Purosz Leonidasz
Gerlóczy Márton Létrája
„Itt van ez a galamb. Ez a háziasított. Ez a gerinchúros. Ez a gerinces. Ez a madár. Ez a galambalakú. Ez a galambféle.” Meg persze itt vannak ezek az emberek. Ezek a garzonszáműzetésben élők. Ülnek a bérház udvarán üveges tekintettel, energiaitalt isznak és cigiznek. Nem szívesen adnak kölcsön semmit. Lábszag árad a lakásukból. Belesnek az ablakon. Szoronganak.
És itt van ez az elbeszélő, aki az Igazolt hiányzás (2003) óta gyakorlatilag nem változott semmit. Persze idősebb lett, és valamennyire megtanult alkalmazkodni, illetve most éppen nem iszik és nem szed fel középszerű nőket, de érezhetően ugyanaz a személy; vélhetően a szerző alteregója. Zavaró? „Illene” már megtanulni tisztességes fikciót írni? Egyes kritikák szerint igen. Nem feltétlenül értek egyet: bár tagadhatatlan, hogy „fejlődés” nincs, az író regényeinek alakulását nézve – én első könyvén kívül A csemegepultos naplóját és a Check-int olvastam – ez egyáltalán nem is tűnik célnak.
Komoly viták zajlottak az Igazolt hiányzás irodalmi értékét illetően: egyesek ígéretesnek mondható, de egy igazi írói teljesítményt legfeljebb előkészítő regénynek, mások éleslátásával, humorával és kegyetlenségével méltán berobbanó kultuszkönyvnek tartották. Nos, előbbiek számára nyilván az egész következő gondolatmenet semmis, de én az egész „Gerlóczy-projektre” úgy tekintek, mint egy szorosan összefüggő szövegegységre, amelyben az újabb könyvek afféle „variációk egy témára” jelleggel működnek. Mint amikor egy társasjáték annyira jó, hogy elkezdik gyártani a különböző (és jelen esetben abszolút nem ötlettelen) kiegészítőket hozzá. Az idegen kultúrák – és a vásárcsarnok – után most tehát kézhez kaptam a bérház-kiegészítőt is. Talán furcsa, de nem vágytam többre – Gerlóczy Márton stílusa annyira sajátos, hogy el tudom képzelni: egy összetettebb fikciót nem bírna el.
A Létrában az elbeszélő éppen egy élhetetlen bérházban él, saját akaratából: vonzzák ezek a helyek, vagy legalábbis kevésbé taszítják, mint az értelmiség mindig gunyorosan ábrázolt világa. A cselekmény szinte teljes hiányát (a narrátor létrát akar kölcsönkérni valamelyik lakótól, ennyi az egész – illetve a végén még egy csavar) a remek humorral és iróniával fűszerezett szociológiai és filozófiai értekezések pótolják. És bár egy nyomasztó hely nyomasztóan kilátástalan társadalmi rétege adja a könyv tulajdonképpeni témáját, a regény egy pillanatra sem válik hatásvadásszá – ezt általában Gerlóczy egyik legnagyobb erényének tartom.
Én egy könyvnek mindig hálás tudok lenni, ha emberként közelít hozzám, ha úgy érzem, egy sör mellett ülünk, és ő valami érdekeset mesél nekem. A kortárs prózairodalomnak tapasztalataim szerint van egy számomra nagyon idegen rétege, amelyik olyan, mint amikor középszerű értelmiségiek próbálják lenyűgözni egymást társaságban. Hát – a Létra nem ilyen. Egyszerű, kesernyés, de humora, öniróniája bőven van. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy a történet egyetlen valós csavarja, az elbeszélő „másik dimenzióba” kerülése kifejezetten hosszúra és kiszámíthatóra sikerült: tudja az olvasó, hogy az idill szándékosan giccses, de talán éppen ezért már inkább túl lenne rajta. (Ez persze a kritikákat böngészve megint nagyon szubjektív vélemény: más ezt tartja a legzseniálisabb résznek.) A konyhai csótány kiváló záró monológja a végén azonban kárpótolt ezért a huszonvalahány oldalnyi hiányérzetért.
Összességében tehát itt ez a könyv, amely az író tapasztalt olvasóinak nem feltétlenül tud újat mutatni, de valószínűleg nem is ront a kialakult képen. Ez a könyv, amelyben sok mondatot alá lehet húzni. Ez a könyv, ez az egydélutános. Ez a WC-n, oldalanként is olvasható. Ez a jó nyelvezetű. Ez a társadalomkritika. Ez a Gerlóczy-regény.
Gerlóczy Márton: Létra, Scolar Kft. 2013.
