Oláh András
Egy papír-blogger számvetése
A „papír-blogger” kifejezést Fűzfa Balázs ragasztotta Sz. Tóth Gyulára. Találó elnevezés. Egyrészt benne foglaltatik az a fajta újdonságérzet is, ami napjaink internet-fertőzte világából kikerülhetetlenül jelen van, másrészt pontosan jelzi azt a megfontolt konzervativizmust, hagyományőrzést, hagyománytiszteletet, amit a szerző képvisel.
Évek óta olvasom már a Tanári notesz megjelenő darabjait. Mindennapi életünket. Sz. Tóth Gyula a naplójegyzeteivel emlékeket borzol. Érzelmeket, gondolat-töredékeket hoz a felszínre. Visszapillantásra késztet, értékelésre. Szembesít önmagunkkal, a minket körülvevő világgal. A valóval és a virtuálissal.
Ez utóbbit azért kap jelentősebb hangsúlyt, mert – mint a szerző maga is jelzi – ma már a téma nemcsak az utcán hever (vagy az uszodában, a piacon, a buszon, az iskolában stb.), hanem egyre gyakrabban az internet kóstoltat meg velünk dolgokat. Kínál (kínálkozik), informál (vagy dezinformál), fertőz, befolyásol – s ha hagyjuk magunkat: irányít.
A szerző pár évvel ezelőtt egy bejegyzésének címében – mintegy figyelmeztetésként – már elénk vetett egy harsány utalást. „A kommunikáció vége” – írta akkor az egyik napi-jegyzet elé. Mert ha a kommunikáció egyoldalú, ha csak adás van, de nincs párbeszéd, akkor komoly problémákkal kell szembenéznünk. S a veszély bizony fennáll. Mert tagadhatatlan, hogy gyakran elbeszélünk egymás mellett. Vagy észre sem vesszük a másikat. Csak az én van jelen. Vagy az sem. Hanem valami mindenekfölött álló, éterből sugalmazott kinyilatkoztatás.
„Az internethasználat új kommunikációs formákat, gyakorlatot hozott (…) Új (virtuális) közösségekről beszélünk, amelyeknek a tagjai igen közlékenyek: nem válogatnak az illem-kendermagban, kieresztik a gőzt a fészbukon…” – írja bevezetőjében Sz. Tóth Gyula, s rávilágít a fő veszélyre is: – „Amennyire felszabadítja az egyént az internet-kommunikáció, amennyire élhet vele, annyira vissza is él azzal. Nemcsak modorában, nemcsak a stílust tekintve. Amennyire nyitottá tesz a gép, annyira zárhat is… az ember.”
A kérdéssel mindenképpen foglalkozni kell. Már csak azért is, mert tagadhatatlanul két kultúra határán evickélünk. A Gutenberg- és a Google-galaxis ma még átjárható. De nem nyeli-e be az embert az egyre erősebben teret szerző virtuális világ? Kell-e félni a virtuális világtól? Vagy csak önmagunktól kell félni? A gyengeségtől, a vakságtól, a behódolástól?
Sz. Tóth Gyula józanságpárti. Einsteint citálja, akinek a múlt század első harmadában tett megjegyzése ma halmozottan érvényes: „Az emberiség sorsa ma inkább függ az erkölcsi erőktől, mint bármikor előbb.”
Az erkölcs tehát megkerülhetetlen, s ezen áll vagy bukik, merre haladunk. Nem véletlen, hogy a szerző a január 1-jei bejegyzésében a munkaerő szabad vándorlását zászlójukra tűző, tüntető egyetemistákat Vörösmarty szavaival szembesíti. Hiszen ezeknek a fiataloknak ez az ország adott valamit. Tanulási lehetőséget, diplomát. S ezért talán joggal elvárható, hogy legalább valamit ebből visszafizessenek. A megszerzett tudást előbb itthon kamatoztassák, segítsék nemzetüket, az itt élőket, s ne csupán önmagukra, az egyéni haszonszerzésre gondoljanak.
A hazához, a nemzethez való viszony többször is visszaköszön a noteszlapokról. Nemcsak hazai példákon, hanem tőlünk távoli történeteken keresztül is. (Például ott van Gerard Depardieu, aki számtalan francia nemzeti hőst alakított színészi pályája során, de most Putyin elnöktől orosz útlevelet vett át. Miért is? Az adózási szabályok közötti eltérések miatt.)
Ezzel párhuzamosan visszatérően jelen van a könyvben a nevelésre, a nevelés hiányosságaira történő utalás. Sok-sok apró villanás, és a hétköznapokból vett példákon keresztül (a hamisított libamájtól a csalfa uszodai belépőkig) lassan eljuthatunk annak felismeréséig, hogy az omladozóban lévő társadalmi moráltól miért is vezet egyenes út Weöres Sándor csöngei szobrának ellopásához, feldarabolásához.
Szó esik a vitakultúránk hanyatlásáról is. „Még az értelmiségiek is… marják egymást. (…) Szakmai fórumokon a legnevesebb szakemberek a legelemibb vitaszabályokat sem tartják be: megbélyegeznek, a személyt támadják.” Nem érvelnek, nem vitáznak, csak támadnak és kinyilatkoztatnak. Ne csodálkozzunk hát, ha a hétköznapok embere is hamar belekerül ebbe a csapdába. „A legszélesebb tömegeknek tudás helyett véleményük van” – írja a szerző. Ezt tanulták a virtuális kommunikációtól.
Szerencsére Sz. Tóth Gyula elmondhatja (és el is mondja) magáról, hogy neki – ha egyre szűkülőbben is, de – még vannak partnerei, barátai, akikkel eszmét cserélhet, akikkel beszélgethet, levelet válthat – akikkel érdemben kommunikálhat. Madarász Imre, Balázs Géza, Ködöböcz Gábor, Vilcsek Béla, Michalkó Gábor, Kaiser László, Fűzfa Balázs és mások neve gyakran visszaköszön a notesz lapjairól.
És a mindennapok más szereplői is. Mindenekelőtt persze a család. Ami erőt ad még akkor is, ha a gondok halmozódnak. Mert gondok vannak bőven. Az édesanya halála, a temetés körüli tennivalók, a hagyaték gondozása. De itt is fontosak a gondokhoz kapcsolódó emberi gesztusok, a megértés, a tisztelet. Vagy azok hiánya. A fontoskodás, hivatalnokoskodás.
És persze ott van Danika, az iskolát kezdő kis unoka, akinek példáján keresztül nemcsak új problémák mutathatók be, de más szemszögből (a gyermeki lélek tükrén keresztül) láthatjuk a világot. Mindez fontos eleme Sz. Tóth Gyula könyvének. Ahogy a mindennapok egyéb történései: az uszodai hírek, a kerti munkák, a zajos szomszéddal való kapcsolat. Így fér meg együtt a Tavares-jelentés és a híradás a kaposvári egyetemisták meztelenkedő tiltakozásáról, a 12 legszebb magyar vers programsorozat koltói záró rendezvénye és a szentendrei árvíz, a zuglói garázstűz és a szigorú szabályokat követő brüsszeli iskola példája. Az egyetértés, az egyet nem értés. A dilemmák. A kimondott szavak súlya. A gesztusok ereje. Minden, aminek jelentése és jelentősége van (lehet). És minden, amire még figyelnek az emberek ebben a bennünket körülvevő „posztmodern elmezavarodottságban”, ahol néhány Don Quijote vívja szélmalomharcát lankadatlanul.
Sz. Tóth Gyula: Tanári notesz – 8. A virtuális valósága. Hungarovox Kiadó, 2014.
