Décsy Eszter
Holtversenyben a nagyokkal
Totth Benedek neve leginkább fordításai révén vált ismertté, első önálló regénye pedig tavaly jelent meg a Magvetőnél Holtverseny címmel. Ehhez marketingfogásként olyan írókat társítottak, mint McCarthy, Welsh, Ellis, vagy akár a rendező, Quentin Tarantino. Ahogyan Bokodi Balázs Szuicidrománcánál, itt is meredek húzásnak éreztem. A borító hátulján ráadásul Dragomán György velős, kétsoros ajánlása, vagy inkább figyelmeztetése olvasható: „Trainspotting az uszodában. Úgy szájba vág, hogy beleszédülsz.” Kíváncsian vettem a kezembe.
A regény nyelvezete már az első mondatnál sokkoló. Nem kemény, hanem alpári és megbotránkoztató. Egy kicsit el is kezdtem aggódni a szerzőért, mert ez többesélyes módszer, nagyon kell tudni bánni vele. Végig kellett olvasnom jó néhány oldalt, hogy megszokjam, és a szerzőnek is bele kellett jönnie, végül pedig ez lett az egyik legnagyobb erőssége.
Négy pofátlan, semmirekellő, egoista, alpári középiskolás úszósrác hétköznapjait követjük a regényben. Az úszáson kívül csak a videojátékok és éledező, suta szexualitásuk érdekli őket. Ignoranciájukat mi sem fejezi ki jobban, minthogy már rögtön a regény elején magára hagyják az út szélén fekvő öreget (akin majdnem keresztülhajtanak az otthonról elkötött kocsival), aztán szépen el is felejtik az egészet. A történet szálai többször felkínálják a fordulópont lehetőségét, de nem élnek vele. Amikor véletlenül szétlövik a macskát, ott lebeg, hogy túltolták, hogy ez az a pillanat, amikor már jócskán átléptek minden határt, és nehezen ugyan, de még visszafordulhatnának. Nem teszik. Valójában egyáltalán nem, azaz ez sem kavarja fel a lelkivilágukat. Emberség? Valódi kapcsolatok? A leghalványabb fogalmuk sincs ezekről a kifejezésekről.
A már-már taszító szereplők és világuk idegen terep volt nekem, mégsem tudtam letenni a könyvet. Mondatai élethűek, hitelesek, a nagy része szó szerint megszólalt. Fejlődés vagy előrelépés sem a szereplők személyiségében, sem a világukban nincs, de a kilátástalanság is hiányzik, mert nincsenek valódi érzelmek, nincs keserűség sem. Ez a nihil azonban helyenként megbicsaklik vagy semmitmondóvá, üressé válik. Azok a részek pedig, ahogy szexuális fantáziákkal, avagy a valósággal találkozunk, gyengítik a történetet, mert nem adnak hozzá semmit, és nem elég nyersek ahhoz, hogy kiverjék a biztosítékot. Ezek a főszereplő lelkiállapot-változását próbálják illusztrálni, ami részben sikerül is.
Mind a karakterek, mind a történet néha meg-megbotlik, ennek ellenére a Holtverseny nagyon jó regény. Ahogy a bevezetőben is írtam, legnagyobb erőssége a szövegvilága. Nagyon pontosan irányított, nagyon tudatosan szerkesztett mondatok visznek végig a regényen. A befejezés pedig komor, meghökkentő. A szerző nem ítélkezik a karakterei felett, nem próbál példát vagy negatív példát állítani általuk, hanem egyszerű tényként, létező világként beszél róluk. A nagy nihil pedig tele van feszültségekkel, nagyon hatásos elemekkel és jelenetekkel. A fent említett írók (a „nagyok”) hatása érezhető, de nincs szó utánzásról, eredeti, hazai világot kapunk.
Totth Benedek: Holtverseny, Magvető Kiadó, 2014.
