Láng Eszter
Kocsmák és igazodási pontok
„Minden regény” – mondja egy helyütt Szávai Géza, André Breton „Tout est art” valamikori kijelentését parafrazeálva. Olvasom Bene Zoltán újabb könyvét, novelláskötetét, Kurta élet a címe, kétszáznyolcvanegynéhány oldalon szövi a mese szálát, s igazolva látom Szávai kijelentését: valóban, Bene történeteiből három regény is kitelne, nem véletlenül került a főcím alá a Három novellafüzér megjelölés.
Az én falumról ki is juthatna az ember eszébe, mint Gárdonyi, szólnék is rögtön, még mielőtt belemerülnék a kötet olvasásába, hogy hohó, ez a cím az irodalomban foglalt, még itt motoszkál bennünk a múlt nosztalgiát kiváltó jó érzése azoknak az életképeknek nyomán, amelyek összefüggő sora megszépítő-eszményítő realizmussal ábrázolja a korabeli alföldi falut. Ám, ahogy lépkedek novelláról novellára, megenyhülök, látom, Bene Zoltán faluja egészen más falu, egészen más megközelítésben. S eszményítő realizmus helyett abszurd realizmus jellemzi, ha van ilyen. A hang tehát csúfolódó, ironikus, híre-hamva sincs a nosztalgiázó, felmagasztaló, idillikus ábrázolásnak, megnyugszom. Karaktereket látok, kisembereket, „lúzereket”, helyi potentátokat. Az állandó igazodási pont a „faluvégi kurta korcsma” (à la Petőfi), közösségi hely, törzsvendégekkel, azaz a kocsmatöltelékekkel, a kártyázókkal, a sakkozókkal és a dámajáték rabjaival. És persze lesz is rögtön kedvenc novellám, A teknőc című kis remek. Bene nagyon tud írni, ragyogó, plasztikus képi megfogalmazással varázsol elénk helyszínt, helyzetet, szereplőt, hol bővebben, hol néhány szóval, de éles pontossággal. És néha úgy, hogy ki se mondja, nekünk kell kitalálni, elképzelni a történés valamely részét, mint az említett elbeszélésben is. Vannak szövegismétlődések, amik jelzik az írások összetartozását, pl.: „a mi falunk nem a vendégszeretetéről híres”, vagy a falu határában álló ősi torony emlegetése az ezerhatszázhuszonkilenc lépcsőjével. Hogy létezik-e ez a falu valóságosan, nem is fontos: az író megteremtette, így neki és olvasójának nagyon is van. S hogy szerethető-e? Persze! Minden furcsasága, jellegtelensége, csupaszsága ellenére igen, mert a mienk. Eszembe juttatja azokat a falvakat, amelyeken keresztülautózok Debrecentől Szegedig, kicsit mindenik benne van Bene falujában, a maga időtlenségével együtt. És elnéző szeretetet érzek lakói iránt is, mert hordozzák magukon azokat a karakterisztikus vonásokat, amelyeket fellelhetünk a körülöttünk élő emberekben, de akár magunkban is.
Pósa történetei alapján magam elé képzelem a kocsmát a közönségével, ahogy hallgatják történeteit, filozofálását, és kedvem támad elmenni oda. Rajta keresztül minden kocsma közelebb kerül hozzám, a kocsmák mind, hiába nem járok egyikbe se, de valahogy képes vagyok más színben látni, mint eddig. És ilyen a Zé által látogatott Szalai kocsma is, hétköznapi hőseivel. Már nem riaszt annyira a gondolat, hogy betegyem a lábam egy ilyen helyre. Ilyen tehát ez a könyv: megértést, valamiféle közvetett tapasztalatot, valamiféle elnéző elfogadást, talán még azonosulást vagy legalábbis empátiát csikar ki az olvasóból, miközben pregnánsan érződik a mi Közép-Európánk múlhatatlanul poshadt levegője is. De ahol az is előfordulhat, hogy a kocsmai felszolgáló lány Choderlos de Laclosról írja a szakdolgozatát. Bene mesteri játékos: néha szinte a szentimentalizmus határáig visz el, hogy aztán hirtelen visszarántson a valóság fészkes fenéjébe. Mindezt hihetetlenül szépen formált mondatokkal teszi: az ember lubickol a szövegben, melyben bölcs gondolatok, sommázatok, vagy pontos, reális leírások kissé az abszurdba vagy szarkasztikusba hajlóan váltják egymást (na, ja…). „…a vakvezető kutya is ember, amiképpen a ló is az. Aki a vakvezető kutyát meg a lovat nem veszi emberszámba, annak egy tömeggyilkosság meg se kottyan!” (166. o.) A mesélő Pósa művelt emberre valló beszédmódja közönséges szavakkal s illetlen viselkedéssel ellenpontozva egyszerre vált ki elismerést és távolságtartást az olvasóban, miképpen harmadik főhőse, Zé esetében is, kifejezésre juttatva személyisége összetettségét. Ehhez is nagyon ért Bene, az ellentétekre építkezéshez. A társadalom- és korrajz is megjelenik, persze ez sem direkt módon, csak úgy „spontán”, benne a történetekben, ahogy pl. Pósa meséli: „Ezerkilencszázkilencvenben még azt nem hittem volna, hogy ez az egész ilyen nehéz és ilyen kilátástalan lesz. Hogy ennyire nem maradnak oldalak és ideológiák, ennyire nem marad semmi a pénzen meg a hatalomóváson kívül” (144. o.). És vannak titkok, kérdések és találgatások (pl. Mór kapcsolat) s némi líra is, épp annyi, amennyi szükséges. Vannak életformák és kávézási szokások, szeretők utáni vágyakozások és kajtatások, a valósággal összecsúszó álmok, filozofikus futamok, különféle szinteken. Megtudunk ezt-azt például a vadászatról és az írástudó (mondjuk inkább: újságíró vagy művész) nyomorúságáról, vagy az egyedüllétről, félelmekről, s arról is, hogyan lehet az emlékeket őrizni, hogyan oszthatjuk meg önmagunkat a másikkal. Csupa olyan helyzetről van tehát szó, amilyenbe bárki kerülhet. A történeteket Pusztai Virág szép, tiszta, fegyelmezett rajzai illusztrálják, amelyek azt sugallják, hogy a világ, még ha nem is mindig kellemes, úgy kerek, ahogy van.
Szeretnivaló Bene írásaiban a narratív hangvétel, a humor és még inkább a finom szarkazmus vagy irónia, pici, abszurd ízekkel, mitikus, csodás elemekkel vegyítve, ennek adagolásához is nagyon ért. Meseszövése lebilincselő, élvezetes, követhető. Nyelvezete gazdag, „szövegei” – szívesebben használnám a történetei szót – szépen formáltak, kerekek, csattanóval. A kötetnek, a történeteknek íve van, ismétlései lendítenek tovább „mindennapi kenyérként”, hogy aztán a „Világcsokor” végén kiemelkedjünk a reménytelenül illuzórikus változtatás lehetetlenségéből a vasárnapba, a csodába, ha úgy tetszik, amikor „n(N)em teremtesz semmit, mégis ünnep van”, „m(M)inden megvan, tájékozódásod pontjai is”. Bene Zoltán kiforrott, érett, vérbeli elbeszélő. Nem kell mást tennie, mint eddig is: írnia.
Bene Zoltán: Kurta élet. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2014, 288 oldal, 2500 Ft.
