Limpár Ildikó
Az élőkhöz kimerészkedni
nem kell félnetek jó lesz
Felnőni, önálló személyiséggé válni nehéz, és ezt nagyon jól tudja Neil Gaiman. Hogy mennyire ijesztő ez a folyamat, mekkora küzdést igényel, megmutatta már a Coraline-ban; A temető könyvében ugyanezt a témát járja körbe, de mégis teljesen más hangulatú, más típusú regény kerekedett belőle. Bár Coraline története talán tökéletesebben megírt szöveg, mint Senki, vagyis Sen fejlődésregénye, ez utóbbi számomra mégis szerethetőbb és kedvesebb fantasyvé vált, talán azért, mert nem annyira a lélek archetípusokban rejlő rettegésére koncentrál, mint inkább az önállósodás folyamatának kifordítására egy varázslatos világ felvázolásával.
Míg a Coraline-ban a parallel világ horrorisztikus és egyre nyomasztóbb, ebben a mesében – ha szabad egyáltalán annak nevezni – épp a másik világ nyújt melegséget ama sokszor rideg és tényleg félelmetes valóság elől, amit mi ismerünk. Sen, a kisbaba kalandvágyának köszönhetően megmenekül a gyilkos Jack elől, aki lemészárolja a családját, és végül egy temetőben talál otthonra. A sírokat – és így a holtakat, szellemeket, valamint a két világ mezsgyéjét őrzőket – körbeölelő kerítés magát az életet őrzi Sen számára, és ezzel az „egyszerű” csavarral Gaiman egy mozdulattal a feje tetejére állítja a fejlődésregények sémáját. Mert bizony a nagy feladat minden esetben az, hogy szembenézzünk a nagybetűs Élet problémáival, és ezt nem halogathatjuk a végtelenségig: egyszer elkerülhetetlenül eljön az a pillanat, amikor felnövünk. Ezek a regények tulajdonképpen mind-mind a felkészülési folyamat részei: segítenek abban, hogy szinte észrevétlenül haladjunk át a gyermeki fantázialét és a való világ közti határvidéken. Gaiman regényében azonban a gyermekkor, a biztonság világa a temető területéhez kapcsolódik. Az élet önmaga egyszerűségében is a Másik Világ, az ismeretlen tér, és ebből fakadóan a félelmek gyűjtőhelye – hát még amikor a való világ tényleges horrort rejt: a gyilkos „odaát” van, vagyis a temetőn kívüli világot járja, hogy befejezze küldetését, és elintézze Sent is.
A temető könyve szinte kézzel foghatóvá teszi a gyermekkor fantáziavilágának és a felnőtté válási folyamat „borzalmának” kontrasztját, és egyúttal emlékezteti a felnőtt olvasókat is arra, amit lehet, már elfelejtettünk: hogy a félelem mindig relatív és folyton változó. Néha vámpírok és boszorkányok, szellemek és ijesztő sírkamrák közé menekülünk, csak hogy ne kelljen kitekintenünk a valóságra, ahol egy hétköznapi szituáció is frusztrálóbb, mint bármi, ami elénk kerül egy fantasy könyvben. Az élet azonban nem lehet folytonos menekülés – és így Sen számára is eljön a pillanat, amikor szembe kell néznie a kinti világ egyszerűbb és rettentőbb veszélyeivel, és le kell számolnia családja gyilkosával.
Gaiman szereti ötvözni a különféle zsánereket, ennek is köszönheti széles olvasóközönségét. Tündérmese, fejlődésregény, horror, sulitörténet, krimi, vámpírirodalom – ez mind jól megfér nála egy kötetben. A gyilkos felkutatásának motívuma azonban nem egyszerűen a nyomozós történeti szál becsempészése egy hibrid zsánerű szövegbe: a gyilkos utáni vizsgálódás az identitáskeresésnek felel meg. A temető, valamint a benne lakó természetfeletti lények csapata pedig nem pusztán a misztikum és horror kellékei, hanem szerves részét képezik a fejlődéstörténet metaforikus ábrázolásának – így az sem véletlen, hogy az egyetlen igazán ijesztő jelenet, ami miatt nem adnám a könyvet túl fiatal olvasó kezébe, épp a regény elején, a valós világban történt eseményt ír le (Jack ámokfutása, mely során kivégzi a családot), és hogy hősünk, Sen, a temetőben gyakorolhatja leginkább különleges képességeit, ami egyrészt magabiztossá teszi furcsa, szellemjárta otthonában, ahol a halottak gondoskodnak róla, másrészt sebezhetővé teszi a kinti világban, ahol meg kell tanulnia az új szabályokat.
Mint a Coraline-ban, itt is hangsúlyos a név és a névtévesztés, valamint a saját név „megszolgálása”, ami szorosan összefügg az önálló személyiség kialakulásával: Sen, akit odakint előszeretettel neveznek tévesen Seannak, valójában a Senki becenevét viseli gyermekkorában – és amikor elhagyja a temetőt, hogy új otthonra találjon ott, ahová valójában tartozik, papírjai már a Senki nevet tartalmazzák. (Nagyon tetszett Pék Zoltán fordítói megoldása: az angolban a Nobody-Bod-Bud névhármassággal operált Gaiman, és amikor angolul olvastam, gondoltam is magamban, hogy feladta a leckét a fordítóknak...)
A regény kevésbé egységes szöveg, mint a Coraline, epizodikus szerkezetű, és különösen a rablókkal kapcsolatos jelenetsornál éreztem azt, hogy nem lett elég finoman hozzádolgozva a regény többi részéhez, de ez csak apró hiányosság. A szöveg egésze fantasztikus olvasmány, a szó legszorosabb értelmében – olyan, ahová mindig visszamenekülhetünk, ha a mi saját bejáratú temető-otthonunk kapuját már zárva találnánk, és utat keresnénk elfelejtett gyermekkori fantáziavilágunk felé…
Neil Gaiman: A temető könyve. Ford. Pék Zoltán. Agave könyvek, Budapest, 2010.
