Nagygéci Kovács József
Rezonőr
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban
„Keresztury Tibor Temetés az Ebihalban című kötetének első kiadását széthordták az olvasók.” – frappáns, a lényegre szorítkozó, egyszersmind figyelemfelkeltő mondat, és dicsérő, tegyük hozzá. Ezzel az egy mondattal elnyerhetném a legrövidebb recenzió díját, ha lenne ilyen. Szép és/mert igaz: a szerző legújabb kötetében szereplő írások nagy része folyóiratokban, online folyamokban terjedt, és el is jutott sokakhoz, széthordható módon eddig is. A kötetben szereplő szövegek elérhetőek itt-ott, így, egyben most jelentek meg a Magvető Kiadó szó szerinti gondozásában. Ránk fért, mert Keresztury tárcái évtizedek (!) óta segítenek sírva-vigadva elviselni a körülöttünk lévő valóságot, mert bennük egy nagy figyelő nagy figyelme észlel. Nemcsak észlel, de osztályoz, véleményez, és teszi ezt a lehető legnagyobb pontossággal, részvéttel, miközben a személyeset is beleteszi, a megszokott-konform határon túlmenve is.
Részvéte a kicsivel, a megalázottal, a múlandóságát megérzővel, a kopottal és elhagyottal szemben a lehető legnagyobb. Mestere közben annak, hogy magát a megfigyelés tárgya mellé állítja, nem is részvét ez, de szó szerint részt vevés, Keresztury a maga részéről mindenestől benne van abban, amit megfigyel, amit ír. Ez eddig iskolapélda, futam, ujjgyakorlat, tanítják, nyilván, korunk szerzője egyébként is ilyen, de eközben minden tárca a szerző személyes élveboncolása. És utóbbi élvezeti (hmm, nekünk legyen mondva) értékén az sem ront, hogy helyenként lexikonszerűen közhelyessé is válhat egy-egy szövegrészlet (Hábi Szádi-írások).
„Keresztury nagy rezonőr” – kaptam segítségül ezt a megfogalmazást a kortárs magyar líra egyik legkiemelkedőbb alakjától nemrég. Lát, hall, közlekedik (a tárcák tanulsága szerint egyre többet biciklivel, illetve (a nyitó-szövegben tragédia-helyszínként funkcionáló) HÉV-vel, illetve gyakran futva, bár senki sem kergeti), és ahogy a már klasszikussá lett miskolci beszámolókban, a Küküllő utcai leírásokban megszokhattuk: átveszi a hely, a benne élő, mozgó szereplők rezgését, megzörren benne, megmozgatja és kész is a tárca. Ha csak úgy nem…, mert mindez, azért, messze nem ilyen egyszerű.
Szerzőnk nem ön-, de még csak nem is közterápiás céllal rezonál. A szövegekből annyi derül ki, amennyit sokszor magunktól is tudhatnánk: a finom jobb, mint a tahó és a tahó néha finomnak álcázza magát és fordítva, a megértés jó és egyre kevesebb, a világ esik szét, de történnek csodák, stb. És mindezt miért jó olvasni? Mert Keresztury – ahogy a jó írás közhelyes meghatározása mondja – helyettem ír, rólam ír, nekem ír. Ha sosem utazom is HÉV-en, megrendít a közömbösség, a részvétlenség, vagy épp elfogódottá tesz a részvét csíráját észrevenni, mert látom kicsiben, ami biztos úgy van nagyban: hiába a reményfutam, ilyenek a keleti (és nyugati, stb. kilátások). Ha nem ülök az Ebihal nevű kompon nap, mint nap, látom mállani a partot. Ha nem „bolondulok is meg vénségemre”, hogy félmaratonokkal sokkoljam a testem, olyan az én futásom is, esetlen, lassú, de szeretnék célba jutni, stb.
A rezonőr az évek (s tárcák) alatt bölcsebbé lett, de még mindig felzaklatják a bornírtságok, az esztelenségek. (Az írások jelentős része eközben továbbra is keresztury-s módon jambikus csengésű!) Keresztury még rezonál. Az írások vége viszont a mégis-derűjük ellenére fagyasztó figyelmezetés.
Jó, hogy kötetben vannak, egy helyen, érdemes most így is „széthordani”, amennyire csak lehet. Szükségünk van rá.
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban, Magvető, 2015.
