Szakács István Péter

A meglódult idő szédületében

Szávai Géza több évtizeddel ezelőtt, a Ceauşescu-diktatúra idején írta ezt a regényt Erdélyben. Szép új világról, jólétről, egyenlőségről beszéltek akkoriban a politikusok. A változás csodájáról. Eredetileg Progéria címmel jelent meg, más prózai írásaival egy kötetben[1]. Mostani, második kiadásában a szerző megváltoztatta a címet és stiláris javításokat végzett a szövegen[2]. Kegyetlen könyv Szávai Géza regénye. Leszámolás a megszépítő mítoszokkal, a heroizáló szemléletmóddal, retusálás nélküli kép egyénről, közösségről. Már a címe félelmet keltő. A Kivégezzük nagyapádat nem csupán lexikális tartalmában riasztó, hanem abban is, hogy a halálos fenyegetés tegezés formájában fogalmazódik meg. A tegezés a közvetlenség kifejezésének nyelvi eszközeként ugyanis a rokonok, barátok és ismerősök közti meghitt, családias viszonyra utal, de a totalitárius hatalom verbális megnyilatkozása is lehet a teljes kiszolgáltatottság állapotába taszított emberrel szemben: a hóhér tegezi áldozatát. Itt mindkét eset érvényes: a megszólított környezete készül eljátszani az intézményesített emberölés iszonyatos szertartását. (A regénynek ez a fejezete – felnőttek és gyerekek felváltva elbeszélt kivégzősdije – talán a legművészibben megalkotott szövegrész, s önálló elbeszélésként is olvasható.) Maga a történet a múlt század negyvenes éveitől a hetvenes évekig tart, főbb helyszínei erdélyi települések (Székelypatakfalva, Székelykeresztúr), s a főhős – lineáris narrációt megbontó – mozaikszerű képekből összeálló elbeszélése alapján bontakozik ki. (Az olvasóra vár ezek időbeli elrendezése, összefüggő szöveggé konstruálása.) A narrátor, Gáspár Áron élete szorongással, bizonytalansággal, önmarcangolással teli folyamat. Keresztneve nagyapja szerint a legszebb férfinév. Hallatán önkéntelenül is jeles székelyföldi személyiségekre asszociál az olvasó: Gábor Áronra, Márton Áronra, Tamási Áronra, akik önfeláldozó, példamutató, közösségformáló és alkotói tevékenységük által méltán kivívták környezetük s az utókor tiszteletét. Gáspár Áronból azonban mindez hiányzik. Bitangként született, kétségbeesetten kutatja múltját, keresi identitását, helyét és célját az életben. Kiszolgáltatott kisember. Csak arra képes, hogy szorongva, szitkozódva, lelkifurdalástól és bűntudattól gyötörve tébláboljon zárt, szűkre szabott világában. A regény meghatározó, szimbolikus tartalommal telítődő toposzai a fénykép, a tükör, a borotvapenge, a kirakatok ablaka. Ezek a tárgyak már-már mániákusan vonzzák Áront, s késztetik újra meg újra kínzó önvizsgálatra. Hiába faggatja azonban édesanyja cselédlány korában készült fotográfiáját, hiába fürkészi nap mint nap önmagát borotválkozás közben a szakállrétegeket maszkként hántva le arcáról, s hiába áll meg a kirakatok előtt tükörképét kutatva, válasz helyett újabb és újabb kérdések fogalmazódnak meg benne, melyek közül a legnyugtalanítóbb talán az, hogy: „vajon elfelejtheti az ember a saját arcát?”. (19. o.) Nem csak önmagával, de környezetével is örökös konfliktusban él. Lázadó kamaszként nagyapja cigánysor melletti házából inkább árvaházba megy, s gyilkos düh fogja el az öregember makacs, rátarti viselkedése láttán, aki nem hajlandó beállni a kollektív gazdaságba. Felnőttként a családját nem képes összefogni. Gyermeke, a kis Pistuka, alig egy napot él, felesége, Anna, többé már nem szülhet. Bátyja árván maradt kislányát, a félcigány Fruzsinát fogadják örökbe, akinek az életét aggodalommal telve próbálja egyengetni Áron. Leginkább azonban bátyja, a 14 évesen progériában (korai öregedésben) meghalt Benedek tragédiája érinti meg. Benedek iszonyatos sorsa túlmutat a személyes léten: metaforikusan utal az évszázadokon át mozdulatlanságba dermedt idő hirtelen meglódulására. A természetellenes változás veszélyeire. Arra, hogy mi történik egy közösséggel, ha kényszerítik életmódja, szokásai, értékrendje feladására. Bár e közösség élete a múltban is tele volt szenvedéssel, nélkülözéssel, mégis mindezt valahogy elviselték. A meglódult idő szédületében azonban az ember többé már nem ura életének. Könyörtelenül fölemészti a felgyorsult idő, mint a kamasz Benedeket a betegsége. Aki pedig életben marad, mint Áron, annak a múltja törvényszerűen feledésbe merül, jövője pedig bizonytalanná válik. Amint azt a regény zárlatában az utolsó családi fotó is jelzi: „Hátunk mögött a semmi: fehér fal előtt készült a kép, ezért tűnik a háttér olyan végtelenbe-tetszőnek. Átellenben (szemben velünk): az bizonyára a jövő.” (173. o.) Amiben mi most élünk…