Limpár Ildikó
Éhezők viadala – sushi módra
Takami Kósun Battle royale című regénye 1999-ben jelent meg, vagyis kilenc évvel azelőtt, hogy Suzanne Collins megírta volna világhíres trilógiájának első kötetét, Az éhezők viadalát. Takami regénye óriási sikerrel debütált anno, és most, Collins népszerűségének köszönhetően sokan fedezik fel „a japán éhezők viadalát” (én is előbb olvastam és írtam a trilógiáról). Ellentétben azokkal, akik plágiumot kiáltanak, és Takami könyvének olvasása után a japán szerzőt felmagasztalják, Collinst pedig utánzónak tartják, aki hollywoodi verziót gyártott az alapötletből, én úgy gondolom, a két könyvnek vajmi kevés köze van egymáshoz – azon túl, hogy mindkét regény alapkoncepciójának megfelelően évről évre behatárolt területen gyerekek gyilkolásszák egymást addig, amíg egyetlen győztes marad, s az adott év viadala mindkét esetben (a szervezők számára legalábbis) nem várt fordulattal zárul. A Battle royale-ban is van egy diktatórikus háttér, van benne szerelem, van benne kikényszerített felnőtté válás, van benne morális kérdés – mondanám, hogy éppúgy, mint Collins regénysorozatában, de a lényeg az, hogy nem épp úgy. És ez mindent megváltoztat.
Először is, Takami alapjában véve nem hősnarratívát írt. Míg Collins – a céljának megfelelően – az eleve kisebb létszámú, huszonnégy fős játékost nemes egyszerűséggel megfelezi már a viadal első napján, hogy ne kelljen felesleges halálesetekkel elvonni a figyelmet a lényegről, Takami negyvenkét főt küld az arénába, és szépen sorjában, egyesével tudósít minden egyes halálesetről. Nincs főszereplő – ami ugyebár megnehezíti a hőssel való azonosulást. (Természetesen vannak „főbb” szereplők, akiknek a nézőpontjához rendre visszatérünk, és sejthető, hogy ők többé-kevésbé a regény történéseinek végéig kitartanak majd, és közülük fog kikerülni a győztes.) Váltott nézőpontú narrációt használ a szerző, ami arra jó, hogy mindegyik szereplő fejébe belepillantsuk – de sajnos legtöbbször épp csak a haláluk előtti percekben van erre lehetőség, és így kettős hatást kelt ez a megoldás. Egyrészt majdnem mindegyik szereplő életével megismerkedünk egy kicsit, ami fajsúlyosabbá teszi a veszteséget; másrészt egy (rövid) idő után az olvasónál beáll a komplett nihil. Megismerek egy szereplőt, már épp megkedvelném, és hopp, már ki is nyírta valaki. Pár ilyen halál, és közel sem engedem magamhoz a következő pozitívabb karaktert; ráadásul tovább olvasva a történetet, kijön belőlem az állat, és szabályosan drukkolok, hogy intézze már el valaki – lehetőleg elég brutálisan – valamelyik gond nélkül gyilkoló kölköt, hiába látok bele a gondolataiba, és tudom, hogy nem ő tehet arról, hogy ezt hozza ki belőle a szituáció. És amikor erre rádöbbenek, újra jön a nihil – hisz valahol én magam is lelketlen gyilkossá váltam már csak attól, hogy olvasom ezt a könyvet... Elbukom én is, csakúgy, mint a szereplők jó része.
Míg Collins elsődlegesen arra koncentrál, hogy igenis, minden körülmények között kitermeli a rendszer magából a hősöket, és van alternatíva még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy mindennemű ellenállás és lázadás eleve bukásra van ítélve, Takami regénye azt sugallja, hogy kellene lennie alternatívának – de a fókuszt a bukásra helyezi. Halál halál után, félelemből, bizalmatlanságból, tévedésből, elkeseredettségből, vagy az erkölcsi alap hiányából – a végeredmény ugyanaz: gyilkosság. Az érvényesülésen, a másik eltaposásán alapuló társadalom brutális kritikájában a rendszer ugyan fel tud mutatni lázadó egyéneket, akik képesek megváltoztatni a viadal szokványos kimenetelét, az azonban nagyon kétséges, hogy van-e, lesz-e társadalmi jelentősége is ennek az egyszeri csodának (amit mellesleg egy jókora véletlen tesz lehetővé).
A pozitív tartalmú csavar ellenére a regény sokkal pesszimistább szemléletű, mint Az éhezők viadala, ábrázolásmódja pedig igen zavarba ejtő. Biztosan vannak, lesznek rajtam kívül is olyanok, akik úgy érzik, hogy kulturális sokkot kaptak az olvasás során – ám érdekes módon nekem egyáltalán nem a naturalisztikus ábrázolásmóddal volt gondom (bár szemgolyó-roppanás és csarnokvíz-kicsordulás nélkül is igen jól meglettem volna). A naturalizmust jól választotta meg a szerző, hiszen a brutalitásra koncentrált, az ember „elembertelenedésére”. De ha már ez a cél, és igen hányatott sorsú, nem burokban nevelkedett „gyerekek” is színre lépnek, akkor bizony számomra teljesen irreális, hogy miközben kedves barátaik baltával a fejükben végzik, a még életben maradottak érzelmi megnyilvánulása kábé annyi legyen, hogy „a macska rúgja meg!” Egy tizenöt éves „gyerek”, aki gyilkolást lát és maga is gyilkol, vagy gyilkolni – esetleg meghalni – készül, ennél talán többre képes. Ez a reakcióábrázolás persze valahol összhangban van az infantilizálással is elnyomó társadalom igényeivel, de európai fejjel nehéz volt megbirkózni ezzel a jelenséggel.
Tovább árnyalja az ellentmondásos világot, ahogy az ártatlan tinivilág is begyűrűzik a szerelmi szálakon keresztül – ám a rózsaszín szívecskés gondolatok furamód keverednek a vérvörös kivégzőjelenetekkel: mintha japán hello kittys cukiságkaraktereket dobnánk a szintén japán szamurájos horror animébe. Az ellentmondás egyszerre elgondolkodtató és sokkoló, és bár a cél látható, szerintem a megvalósítás igen leegyszerűsített – és tulajdonképpen ez a legnagyobb bajom a regénnyel. Igen jó az alapkoncepció, de kidolgozatlanul marad sok minden, és hiányzik belőle az a komplexitás, amivel Collins megnyert engem, ráadásul számos írástechnikai gyengeség szúr szemet olvasás közben, pl. karakterklisék, vagy stíluszavar a váltott nézőpontkarakterekből adódóan.
A Battle royale erősen 16+-os történet, és számomra nem igazán YA (vagyis Young Adult, fiatal felnőtt olvasókat célzó besorolás). Nihilisztikus életszemlélete az érettebb olvasók után kiált – naturalisztikus ábrázolásmódja pedig az erős gyomorral bírókat célozza. Az fix, hogy nem fogom megnézni a belőle készült filmet, de azt nem bánom, hogy elolvastam a regényt. Így, negyvenen és Collinson túl igen érdekes volt, és volt min gondolkodnom utána.
Takami Kósun: Battle royale. Ford.: Mayer Ingrid, Ulpius-Ház Könyvkiadó Kft. Bp. 2010.
