Limpár Ildikó
Elsötétült mesevilág
Sigrún Eldjárn az izlandiak nagy mesemondója, számos irodalmi díj büszke tulajdonosa. Ám csakúgy, mint a tehetséges magyar szerzőink jó része, szinte a névtelenségbe süpped a világháló keresőjében, mivel leginkább csak anyanyelvén van róla elérhető anyag – az pedig, talán mondanom sem kell, nem volt nagy hasznomra… Első találkozásom a kortárs izlandi meseirodalommal nem lett szerelem első látásra – ugyanakkor a tízéves lányomnak nagyon tetszett az Elveszett szemek, és azt hiszem, gyerekkönyv esetén a célközönség ítélete a mérvadó. Miután én is elolvastam a meseregényt, megpróbáltam megérteni, mi miatt működik nagyon jól a szöveg egy tízéves gyereknél, és miért maradt hiányérzetem nekem, felnőtt olvasónak, miután becsuktam a fedelet.
Nekem furcsa volt a jelen idejű narráció, valamint az in medias res kezdés, mely után visszaugrottunk az időben, hogy aztán elérjünk újra a kezdőpontig, majd tovább haladjunk. Szokatlan eszköztár ez egy meseregényben; ugyanakkor ezek a megoldások, együtt az időnként felbukkanó naplóbejegyzésekkel tulajdonképpen odaszegezik az olvasót a könyvhöz, azonnal bevonják őt a történetbe.
A meseregény két testvér kalandjáról szól: hazamenekülnének a farmról, ahol rokoni felügyelet alatt szenvednek édesanyjuk halála után, apjuk jelenlétét is hiányolva. Ám a hazaút kalandosabbra sikeredik, mint azt tervezték, és végül sikerül feloldaniuk egy régi átkot, és kiszabadítani egy őrült pap fogságából a rabszolgaként élő vakokat.
Ami nagyon jól, érdekesen működik a regényben, az a meseelemek és a valóság kapcsolata, és azt hiszem, ez a titka a könyv tényleges sikerének. A kilenc-tízéveseket célozza a könyv, vagyis azt a korosztályt, amelyik még vágyik a mesére, de már kamaszodik, így a tündérmese sokszor már ciki – viszont az igazán sötét, borzongató történetek még nem igazán nekik íródtak, nem az ő nyelvükön szólnak, a realizmus önmagában pedig nem elég vonzó mese. Ebben a regényben nagyon jól keveredik a testvérpár, Stína és Jonni kapcsolata, miközben a kisfiú gyermeki gondolatai egyszerre szolgálják a realizmust és humort. Az is tetszett, ahogyan a gyerekek szkepticizmussal fogadják életük „mesés” fordulatait, mintegy kikacsintva az olvasó kiskamasz felé: igen, tudom, hogy te már nem hiszel annyira a varázslatban, de látod, ők is hogy meglepődnek, és látod, mégiscsak működik!
A gyermeki és tini lét határán billegve nehéz az egyensúlyozás a huncutul nevetős és bizarrul sötét, meghökkentő történetelemek között. Ez az, ami felnőtt szemmel nem biztos, hogy tetszést arat, de az én gyerekem például abszolút vevő volt rá. Számomra maga a rejtély, ami végül megoldódik a gyerekek segítségével, túlságosan is sötét emberi problémákat sejtet – a pap, aki vakokat tart fogva, és őrült vallást akar alapítani, nem egy esti mesébe illő karakter. (Ugyanakkor tudom: ez nem is esti mese…) A történet nem igazán kerek, maradt bennem hiányérzet – nem derül fény például arra, hogy Skafti, a vak öregember, akit az átok sújt, milyen csoda folytán képes úgy terelgetni a főszereplőket, hogy azok végül eljussanak a paphoz, és kiszabadíthassák Skafti gyermekeit és unokáit, ha egyszer ő maga nemigen lehet az ehhez szükséges tudás birtokában.
A szöveg egyszerű mondatokkal operál, és abszolút cselekményközpontú. Ez nálam nem feltétlenül nyerő, de azt gondolom, tökéletesen szolgálja a célt: olyan gyerekeknek is érdemes belevágniuk, akik már vágynak a kicsit kevésbé rózsaszín, de azért varázslatos fantáziavilágra, viszont egyelőre ódzkodnak a hosszabb lélegzetvételű, vaskosabb regényektől.
Ja, és majd′ elfelejtettem: van benne malac!
Sigrún Eldjárn: Elveszett szemek. Ford. Patat Bence. Pongrác kiadó, Budapest, 2013.
Főoldal
