csak látványosságként szolgál, testi-lelki megaláztatások érik a fekete bőre miatt. Az ő élettörténetét, sorsát, személyiségét a regény központi figurája, Kazinczy Ferenc ismeri egyedül. Nem tudott róla sem beszélni, sem írni, csak a halála előtt, ekkor meséli el ezt a különös barátságot feleségének, a nála 21 évvel fiatalabb Török Sophie-nak, aki ennek az elbeszélésnek ismeretében érti meg mélyebben férjét, a házasságukban való egymásra utaltságukat, valamint önmagát.
Kazinczy korának egyik legműveltebb alakja, író, költő, a nyelvújítás vezéregyénisége, az irodalmi élet szervezője is volt. Életében éles cezúrát jelentett 1795, a Martinovics-féle mozgalom éve, amikor őt is letartóztatták, halálra ítélték, végül „csak” bebörtönözték. Fogságom naplója címmel írta meg életének mélypontját, a különböző börtönökben töltött 2387 napot, majdnem hét évet.
Angelo Solimannal a szabadkőművesség hozta össze. Ferenc ekkor 27, Angelo 65. A nagy korkülönbség (38 év) ellenére mégsem apa-fiú kapcsolat, hanem igazi barátság alakul ki közöttük. Kazinczy Ferencben e barátságnak köszönhetően tudatosul, hogy környezete őt is barbárnak, idegennek tekinti. Ennek íróilag zseniális megjelenítése, amikor ők ketten, saját népükre jellemző viseletben a bécsi Grabenen sétálnak. Angelo színes afrikai leplekben, turbánban, strucctollas legyezővel, Kazinczy pedig magyaros viseletben: piros nadrágban, zsinóros kiskabátban, zöld mentében, sarkantyús csizmában, karddal az oldalán. Úgy gondolták, ez jó mulatság lesz. Valóban feltűnő jelenségek voltak: Angelo a fehérek között volt fekete, tehát barbár, Ferenc a „labancok” között kuruc, tehát más, idegen. Angelo naponta átéli ezt, Kazinczy (a regényalak!) korábban, még gyermekként apjával már részesült hasonló megaláztatásban, amikor a kínos jelenet végén még megkapták szóban is: „Barbár magyarok”!, később pedig Antónia, egyik öccse kétes hírű szeretője vágja ugyanezt a két szót egy családi jelenetben a szemükbe.
Péterfy regényének felütése a beszédhelyzetet is megteremti: a bécsi Természettudományi Múzeum raktárában, egy ízlésesen elrendezett kompozíció előtt álldogál Török Sophie, Kazinczy Ferenc özvegye, hogy láthassa végre férje egykori barátját, életének legfontosabb szereplőjét: Angelo Solimant. Vagyis azt, ami belőle megmaradt: a preparátumot. Az egykori fekete bőrű szolgáló három másik, ugyancsak fekete társával kitömve, egzotikus állatok körében látható. Szépen megkomponált életképet alkotnak, mely önmagáért beszél: a kitömött emberek és a kitömött állatok egy szinten vannak, egyformán megbámulhatják őket a látogatók.
A nemrég megözvegyült Török Sophie visszaemlékezése a fő narrátori szólam, de időnként átadja az elbeszélői hangot férjének is, így a narratíva finoman kétszólamúvá változik. Angelo Soliman nem szólal meg, de helyenként a róla szóló elbeszélés olyan intimitásokat árul el, ahol másik személy nem lehetett jelen, sőt, talán még a barátja sem tudhat mindenről. Hogy akkor itt ki is a narrátor, legfeljebb utólag töprenghetünk rajta, az elbeszélés folytonossága nem törik meg. Sűrű szövésű textust alkot tehát a három élettörténet. Török Sophie és Kazinczy Ferenc házasságát, Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságát ismeri meg az olvasó, e szoros köteléket, mely által Török Sophie és Angelo Soliman sorsa is összekapcsolódik. De Kazinczy Ferenc az abszolút főhős, ez a nagy formátumú egyéniség, aki kulturáltabb, civilizáltabb, fejlettebb Magyarországot szeretett volna megvalósítani. Eszményképe a német kultúra és társadalom volt, a francia felvilágosodás eszméihez (szabadság, egyenlőség, testvériség) pedig a szabadkőművesség vihette volna közelebb. A „fentebb stílt”, a klasszicista ízlést szerette volna terjeszteni, emellett a művelt, a tudományt és művészetet értő és művelő embertípust, aki ő maga is volt, kinevelni.
Széphalmi otthonukban feleségével, Török Sophie-val és gyermekeikkel az eszményeit majdnem meg is valósította. De csak ott, és csak egy ideig. Mert egyszer csak hanyatlásnak indult minden, a programba, az életükbe bele volt kódolva a kudarc. Mert annyira mások, idegenek voltak környezetük szemében, amennyire föléjük magasodtak minden tekintetben.
Saját családjukból öccseik keserítik egész életüket: Sophie részéről Pepi, Ferenc részéről Dienes. A két ostoba, irigy, szűklátókörű testvér, további családtagokkal, szereplőkkel – még két, súlyos traumákkal terhelt (fiktív és valós elemekből összerakott) családtörténet is kibontakozik tehát – fokozatosan teszi tönkre életüket. Ferenc öccsei az édesanyjukat is terrorizálják – ez is egy olyan szála az elbeszélésnek, mely külön elemzést érdemelne.
A családtagokon kívül a környék parasztjainak a szemében is ők az idegenek, az olyanok, összegzi ezzel az egy szóval Erzsó cseléd a közvéleményt, mert pontos szavuk nincs is rá. Fogalmaik sincsenek mindarra, amit Kazinczy megtestesít.
A parasztok durvaságának, barbárságának ékes példája az, amikor a széphalmi birtokon Kazinczyék egy magnóliát akarnak megtelepíteni, pusztán a szépsége miatt. A parasztok elpusztítják „az ördög fáját”, megelőlegezve tulajdonosának vesztét is. Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról című epigrammája ugyanígy a költő sorsszimbóluma volt, ahogy ez a magnólia is. Eltelt ugyan közben bő három évszázad, de Magyarországon még a középkor szellemisége uralkodik. A parasztok ördöggel cimborálónak tartják Kazinczyt és Török Sophie-t, 1831-ben pedig egyenesen úgy érzik, hogy a kolerát is ők hozták rájuk. El is indulnak, kapával-kaszával, hogy agyonverjék őket. A katonaság megmenti Kazinczyékat, bár Ferenc ekkor már halott. Több napi kínszenvedés után csak egy dolgot kér az őt odaadóan ápoló feleségétől, aki teljesíti ezt a kérést. Rászorítja a párnát a férje arcára, azaz átsegíti a halálba. Most világosodik meg, amit a könyv elején Török Sophie gondolatban Angelo Solimannak mond: „Augusztus huszonharmadikán megöltem a barátod, Kazinczy Ferencet”. Most fogja el az olvasót a borzongás.
Ez az összetett narratíva ugyancsak összetett időbeli strukturáltsággal jár. Visszaemlékezéseket olvasunk, melyekben az időrend néha előreszalad, néha a múltba vezet. Ugyanakkor a zárlat visszatér a regény elejébe, körkörös szerkezetet alkotva. Török Sophie áll a „kitömött barbár” előtt – anaforikusan ismétlődik ez a beszédhelyzet a fejezetek élén és olykor a fejezetek szövegében is. Török Sophie utazásának oka és célja is összeér. Látni akarta ezt a fekete embert, férje legjobb és egyetlen barátját, még ha így, kiállítási tárgyként is, és a végén eljut: önmagához.
Ezt a sűrű szövetű szöveget még tömöttebbé teszik bizonyos motivikus szálak is. Két példát emelek ki. Az egyik ilyen motívum a preparátumoké, a már említett kiállítási tárgyakon kívül Angelo egyetlen afrikai emléke, a kitömött krokodil, de az önnön szerepére lassan ráébredő Török Sophie is ezt gondolja magáról, mikor megérti, miért akarja elmondani neki a halálos ágyán a férje azt a történetet, amelyet addig sem elmondani, sem leírni nem tudott: „ez az utolsó marék kóc, az utolsó lapát fűrészpor a kitömésemben, amellyel tökéletes preparátumot, kiállítási tárgyat formál belőlem; a nyílást a halála varrja be és a neve emlékezete állít végül talapzatra”.
A másik példa a színházszerűség, a szerepjátszás, a játék motívuma. Török Sophie fentebb idézett gondolata a végkövetkeztése csaknem három évtizedes házasságuk mérlegének, hiszen közös éveik minden mozzanatát Ferenc tervezte meg, ehhez ő csupán asszisztált. Színpadias jelenet többek között pl. a kegyetlen hadi szimuláció a hercegi palotában, a Kazinczy házaspár szexuális játéka, a faun-jelenet, a szabadkőművesek beavatási szertartása, Joseph Barth „anatómiai színháza”.
És a bőr, a test. Angelo Soliman teste sajátos metamorfózison megy keresztül: „játékszerből apatest” (mert megnősült – felesége számára nem, lánya számára viszont problémát jelentett a bőrszíne), „apatestből ikon lett”, legvégül pedig: „botrány”. Mivel a bőrét hagyta Kazinczyra, akit az örökség átvétele céljából a börtönből Bécsbe szállítottak, ahol végignézte az egyébként mesterien elvégzett preparálást, részese lett a botránynak maga is. Kazinczynak azonnal át is kellett ruháznia az örökséget a múzeumra, aztán visszavitték a cellájába, ahol bőven volt még ideje gondolkozni azon, miért is hagyta rá a bőrét Angelo, és arra jutott: „… azt, ami vele történt, csak egy barbár magyar érthette meg. Talán csak a barbár érti meg az idegent és az idegen a barbárt.”
Az olvasó pontosan tudja, hogy ez a két férfi Ember volt a javából (Ferenc alkotta szóval: emember), és azt is megérti, ki itt a barbár, ki itt az idegen. Akit barbárnak vagy idegennek tartanak: Angelót és Ferencet, az emberi faj legnemesebb értékeit, akik pedig őket – ezzel pedig saját magukat – így minősítik, az emberi faj szégyenét képviselik. A regény nem hagy kétséget a felől, hogy a barbárság primitívséggel és erőszakkal párosulva elpusztíthat minden értéket. (Jusson eszünkbe Örkény egypercese: In memoriam dr. K.H.G.)
A Kitömött barbár Péterfy Gergelynek a fülszöveg szerint nyolcadik kötete, melyért ebben az évben, sok más díja mellé, az Aegont is megkapta.
Péterfy Gergely: Kitömött barbár, Pesti Kalligram Kft., 2014.
